A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Za­ha­ria Jú­lia – hú­gá­val, Mó­ni­val – egész éj­jel uta­zott, hogy részt ve­hes­sen a Szél­ró­zsa-utó­ta­lál­ko­zón. Messzi­ről jött, Er­dély „túl­só” vé­gé­ből, Bras­só­ból.

– Tud­juk, mi­lyen a Szél­ró­zsa, és gon­dol­tuk, az utó­ta­lál­ko­zó is csak­is jó le­het – ma­gya­ráz­ta kér­dé­sünk­re, mi­ért nem szá­mí­tott a tá­vol­ság. – Nem csa­lód­tunk. Pont olyan jó han­gu­la­tú, mint a kő­sze­gi ta­lál­ko­zó volt.

Leg­em­lé­ke­ze­te­sebb „ha­tár men­ti” él­mé­nye­ként pil­la­nat­nyi ha­bo­zás nél­kül a Ni­ko­dé­mu­sok órá­ját ne­vez­te meg. Majd­nem min­den es­te el­ment a be­szél­ge­tés­re, és egy-egy ott hal­lott gon­do­lat mind a mai na­pig gyak­ran eszé­be jut. A „csen­des” al­kal­mak – az áhí­ta­tok, a Ta­izé-imád­sá­gok, a Lát­ha­tat­lan Szín­ház, a Ta­más-mi­se – összes­sé­gé­ben is na­gyon tet­szet­tek ne­ki. „A zá­ró is­ten­tisz­te­let azért fe­led­he­tet­len szá­mom­ra, mert én is szol­gál­hat­tam ben­ne” – tet­te még hoz­zá a teo­ló­gi­á­ra ké­szü­lő lány.

Az utó­ta­lál­ko­zón a prog­ram fél­ide­jé­ben, ko­ra dél­után be­szél­get­tünk. Épp az elő­íté­le­tek, a hát­rá­nyos meg­kü­lön­böz­te­té­sek le­küz­dé­sét cél­zó „élő könyv­tár­ból” jött, ahol egy olyan fe­ke­te fi­a­tal­em­ber­rel be­szél­ge­tett, aki Bu­da­pes­ten ta­nul pszi­cho­ló­gi­át, és füg­gő­ség­ben szen­ve­dő em­be­rek­kel dol­go­zik.

És ha már füg­gő­ség és füg­get­len­ség. Dél­előtt a Reuss And­rás ve­zet­te kis­cso­por­tos be­szél­ge­té­sen járt; a té­ma az en­ge­del­mes­ség volt.

– Nem volt le­he­tő­sé­gem so­kat hoz­zá­szól­ni, vi­szont a töb­bi­ek ész­re­vé­te­lei kö­zött volt né­hány figyelemre méltó. Pél­dá­ul hogy mennyi­re fon­tos, hogy egy ke­resz­tény em­ber az ap­ró­ság­nak tű­nő sza­bá­lyok­nak is en­ge­del­mes­ked­jen, mert aki nem tud en­ge­del­mes­ked­ni a ki­csi­nek, az nem tud to­vább­jut­ni, nem tud nö­ve­ked­ni. Ma meg­ér­tet­tem: az az em­ber, aki en­ge­del­mes­ke­dik, iga­zá­ból sza­bad.

A kő­sze­gi if­jú­ság ti­zen­öt fős kü­lö­nít­mé­nye még pén­te­ken meg­ér­ke­zett Bu­da­pest­re, és az éj­sza­ka ere­jé­ig a De­ák té­ri gyü­le­ke­ze­ti te­rem­ben „sá­to­ro­zott le”. A fi­a­ta­lok kö­zül Sch­wa­ho­fer Nó­rá­val és Zsó­fi­á­val be­szél­get­tünk; mind­ket­te­jük­nek a „ha­zai” ta­lál­ko­zó volt az el­ső Szél­ró­zsá­juk.

– A meg­nyi­tón szín­da­rab for­má­já­ban mu­tat­tuk be, mi­lyen Kő­szeg; ezt már he­tek­kel ko­ráb­ban el­kezd­tük pró­bál­ni – idéz­te fel a nya­rat Zsó­fi. – A ta­lál­ko­zó előt­ti na­pok­ban pla­ká­to­kat ra­gasz­tot­tunk, ami­ben csak tud­tunk, se­gí­tet­tünk a szer­ve­zők­nek, a fesz­ti­vál ide­je alatt pe­dig az el­iga­zí­tás volt a fel­ada­tunk, út­ba­iga­zí­tot­tuk a részt­ve­vő­ket, hogy mit hol le­het meg­ta­lál­ni a tá­bor­he­lyen, il­let­ve a vá­ros­ban.

Azért a prog­ra­mok­ból sem ma­rad­tak ki tel­je­sen.

– A kon­cer­tek na­gyon tet­szet­tek – vet­te át a szót Nó­ri. – A be­szél­ge­tős al­kal­mak is jók vol­tak, pél­dá­ul azok, ame­lye­ken más nem­ze­tek­ről tud­hat­tunk meg va­la­mit, vagy ép­pen Af­ri­ká­ról me­sél­tek.

– És a fo­ci­meccsek­ről se fe­led­kez­zünk meg – egé­szí­tet­te ki őt Zsó­fi, aki ha csak te­het­te, a pá­lya szé­lé­ről druk­kolt a kő­sze­gi­ek­nek.

A jö­vő évi ta­lál­ko­zó há­zi­gaz­dá­i­nak azt üze­nik: ugyan sok mun­ká­val jár a szer­ve­zés, de na­gyon jó ér­zés ott­hont ad­ni a Szél­ró­zsá­nak. És ne iz­gul­ja­nak, mert aho­gyan ők is fo­lya­ma­to­san érez­ték má­sok tá­mo­ga­tá­sát, úgy biz­to­san ne­kik is se­gí­te­nek majd.

::Nyomtatható változat::