Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

A bib­li­ai „tu­dó­sí­tás” mel­lett szer­te a vi­lá­gon szám­ta­lan nép me­sél egy min­dent el­söp­rő özön­víz­ről. Ez va­jon azt je­len­ti, hogy csak­ugyan meg­nyíl­tak egy­ko­ron az ég csa­tor­nái, és az egész föl­det el­bo­rí­tot­ták a hul­lá­mok? Az Ara­rát kör­nyé­kén ter­je­dő le­gen­da sze­rint a hegy ol­da­lá­ban, nem messze a csúcs­tól „csü­csül” Noé bár­ká­ja a hó­ban. A múlt szá­zad kö­ze­pén még szám­ta­lan szem­ta­nú ál­lí­tot­ta, hogy lát­ta az ak­kor már hó­val fé­lig el­le­pett ha­jót. A kér­dés ne­héz, so­kat vi­ta­tott, szám­ta­lan el­mé­let, el­gon­do­lás ke­ring a té­má­val kap­cso­lat­ban.

A kul­túr­ant­ro­po­ló­gu­sok és nép­raj­zo­sok vé­le­mé­nye sze­rint csak­nem két­száz­húsz nép kö­ré­ben ma­radt fenn a víz­özön em­lé­ke. Ta­lán nincs a föld­nek olyan pont­ja, ahol ne buk­kan­tak volna özön­víz­mí­to­szok­ra. A tör­té­ne­tek ki­lenc­ven­öt szá­za­lé­ka tel­jes, egész boly­gón­kat érin­tő ele­mi csa­pás­ról be­szél; több­sé­gük azt ál­lít­ja, hogy egy ki­vá­lasz­tott csa­lád­nak si­ke­rült meg­me­ne­kül­nie va­la­mi­fé­le ví­zi jár­mű­vön. Szám­ta­lan mí­tosz me­sél ar­ról, hogy jó­val a csa­pás előtt kü­lön­le­ges öl­tö­ze­tű ide­ge­nek lá­to­gat­tak el hoz­zá­juk, fi­gyel­mez­tet­ték őket a kö­zel­gő ka­taszt­ró­fá­ra, és azt is el­árul­ták, mit kell ten­ni­ük a túl­élés ér­de­ké­ben. A hé­ber tör­té­net ér­de­kes­sé­ge, hogy ez az egyet­len, amely a sa­ját lak­he­lyé­től tá­vo­li he­gyet (Ara­rát) ne­vez meg ki­kö­té­si hely­ként. A ku­ta­tók vé­le­mé­nye az, hogy a fen­ti mí­to­szok mö­gött min­den bi­zonnyal egy va­ló­di özön­víz áll.

Több­szö­rös ár­hul­lám

A föld szá­mos jég­kor­sza­kot át­élt, az utol­só nagy ol­va­dás ide­jén pe­dig már szép szám­ban él­tek em­be­rek a boly­gón. A je­len­le­gi köz­meg­egye­zés sze­rint Krisz­tus előtt 14 000 és 5000 kö­zött a vi­lág ten­ge­re­i­nek szint­je a fel­ol­va­dó jég­től száz­húsz-száz­har­minc mé­tert emel­ke­dett. A nö­ve­ke­dés va­ló­szí­nű­leg nem volt egyen­le­tes, bi­zo­nyá­ra több nagy, pusz­tí­tó ár­hul­lám sö­pört vé­gig a földön.

A leg­na­gyobb kö­rül­be­lül a Kr. e. 8000 és 5000 kö­zöt­ti idő­szak­ra te­he­tő, ami­kor az em­be­ri tár­sa­da­lom a vi­lág szá­mos pont­ján már ki­ala­ku­ló­ban volt. A be­tö­rő víz vá­rat­la­nul ér­te őse­in­ket, és a túl­élők szá­má­ra úgy tűnt, mint­ha az egész vi­lág el­pusz­tult vol­na. A Noé tör­té­ne­té­hez na­gyon ha­son­ló mí­to­szok Gö­rög­or­szág és Irán tér­sé­gé­ben ját­szód­nak. Ha a tér­kép­re pil­lan­tunk, a te­rü­let kö­zép­pont­já­ban a Fe­ke­te-ten­ger hul­lám­zik, rá­adá­sul a Noé ki­kö­té­si he­lye­ként meg­je­lölt Ara­rát hegy sincs messze in­nen.

