Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Va­sár­nap

Ha ezt mond­ják majd nek­tek: Íme, ott, vagy íme, itt van, ne men­je­tek oda, és ne fus­sa­tok utá­na! Lk 17,23 (5Móz 11,16; Zsolt 10; Róm 5,1–5/6–11/; Mk 12,1–12) Sok­szor lep­le­zett, de még­is kín­zó szom­jú­ság la­ko­zik a ma em­be­ré­ben, hogy az anya­gi vi­lág­ban va­ló vi­as­ko­dá­sa után meg­pi­he­nést, fel­üdü­lést ta­lál­jon a lel­ké­ben. Még a „leg­el­ve­te­mül­tebb”, leg­anya­gi­a­sabb, leg­ke­mé­nyebb­nek tű­nő ne­héz­fi­úk lel­ke is vá­gya­ko­zik va­la­mi után, ami on­nan fe­lül­ről va­ló. Tud­ják is ezt a szem­fény­vesz­tők, akik ma­gu­kat kí­nál­ják a va­ló­di Is­ten he­lyett. A vá­gya­ko­zó em­ber oda­kap, mint a hegy­má­szó, aki a pók­há­ló után nyúl a kö­vet­ke­ző ki­ál­ló kő he­lyett, vagy mint a lep­kék száll­nak nyár­es­te a mé­cses fé­nye kö­ré, ahol meg­ég­nek. Ha­mis il­lú­zi­ó­ink­tól óvj meg, Urunk!

Hét­fő

Pál ír­ja: Min­den­kor imád­ko­zunk ér­te­tek, hogy a mi Is­te­nünk te­gyen ti­te­ket mél­tó­vá az el­hí­vás­ra, és tölt­sön meg ti­te­ket tel­je­sen a jó­ban va­ló gyö­nyör­kö­dés­sel és a hit min­den ere­jé­vel. 2Thessz 1,11 (Józs 24,24; 3Móz 19,31–37; Jer 26,1–3.7–16.24) Hány nagy­szü­lő fo­há­sza, édes­anya imád­sá­ga tel­je­sült már be ti­tok­za­tos mó­don! Az el­ve­tett mag sok­szor alu­szik, már-már azt hisszük, hogy so­ha­se kel ki, az­tán ami­kor el­jön az ide­je, szár­ba szök­ken, és meg­hoz­za a ka­lászt… A mi em­be­ri al­kal­mas­sá­gunk nem a sa­ját erős aka­rat­erőnk gyü­möl­cse. Erőt­len­ként, el­bu­kott­ként, de Is­ten előtt hor­do­zott­ként még­is le­he­tünk vi­lá­gí­tó gyer­tya­fény a sö­tét pin­cé­ben. Így kell hor­doz­nunk a leg­re­mény­te­le­nebb­nek hitt em­ber­tár­sa­in­kat is Is­ten előtt ki­tar­tó imád­ság­ban!

Kedd

Jé­zus így szólt: „Zá­ke­us, szállj le ha­mar, mert ma a te há­zad­ban kell meg­száll­nom.” Lk 19,5 (Zsolt 90,13; 3Móz 25,1–24; Jób 2,1–10) Zá­ke­us kí­ván­csi volt, de el­bújt. Már majd­nem, de még­sem… Uram, sze­ret­né­lek kö­vet­ni, de ez olyan ci­ki… Mu­száj, hogy má­sok is tud­ják? El­me­gyek a temp­lom­ba, de hét köz­ben hadd si­mul­jak a tö­meg­be… És Jé­zus ek­kor rád néz, és azt mond­ja: „Te kel­lesz ne­kem, ná­lad kell meg­száll­nom!” En­gedd az Úr­nak, hogy fel­hasz­nál­jon – az ő el­gon­do­lá­sa sze­rint!

