A vasárnap igéje

BÖJT 5. VA­SÁR­NAPja (JU­DI­CA) – Zsid 2,10–15

Hozzászólás a cikkhez

Böjt 5. va­sár­nap­ja a 43. zsol­tár 1. ver­sé­től kap­ta ne­vét: „Ítélj meg, Is­te­nem…” Fel­ol­va­sott igénk­ben a Zsi­dók­hoz írt le­vél szer­ző­je rá­mu­tat ar­ra, ho­gyan hall­gat­ta­tott meg a zsol­tá­ros­nak ez az imád­sá­ga. E va­sár­na­pon le­gyen ez a mi ké­ré­sünk is!

Ezen a pas­sió­va­sár­nap­nak is ne­ve­zett ün­ne­pen is­mét át­él­jük Urunk sza­vá­nak igaz­sá­gát: „Bi­zony, a ti gon­do­la­ta­i­tok nem az én gon­do­la­ta­im, és a ti uta­i­tok nem az én uta­im – így szól az Úr.” (Ézs 55,8) Mennyei Atyánk igaz­ság­szol­gál­ta­tá­sa, íté­le­té­nek vég­hez­vi­te­le meg­ha­lad min­den em­be­ri el­kép­ze­lést, szán­dé­kot. S nem csak azo­kat érin­ti, akik ké­rik tő­le en­nek vég­hez­vi­te­lét. Érint min­den em­bert, az egész te­rem­tett­sé­get, így sze­mé­lye­sen min­ket is. Szent­lel­ke ál­tal sze­ret­né fel­tár­ni előt­tünk, ho­gyan tör­tént meg ez, s ho­gyan bá­to­rod­hat meg ál­ta­la szí­vünk.

A le­vél­ben az Úr Jé­zus Krisz­tust – nyil­ván az el­ső­sor­ban zsi­dók­ból lett ke­resz­té­nyek­nek cí­mez­ve – egé­szen sa­já­to­san ne­ve­zi meg a szer­ző. Úgy, mint üd­vös­sé­günk fe­je­del­mét, mint a hű fő­pa­pot. Lep­le­zet­le­nül ál­lít­ja őt elénk, fő­pa­pi di­cső­sé­gé­ben. Az ál­do­za­tot be­mu­ta­tó ön­ma­gát ál­doz­za oda ér­tünk. „Az Úr ha­rag­ja volt raj­tunk, / Va­kon vesz­tünk­be ro­han­tunk; / Jé­zus lett ér­tünk ál­do­zat, / S ím, üdv­re vált a kár­ho­zat” – éne­kel­het­jük így az evan­gé­li­u­mot (EÉ 192,3).

A vá­lasz­tott nép éle­té­ben a fő­pap tisz­te volt az ál­do­zat be­mu­ta­tá­sa az Úr ol­tá­rán a vét­kek, a bű­nök el­tör­lé­sé­ért. A vég­ső idő­ben azon­ban az, aki­ért és aki ál­tal van a min­den­ség, el­küld­te kö­zénk Fi­át, hogy meg­tör­tén­jék a tö­ké­le­tes ál­do­zat­be­mu­ta­tás, s ál­ta­la vál­jék sza­bad­dá az út az atyai ház­ba.

Így irá­nyít­ja te­kin­te­tün­ket az apos­tol Krisz­tus ke­reszt­jé­re. Ar­ra az út­ra, mely az ér­tünk vál­lalt szen­ve­dé­sek­nek, bű­ne­ink mi­att min­ket il­le­tő íté­let­nek az el­hor­do­zá­sát je­len­tet­te. S bár so­kak­ban ép­pen en­nek az út­nak a vál­la­lá­sa je­len­tett s min­den bi­zonnyal je­lent ma is bot­rán­ko­zást, mél­tó­sá­ga még­is a ke­reszt­úton, az életoda­adás­ban tel­je­se­dik ki.

Azért tud­ta így, hoz­zánk egé­szen mély­re ha­jol­va meg­mu­tat­ni sze­re­te­tét, mert test és vér ré­sze­se. Is­ten Fia el­jött er­re a föld­re, vál­lal­ta em­be­ri sor­sun­kat. Osz­to­zott mind­ab­ban, ami a föl­di úton osz­tály­ré­szül ada­tik szá­munk­ra. Mind­járt szü­le­té­se­kor át­él­te, mit je­lent a haj­lék­ta­lan­ság, mit je­lent, ami­kor gyil­kos in­du­lat forr kö­rü­löt­te. Mind­eb­ben ké­sőbb is, mind­vé­gig ré­sze volt. Éhe­zett, szom­ja­zott, ne­ve­tett és sírt, em­be­ri ér­tet­len­sé­get, el­uta­sí­tást és kö­zönyt kel­lett el­vi­sel­nie. Szem­be­sült mér­he­tet­le­nül sok erő­szak­kal, a kí­sér­tő tá­ma­dá­sa­i­val, majd vál­lal­ta a szen­ve­dés, a ki­szol­gál­ta­tott­ság és el­ha­gya­tott­ság fé­lel­me­tes mély­sé­gét. Meg­vív­ta a ha­lál­tu­sát, an­nak egész me­ne­tét elő­re lát­va, mind­vé­gig hű­sé­ge­sen és az Atya irán­ti en­ge­del­mes­ség­ben.