Ami­kor a tó­ból ten­ger lett

1999-ben két ame­ri­kai ten­ger­bio­ló­gus, Wil­li­am Ryan és Wal­ter Pit­man meg­le­pő te­ó­ri­á­val állt elő. Azt ál­lí­tot­ták, hogy a Fe­ke­te-ten­ger né­ven is­mert víz­tö­meg he­lyén Kr. e. 5500 kö­rül még egy ala­cso­nyan fek­vő édes­ví­zi tó hul­lám­zott. A Föld­kö­zi-ten­gert ak­ko­ri­ban még nem kö­töt­te össze a Bosz­po­rusz a Fe­ke­te-ten­ger­rel. Csak­hogy tör­tént va­la­mi, ami­nek ha­tá­sá­ra a Föld­kö­zi-ten­ger sós vi­ze be­zú­dult az ala­cso­nyab­ban fek­vő tó­ba.

A ma­gya­rá­zat ab­ban rej­lik, hogy a sark­vi­dé­ki jég a fel­me­le­ge­dés ha­tá­sá­ra ol­vad­ni kez­dett, emi­att meg­emel­ke­dett a vi­lág­ten­ge­rek víz­szint­je, így a Föld­kö­zi-ten­ge­ré is. Egy idő után azon­ban a Bosz­po­rusz föld­híd­ja már nem bírt el­len­áll­ni a nyo­má­sá­nak, át­sza­kadt, és ha­tal­mas mennyi­sé­gű ten­ger­víz öm­lött a Fe­ke­te-ten­ger­nek ne­ve­zett tó­ba. Csak­hogy a víz kö­rül­be­lül két éven ke­resz­tül áram­lott be, a víz­szint na­pi ti­zen­öt cen­ti­mé­tert emel­ke­dett, és nagy­já­ból ki­lenc­ven­hét­ezer ki­lo­mé­ter­nyi part­sza­kaszt árasz­tott el a ten­ger.

A két ku­ta­tó azt ál­lít­ja, hogy ez a víz­be­tö­rés el­kép­zel­he­tet­len mé­re­tű ka­taszt­ró­fa le­he­tett a Fe­ke­te-ten­ger part­vi­dé­kén la­kók szá­má­ra, akik szét­szé­led­tek in­nen a szél­ró­zsa min­den irá­nyá­ba. Ez­zel ma­gya­ráz­zák a ku­ta­tók azt, hogy na­gyon ha­son­ló özön­víz­tör­té­ne­tet me­sél­nek el a zsi­dó, su­mer és gö­rög mí­to­szok.

Az el­mé­let iga­zát lát­szik alá­tá­masz­ta­ni az is, hogy a ten­ger alat­ti ré­gé­szet 2000 nya­rán a Fe­ke­te-ten­ger mé­lyén, hu­szon­két ki­lo­mé­ter­re a part­tól em­be­ri te­le­pü­lés ma­rad­vá­nya­i­ra buk­kant. Olyan kő- és fa­tár­gya­kat hoz­tak fel­szín­re, ame­lyek az em­be­ri meg­mun­ká­lás fél­re­ért­he­tet­len je­le­it mu­tat­ták. A ra­dio­kar­bo­nos kor­meg­ha­tá­ro­zás Kr. e. 5500 kö­rü­li­re tet­te a fa­tár­gyak ko­rát. Ez­zel be­bi­zo­nyo­so­dott, hogy a kér­dé­ses idő­pont­ban em­be­ri te­le­pü­lé­se­ket is el­áraszt­ha­tott a be­tö­rő ten­ger­víz.

Van­nak azon­ban ku­ta­tók, akik kis­sé hi­á­nyos­nak vé­lik ezt az el­mé­le­tet. Ők a bib­li­ai tör­té­net­re hi­vat­koz­nak, amely sze­rint negy­ven na­pig esett az eső, vagy­is az özön­vi­zet nem pusz­tán a ten­ger ki­ára­dá­sa okoz­ta, ha­nem he­te­kig tar­tó eső­zés is köz­re­ját­szott ben­ne. A Noé-tör­té­net má­sik uta­lá­sa sze­rint az eső­zés vé­gén a víz apad­ni kez­dett, és a ten­ger vissza­hú­zó­dott. Rya­nék el­mé­le­te sze­rint a be­özön­lő víz ott­ma­radt a Fe­ke­te-ten­ger­ben, és az egy­ko­ri par­tok most is víz alatt áll­nak. Rá­adá­sul a fen­ti el­mé­let­be ne­he­zen il­leszt­he­tő be­le az az év­szá­za­dos le­gen­da, hogy az Ara­rá­ton a kör­nyék­be­li­ek év­szá­za­dok óta lá­to­gat­nak egy ha­jó­ron­csot, ame­lyet Noé bár­ká­já­nak ne­vez­nek. Ha tény­leg csak ennyi­re emel­ke­dett meg egy­ko­ron a víz, ho­gyan ke­rült Noé bár­ká­ja 4200 mé­te­res ma­gas­ság­ba?

