Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2009
- 13
- A keresztény méltóság titka: Jézus testvérének nevez!
A vasárnap igéje
BÖJT 5. VASÁRNAPja (JUDICA) – Zsid 2,10–15
Hozzászólás a cikkhez
A keresztény méltóság titka: Jézus testvérének nevez!
Böjt 5. vasárnapja a 43. zsoltár 1. versétől kapta nevét: „Ítélj meg, Istenem…” Felolvasott igénkben a Zsidókhoz írt levél szerzője rámutat arra, hogyan hallgattatott meg a zsoltárosnak ez az imádsága. E vasárnapon legyen ez a mi kérésünk is!
Ezen a passióvasárnapnak is nevezett ünnepen ismét átéljük Urunk szavának igazságát: „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az Úr.” (Ézs 55,8) Mennyei Atyánk igazságszolgáltatása, ítéletének véghezvitele meghalad minden emberi elképzelést, szándékot. S nem csak azokat érinti, akik kérik tőle ennek véghezvitelét. Érint minden embert, az egész teremtettséget, így személyesen minket is. Szentlelke által szeretné feltárni előttünk, hogyan történt meg ez, s hogyan bátorodhat meg általa szívünk.
A levélben az Úr Jézus Krisztust – nyilván az elsősorban zsidókból lett keresztényeknek címezve – egészen sajátosan nevezi meg a szerző. Úgy, mint üdvösségünk fejedelmét, mint a hű főpapot. Leplezetlenül állítja őt elénk, főpapi dicsőségében. Az áldozatot bemutató önmagát áldozza oda értünk. „Az Úr haragja volt rajtunk, / Vakon vesztünkbe rohantunk; / Jézus lett értünk áldozat, / S ím, üdvre vált a kárhozat” – énekelhetjük így az evangéliumot (EÉ 192,3).
A választott nép életében a főpap tiszte volt az áldozat bemutatása az Úr oltárán a vétkek, a bűnök eltörléséért. A végső időben azonban az, akiért és aki által van a mindenség, elküldte közénk Fiát, hogy megtörténjék a tökéletes áldozatbemutatás, s általa váljék szabaddá az út az atyai házba.
Így irányítja tekintetünket az apostol Krisztus keresztjére. Arra az útra, mely az értünk vállalt szenvedéseknek, bűneink miatt minket illető ítéletnek az elhordozását jelentette. S bár sokakban éppen ennek az útnak a vállalása jelentett s minden bizonnyal jelent ma is botránkozást, méltósága mégis a keresztúton, az életodaadásban teljesedik ki.
Azért tudta így, hozzánk egészen mélyre hajolva megmutatni szeretetét, mert test és vér részese. Isten Fia eljött erre a földre, vállalta emberi sorsunkat. Osztozott mindabban, ami a földi úton osztályrészül adatik számunkra. Mindjárt születésekor átélte, mit jelent a hajléktalanság, mit jelent, amikor gyilkos indulat forr körülötte. Mindebben később is, mindvégig része volt. Éhezett, szomjazott, nevetett és sírt, emberi értetlenséget, elutasítást és közönyt kellett elviselnie. Szembesült mérhetetlenül sok erőszakkal, a kísértő támadásaival, majd vállalta a szenvedés, a kiszolgáltatottság és elhagyatottság félelmetes mélységét. Megvívta a haláltusát, annak egész menetét előre látva, mindvégig hűségesen és az Atya iránti engedelmességben.
Akik látták, találkoztak vele, azt mondták: éppen olyan, mint mi. Közülünk való. S mégis egyben egészen más; a levélben ezt így olvassuk: „…kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt.” (4,15b) Péter apostol erről így tanúskodik: „…Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, az Igaz a nem igazakért, hogy Istenhez vezessen minket, miután halálra adatott test szerint, de megeleveníttetett Lélek szerint.” (1Pt 3,18) Ő, a bűntelen, a valóságos Isten mint valóságos ember szólít meg minket úgy, ahogyan egyikünk sem gondolná.
Így szól: Testvérem vagy! Sorsközösségben vagyunk! Egy Atyához tartozunk. Neki bőven lenne oka szégyellnie minket.
Igaz, a mennyei Atya családjához tartozunk. Az ő gyermekei vagyunk. Ő gondoskodik is hűséggel rólunk. Mégis hányszor elszakítjuk, megtagadjuk ezt a köteléket! Sőt úgy teszünk, mint akik nem is ismerik egymást, vagy haragban vannak. Pedig Isten nemcsak arról gondoskodik, amire a testünknek van szüksége, hanem a megszentelődésünkről is. Magához von, nem erővel, hanem az ő Lelkével. S ebben a közösségben tisztul, újul, formálódik krisztusivá az élet. Élettel telhet meg ez a sorsközösség, s mi, gyermekek újra hazatalálhatunk. Ezt egyedül annak a „vér szerinti” köteléknek köszönhetjük, amelyet a Golgotán kiomlott vérével pecsételt meg irántunk Krisztus Urunk, az Isten Báránya.
Hányszor gondolunk arra, talán ezekben az időkben különösképpen is, milyen jó lenne, ha valaki megértené azt az élethelyzetet, amelyben vagyunk. Ha valaki nem fölényes magasságból, hanem érző szívvel, szánakozó tekintettel, segítőkészséggel igyekezne segíteni gondjaink, bajaink közepette. Íme, Urunk igazi segítő, aki nem részvétlenséggel néz ránk, mert vállalta emberi életünket minden nyomorúságával együtt.
Megváltónkról így énekelünk: „Hű szíve csupa irgalom / És érző, meleg részvét. / Ha ínséget lát valahol, / Szent szeme szánva néz szét. / Ki mennynek-földnek parancsol, / A legkisebbhez úgy hajol, / Mint édes testvéréhez. // Víg énekszóval áldjuk mind / A velünk érzőt, hívet, / Ki névre, rangra nem tekint, / Csak egyet néz: a szívet; / S bár örök égi fényben él, / Mint jó barát jön, és betér / Ahhoz, ki hívja, várja.” (EÉ 384,3–4)
Bár nem azért érkezett közénk, hogy életünk minden gondját, kérdését megoldja, de amit csak tőle és általa kaphatunk, egyedül abban van számunkra a legfőbb segítség. Mindenekelőtt bűnbocsátó, bűneinkből szabadító irgalmában.
Ha hittel fogadjuk a golgotai kereszten hozott áldozatát, mi is új kezdetet kapunk. Halála által nem vagyunk többé kiszolgáltatva az ördögnek, bármennyire akarja is vesztünket, pusztulásunkat. A halálnak minket körülfonó rabláncát az ő életodaadása szakítja szét. Halálfélelem szorongat, ránk nehezedik a veszteség súlya, mert elszakította a halál tőlünk, akit szerettünk? Ő megszólal, és ezt mondja: „Ne félj, itt vagyok, testvérem vagy, életemet adtam érted,” és „íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20b).
Imádkozzunk! Urunk! A kapernaumi századossal együtt mondjuk: „Uram, nem vagyok méltó arra, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szót szólj…” Köszönöm, Uram, hogy így szólítasz meg: testvér, testvérem. Ámen.
Deme Dávid
::Nyomtatható változat::
|