Akik lát­ták, ta­lál­koz­tak ve­le, azt mond­ták: ép­pen olyan, mint mi. Kö­zü­lünk va­ló. S még­is egy­ben egé­szen más; a le­vél­ben ezt így ol­vas­suk: „…kí­sér­tést szen­ve­dett min­den­ben, ki­vé­ve a bűnt.” (4,15b) Pé­ter apos­tol er­ről így ta­nús­ko­dik: „…Krisz­tus is szen­ve­dett egy­szer a bű­nö­kért, az Igaz a nem iga­za­kért, hogy Is­ten­hez ve­zes­sen min­ket, mi­u­tán ha­lál­ra ada­tott test sze­rint, de meg­ele­ve­nít­te­tett Lé­lek sze­rint.” (1Pt 3,18) Ő, a bűn­te­len, a va­ló­sá­gos Is­ten mint va­ló­sá­gos em­ber szó­lít meg min­ket úgy, aho­gyan egyi­künk sem gon­dol­ná.

Így szól: Test­vé­rem vagy! Sors­kö­zös­ség­ben va­gyunk! Egy Atyá­hoz tar­to­zunk. Ne­ki bő­ven len­ne oka szé­gyell­nie min­ket.

Igaz, a mennyei Atya csa­lád­já­hoz tar­to­zunk. Az ő gyer­me­kei va­gyunk. Ő gon­dos­ko­dik is hű­ség­gel ró­lunk. Még­is hány­szor el­sza­kít­juk, meg­ta­gad­juk ezt a kö­te­lé­ket! Sőt úgy te­szünk, mint akik nem is is­me­rik egy­mást, vagy ha­rag­ban van­nak. Pe­dig Is­ten nem­csak ar­ról gon­dos­ko­dik, ami­re a tes­tünk­nek van szük­sé­ge, ha­nem a meg­szen­te­lő­dé­sünk­ről is. Ma­gá­hoz von, nem erő­vel, ha­nem az ő Lel­ké­vel. S eb­ben a kö­zös­ség­ben tisz­tul, újul, for­má­ló­dik krisz­tu­si­vá az élet. Élet­tel tel­het meg ez a sors­kö­zös­ség, s mi, gyer­me­kek új­ra ha­za­ta­lál­ha­tunk. Ezt egye­dül an­nak a „vér sze­rin­ti” kö­te­lék­nek kö­szön­het­jük, ame­lyet a Gol­go­tán ki­om­lott vé­ré­vel pe­csé­telt meg irán­tunk Krisz­tus Urunk, az Is­ten Bá­rá­nya.

Hány­szor gon­do­lunk ar­ra, ta­lán ezek­ben az idők­ben kü­lö­nös­kép­pen is, mi­lyen jó len­ne, ha va­la­ki meg­ér­te­né azt az élet­hely­ze­tet, amely­ben va­gyunk. Ha va­la­ki nem fö­lé­nyes ma­gas­ság­ból, ha­nem ér­ző szív­vel, szá­na­ko­zó te­kin­tet­tel, se­gí­tő­kész­ség­gel igye­kez­ne se­gí­te­ni gond­ja­ink, ba­ja­ink kö­ze­pet­te. Íme, Urunk iga­zi se­gí­tő, aki nem rész­vét­len­ség­gel néz ránk, mert vál­lal­ta em­be­ri éle­tün­ket min­den nyo­mo­rú­sá­gá­val együtt.

Meg­vál­tónk­ról így éne­ke­lünk: „Hű szí­ve csu­pa ir­ga­lom / És ér­ző, me­leg rész­vét. / Ha ín­sé­get lát va­la­hol, / Szent sze­me szán­va néz szét. / Ki menny­nek-föld­nek pa­ran­csol, / A leg­ki­sebb­hez úgy ha­jol, / Mint édes test­vé­ré­hez. // Víg ének­szó­val áld­juk mind / A ve­lünk ér­zőt, hí­vet, / Ki név­re, rang­ra nem te­kint, / Csak egyet néz: a szí­vet; / S bár örök égi fény­ben él, / Mint jó ba­rát jön, és be­tér / Ah­hoz, ki hív­ja, vár­ja.” (EÉ 384,3–4)

Bár nem azért ér­ke­zett kö­zénk, hogy éle­tünk min­den gond­ját, kér­dé­sét meg­old­ja, de amit csak tő­le és ál­ta­la kap­ha­tunk, egye­dül ab­ban van szá­munk­ra a leg­főbb se­gít­ség. Min­de­nek­előtt bűn­bo­csá­tó, bű­ne­ink­ből sza­ba­dí­tó ir­gal­má­ban.

Ha hit­tel fo­gad­juk a gol­go­tai ke­resz­ten ho­zott ál­do­za­tát, mi is új kez­de­tet ka­punk. Ha­lá­la ál­tal nem va­gyunk töb­bé ki­szol­gál­tat­va az ör­dög­nek, bár­mennyi­re akar­ja is vesz­tün­ket, pusz­tu­lá­sun­kat. A ha­lál­nak min­ket kö­rül­fo­nó rab­lán­cát az ő élet­oda­adá­sa sza­kít­ja szét. Ha­lál­fé­le­lem szo­ron­gat, ránk ne­he­ze­dik a vesz­te­ség sú­lya, mert el­sza­kí­tot­ta a ha­lál tő­lünk, akit sze­ret­tünk? Ő meg­szó­lal, és ezt mond­ja: „Ne félj, itt va­gyok, test­vé­rem vagy, éle­te­met ad­tam ér­ted,” és „íme, én ve­le­tek va­gyok min­den na­pon a vi­lág vé­ge­ze­té­ig” (Mt 28,20b).

Imád­koz­zunk! Urunk! A ka­per­na­u­mi szá­za­dos­sal együtt mond­juk: „Uram, nem va­gyok mél­tó ar­ra, hogy haj­lé­kom­ba jöjj, ha­nem csak egy szót szólj…” Kö­szö­nöm, Uram, hogy így szó­lí­tasz meg: test­vér, test­vé­rem. Ámen.

De­me Dá­vid

::Nyomtatható változat::