Ha­jó a hegy­ol­dal­ban

Már­pe­dig va­la­mi­fé­le ha­jó­ma­rad­vány nagy va­ló­szí­nű­ség­gel van (vagy leg­alább­is volt) az Ara­rá­ton. A Kr. e. 3. szá­zad­ból egy ba­bi­lo­ni tu­dós fel­jegy­zé­sé­ben ma­radt ránk az egyik leg­ko­ráb­bi uta­lás a bár­ká­ról. Esze­rint idő­ről idő­re za­rán­do­kok, kör­nyék­be­li­ek men­nek fel az Ara­rát­ra, hogy lás­sák a bár­kát. Ezt az­tán még jó né­hány óko­ri és kö­zép­ko­ri for­rás is meg­erő­sí­tet­te.

A fel­jegy­zé­sek­ből két fon­tos do­log de­rül ki: egy­részt min­den­ki tud­hat­ta, hol van a bár­ka, más­részt aki akart, el­za­rán­do­kol­ha­tott hoz­zá. Vagy­is so­kan már az ókor­ban, a ke­resz­tény­ség meg­je­le­né­se és az Ószö­vet­ség el­ter­je­dé­se előtt is­mer­ték a bár­ka tör­té­ne­tét. A za­rán­do­kok kö­zött akad­tak is­mert sze­mé­lyek is, mint pél­dá­ul Szent Ja­kab, aki 687-ben gya­lo­golt fel a hegy­re, ott ré­vült álom­ba zu­hant, és ami­kor fel­éb­redt, egy fa­da­ra­bot ta­lált ma­ga mel­lett, amely a bár­ká­ból szár­ma­zott. Eb­ből az­tán ké­sőbb ke­resz­tet fa­rag­ta­tott.

Az 1200-as évek kör­nyé­kén le­hűlt az idő, és a hó már nyá­ron sem ol­vadt el a hegy csú­csán. A 13. szá­zad vé­gén már ar­ról szá­mol­nak be a for­rá­sok, hogy az Ara­rát te­te­jén annyi hó van, hogy sen­ki sem me­het fel a csúcs­ra. De a be­szá­mo­lók­ból tud­juk, hogy még eb­ben az idő­ben is egy jól be­já­ra­tott ös­vény ve­ze­tett fel a bár­ká­hoz.

Egy 18. szá­zad vé­gi fran­cia uta­zó kis köny­vecs­ké­ben me­sél­te el az Ara­rá­ton meg­élt ka­land­ja­it. „Ez te­hát a bár­ka! Nagy és fe­ke­te. Sok­kal na­gyobb, mint va­la­ha is hit­tem vol­na. És majd­nem sér­tet­len­nek tet­szett. Úgy né­zett ki, mint­ha a hó fe­hér víz len­ne, a bár­ka pe­dig azon ha­józ­na. Nagy volt, több­em­ber­nyi ma­gas.” A fran­cia be­szá­mo­ló­ja sze­rint a bár­ka va­la­hol jó­val a csúcs alatt he­vert, és fent­ről né­ha egy-egy la­vi­na zú­dult rá.

Az 1800-as évek kö­ze­pé­re még lej­jebb hú­zó­dott a hó­ha­tár, és el­ter­jedt a hí­re, hogy már a he­lyi ve­ze­tők sem tud­ják meg­mu­tat­ni a bár­kát, mert be­lep­te a hó. Rá­adá­sul egy 1840-es föld­ren­gés kö­vet­kez­té­ben el­tűnt a jól ki­ta­po­sott ös­vény, és a kör­nyék po­li­ti­kai hely­ze­te sem volt stabil. En­nek el­le­né­re a 19. szá­zad­ban még elég for­gal­mas volt a hegy­ol­dal: 1910-ig az Ara­rát­ra ti­zen­ki­lenc ex­pe­dí­ci­ót ve­zet­tek.

