A hét témája

SZUBJEKTÍV…

Hozzászólás a cikkhez

Szájról szájra – Herczku Ágnes, Bognár Szilvia, Szalóki Ági

Inkább a tízek előre megfontolt szándékkal elkövetett koncepcióváltásának, mint a kedvező véletlenek sorának köszönhető az az előző évekhez képest mért arányeltolódás, ami a nagyszínpadon és környékén volt észlelhető. Most volt csak igazán érdemes „evangélikus könnyűzenei együttesnek” lenni a Szélrózsán, s bánhatja, aki idén lecsúszott erről a címről! A kőszegi lutheránus kemping központi hangulatfelelősei ugyanis nem egy esetben a magyar könnyűzenei élet „no name” alakjai közül kerültek ki.

Az eddigi találkozókra nem jellemző módon (mintegy precedenst teremtve) idén a gyülekezeti kapcsolatrendszerből ismertséget kovácsoló, karakterükben azonban változó intenzitással evangélizáló kisegyüttesek kaptak lehetőséget nagyszínpadi fellépésre. A Felsővezeték, a Large Room, a Mezítláb, a M.Is.K.A., a …megacsend és a Shamrock az eddigi Szélrózsatörténet közepétől-harmadik harmadától vési nevét egyre mélyebbre a fesztiváljárók tudatába. Ami közös bennük: épülgető zenei karrierjüknek így vagy úgy része a hazai lutheránus fiatalságból kovácsolt kapcsolati tőke, tehát ezen rajongói tábor volt az első csatornájuk a külvilág felé. Amolyan ugródeszka. Összehasonlításként: 2004-ben és 2006- ban szinte kizárólag olyan előadók voltak a nagyszínpad meghívottjai között, akik már letettek valamit az asztalra a tágabb értelemben vett publikumért, például az Eleven Hold, a Borágó, a Magna cum Laude, a Gryllus–Ferenczi páros, a Makám, a Kaláka, a „nagycsaládból” pedig a finn Exit, a Promise, a Szela vagy az Izsóp.

Számos szempontja lehet persze annak, hogy mi alapján kerül valaki nagy-, illetve kisszínpadra, tehát nem hozható minden esetben összefüggésbe a zenei minőséggel. Idei mércével mérve a 2006- ban játszó Só és Morgenfunk vagy a Tatán fellépő Blues Rádió Budapest zenekar is gond nélkül kerülhetett volna a magasabbik emelvényre. Egy szó mint száz: szembetűnő, hogy azok válhattak most főszereplőkké, akik eddig a kisszínpadokon „vegetáltak”.

Érdemes azonban kicsit körbenézni: befér-e egy „evangélikus kalap” alá a fentebb nevezett, feltörekvőben lévő amatőr formációk mindegyike? Ugyanis nem feltétlenül adekvát a keresztény tartalomra utaló jelző. Sőt bizonyos esetben egyenesen félrevezető. Noha ugyanarra a családi találkozóra járunk, mégsem vagyunk egy család. E különös paradoxon áldozataiként furcsán méregetjük egymást, mit is keresünk egy akolban, ha céljaink ennyire eltérnek, bár gyökereink ugyanazok. Ha bekukkantunk egy Felsővezeték- vagy egy …megacsend- szöveggyűjteménybe, hamar rájöhetünk, hogy „ifjú lutheránus tehetségeink” közelről sem azt a mély, meggyőződéssel teli istenélményt sugározzák, amit például egy M.Is.K.A.- vagy egy Large Room-librettóból kiolvashatunk.

Bizonyos körökben mindig is fejcsóválás övezte a piedesztálra emelt világi zenészek szélrózsás performance-át, pusztán azért, mert olyan szellemi szférának a képviselői, mely – horribile dictu – szembemegy egyes keresztény értékekkel. Kérdés tehát, mennyi létjogosultsága van egy „vegytiszta evangélikus” háttérrel rendelkező csapatnak egy keresztény fesztiválon való megjelenésre, ha mondanivalója egyenértékű bármelyik világi előadóéval, magyarán: ha nem evangélizál?

A kérdés legalább annyira költői, mint amennyire provokatív, tehát nem kívánom megválaszolni. Az összeférhetetlenség- érzet magvait azonban szándékomban állt elhinteni.

Dob, basszus, zongora, szinti, szaxofon, harsona, hegedű, cimbalom, kalimba, szitár, kaval, valamint magyaros, latinos, afrikai, világzenei, továbbá ska, gospel, country, raggae, pop, alter, keringő és csárdás. Kegyes vagy liberális? Üdvözítő vagy értelmetlen? A lehetőség mindenre adott.

Még itt gyűrődik bal csuklómon a „fesztiválság” összetéveszthetetlen védjegyének számító, elnyűhetetlen karszalag, mely kéken emlékeztet öt júliusi nap evangélikus mozgalmasságára. Egy tartalmas keresztény pörgésre – posztlutheri stílusban.

Horváth-Hegyi Dénes

::Nyomtatható változat::