Szer­da

Ó, mily szép és mily gyö­nyö­rű­sé­ges, ha a test­vé­rek egyet­ér­tés­ben él­nek! Csak oda küld az Úr ál­dást és éle­tet min­den­kor. Zsolt 133,1.3b (Róm 15,7; 3Móz 25,35–43; 2Móz 17,1–7) Ci­va­ko­dó csa­lá­dok, ve­sze­ke­dő pres­bi­te­rek… Vá­lás, szét­köl­tö­zés, egy­más tönk­re­té­te­le… Meg­rom­lott em­be­ri kap­cso­la­tok… De Is­ten­nél más­kép­pen van min­den! Nem­csak majd egy­ko­ron oda­fent, ha­nem már itt lent, ha va­ló­ban rá fi­gye­lünk, ha en­ged­jük, hogy ve­zes­sen. Va­la­hogy ész­re­vét­le­nül ki­nyí­lik a kis vi­rág, szin­te lát­ha­tat­lan mó­don mú­lik a vi­har­fel­hő, és bé­ke köl­tö­zik a bé­két­len­ke­dők há­zá­ba. Is­ten cso­dá­ja, az ő ál­dá­sa ez. Én is meg­ta­pasz­tal­ha­tom!

Csü­tör­tök

Tá­vo­lít­sá­tok el az ide­gen is­te­ne­ket, ame­lyek köz­te­tek van­nak, és ad­já­tok oda szí­ve­te­ket az Úr­nak! Józs 24,23 (Ap­Csel 14,15; Lk 18,31–43; 1Jn 1,8–2,2/3–6/) Sze­re­tünk több lá­bon áll­ni. Gaz­da­sá­gi­lag ez ta­lán még ért­he­tő is. Nem te­het fel az em­ber min­dent egy lap­ra. De va­jon Is­ten előtt mi szük­ség van tar­ta­lé­ko­lás­ra? Mi lesz, ha még­sem egé­szen úgy van?! Ezt a két­fe­lé sán­ti­ká­lást, az Is­ten­ben va­ló bi­zal­mat­lan­sá­got és a még­iscsak a sa­ját eszünk­re va­ló tá­masz­ko­dást el­ve­ti az Úr. Egye­dül őt kell imád­nunk, egye­dül ben­ne sza­bad bíz­nunk, „tar­ta­lék is­te­ne­in­ket” pe­dig el kell vet­nünk. Az em­ber szí­ve nem oszt­ha­tó meg.

Pén­tek

Jé­zus ezt mond­ta Ja­i­rus­nak: „Ne félj, csak higgy, és meg­gyó­gyul le­á­nyod.” Lk 8,50 (JSir 3,57; Lk 19,1–10; Lk 9,43b–48) Olyan ne­héz el­fo­gad­nunk ezt, pe­dig olyan egy­sze­rű. Ja­i­rus sze­re­tő apai szí­ve is szin­te meg­ha­sadt, mi­kor ked­ves kis­lá­nyát lát­ta, és tud­ta, hogy már ment­he­tet­le­nül el kell vál­nia tő­le. És a Mes­ter ek­kor va­la­mi fur­csát mon­dott ne­ki. De ez el­kép­zel­he­tet­len, nem re­á­lis, em­be­ri ésszel fel­fog­ha­tat­lan, hi­he­tet­len! – gon­dol­ta. Jé­zus ek­kor meg­fog­ta a kis­le­ány­ka ke­zét, és fel­tá­masz­tot­ta. A leg­ne­he­zebb aka­dály, az em­be­ri éle­tünk­ben leg­re­mény­te­le­nebb­nek tű­nő prob­lé­ma is így tű­nik el Jé­zus ke­zé­ben!

Szom­bat

Az Úr sze­re­te­te mind­örök­ké az is­ten­fé­lők­kel van, és igaz­sá­ga még az uno­ká­ik­kal is; azok­kal, akik meg­tart­ják szö­vet­sé­gét, és tö­rőd­nek ren­del­ke­zé­se­i­nek tel­je­sí­té­sé­vel. Zsolt 103,17–18 (Kol 1,23; Lk 19,11–27; Gal 2,16–21) Olyan jó tud­ni ezt! Olyan jó eb­be ka­pasz­kod­ni, éle­tet, ter­ve­ket er­re épí­te­ni! Csa­lá­dot eb­ben és er­re ne­vel­ni. Ha baj­ba ke­rü­lünk, prob­lé­má­in­kat ez­zel a tu­dás­sal meg­ol­da­ni. Ha már min­den re­mény­te­len­nek tű­nik, ma­gun­kat er­re em­lé­kez­tet­get­ni. A szo­mor­ko­dót ez­zel vi­gasz­tal­ni. Mert Is­ten sze­re­te­te mind­örök­ké az is­ten­fé­lők­kel van… En­gedd, Uram, hogy a ti­éd ma­rad­has­sak min­den­kor! Ámen.

Bu­day Zsolt

::Nyomtatható változat::