A 20. szá­zad­ban en­nél már jó­val ke­ve­seb­ben ju­tot­tak fel a hegy­re, mert igen fe­szült­té vált a kör­nyék po­li­ti­kai hely­ze­te. A kur­dok­kal kap­cso­la­tos prob­lé­mák és vé­res ese­mé­nyek meg­aka­dá­lyoz­ták, hogy tu­ris­ták és ku­ta­tók sza­ba­don kó­szál­ja­nak a tér­ség­ben. Vi­szont re­mek lé­gi fel­vé­te­le­ket le­he­tett ké­szí­te­ni a hegy­ol­dal­ról. Pél­dá­ul 1910-ben a cá­ri lé­gi­erő egyik tiszt­je ké­szí­tett ké­pe­ket az Ara­rát­ról, raj­tuk ál­lí­tó­lag jól lát­szik a bár­ka. Csak­hogy min­den fel­vé­telt és a cár ál­tal kül­dött hegy­má­szó ex­pe­dí­ció min­den ira­tát el­tün­tet­ték a szov­je­tek, sőt a ku­ta­tás részt­ve­vői gya­nús kö­rül­mé­nyek kö­zött hal­tak meg. (Úgy tű­nik, az ate­is­ta Szov­jet­unió nem kí­ván­ta meg­erő­sí­te­ni egy ke­resz­tény „mí­tosz” lé­te­zé­sét.)

Bizonyíték – jegelve

A két vi­lág­há­bo­rú alatt még egy sor lé­gi fel­vé­tel ké­szült az Ara­rát­ról, és szá­mos ka­to­na és ci­vil lát­ta a bár­kát a sa­ját sze­mé­vel oda­fent­ről. Annyi­ra min­den­na­pos do­log volt meg­pil­lan­ta­ni, hogy ál­lí­tó­lag ak­ko­ri­ban nem volt hír­ér­té­ke a do­log­nak. Rá­adá­sul a vi­lág­há­bo­rúk pok­lá­ban sen­kit sem ér­de­kelt Noé bár­ká­ja. A hi­deg­há­bo­rús öt­ve­nes évek­ben az­tán meg­til­tot­ták a re­pü­lést az Ara­rát kör­nyé­kén, mert a hegy egyik ol­da­lát a szov­je­tek bir­to­kol­ták, a má­si­kat pe­dig a NA­TO-tag Tö­rök­or­szág.

1953-ban fel­ju­tott egy fran­cia ku­ta­tó a bár­ká­ig, meg is ta­lál­ta, ál­lí­tó­lag mé­lyen a jég alatt. Pár év múl­va vissza­tért, és si­ke­rült ki­ope­rál­nia né­hány fa­da­rab­kát a ha­jó­ból. Ezt el­küld­te egy la­bo­ra­tó­ri­um­ba, ahol meg­ál­la­pí­tot­ták, hogy meg­kö­ve­se­dett fá­ról van szó, amely öt­ezer év­vel ez­előtt va­la­hol a Kö­zel-Ke­le­ten nőtt (te­hát az Ara­rát­tól mi­ni­mum ezer ki­lo­mé­te­res tá­vol­ság­ra). A szá­zad vé­ge fe­lé a ku­ta­tók egy cso­port­ja ar­ra a „hi­va­ta­los” ál­lás­pont­ra ju­tott, hogy Noé ha­jó­ja az Ara­rát ol­da­lá­ban ta­lál­ha­tó, az egyik föld­ren­gés­ben ket­té­tö­rött, ma pe­dig vas­tag jég­ta­ka­ró fe­di. Így ugyan nem lát­hat­juk a bár­kát, de a jég még hosszú idő­re kon­zer­vál­ja, és meg­vé­di az ava­tat­lan ke­zek­től. A bár­ka­ku­ta­tók kö­zött a kö­vet­ke­ző mon­dás jár­ja: „Az Úr vé­del­me­zi a bár­kát – tő­lünk is!”

Hogy mi a konk­lú­zió? Nos úgy tű­nik, hogy a kér­dé­sek nyit­va ma­rad­nak. Özön­vi­zek csak­ugyan pusz­tí­tot­tak, de hogy me­lyik­ről ol­vas­ha­tunk a Bib­li­á­ban, az ta­lány. Nagy va­ló­szí­nű­ség­gel csak­ugyan van egy bár­ka­fé­le az Ara­rá­ton, de azt tel­je­sen meg­győ­ző­en még nem tud­ták bi­zo­nyí­ta­ni, hogy Noé ha­jó­zott ve­le.

::Nyomtatható változat::