ÉnekKincsTár

Hozzászólás a cikkhez

Böjt ötö­dik va­sár­nap­já­nak is jól is­mert a be­ve­ze­tő zsol­tár­ból szár­ma­zó el­ne­ve­zé­se: Ju­di­ca – „Ítélj meg, Is­te­nem, és légy párt­fo­góm…” (Zsolt 43,1) A 43. zsol­tár sza­vai mint­ha az egy­re nyil­ván­va­lób­ban a vád­lók csel­ve­té­se­i­be ke­rü­lő Jé­zus imád­sá­ga len­né­nek. A nap evan­gé­li­u­mi igé­je (Jn 8,46–59) azt mu­tat­ja be, aho­gyan a fa­ri­ze­u­sok mes­ter­ke­dé­sei nyo­mán egy­re töb­ben ör­dög­től va­ló­nak mond­ják a Meg­vál­tót, mi­köz­ben ő ki­je­len­ti is­te­ni mi­vol­tát. Az epis­to­la (Zsid 9,11–15) ezt erő­sít­ve Jé­zust mint az iga­zi fő­pa­pot ál­lít­ja elénk, aki egy­sze­ri és tö­ké­le­tes ál­do­za­tot ho­zott az em­be­rért. Ré­gi ha­gyo­mány sze­rint ezen a va­sár­na­pon kezd­ték a na­pon­ta tar­tott pas­sió­pré­di­ká­ci­ók so­ro­za­tát, egy­re erő­seb­ben irá­nyít­va a gyü­le­ke­zet fi­gyel­mét Krisz­tus szen­ve­dés­tör­té­ne­té­re.

A Di­cső­í­tünk, Krisz­tus, aki szen­ved­tél (EÉ 199), az ün­nep gra­du­ál­éne­ke is a szen­ve­dő Jé­zust ál­lít­ja elénk. A hang­vé­tel­ben még­sem a gyász és a fáj­da­lom ural­ko­dik, bár a har­ma­dik és ne­gye­dik vers­szak ér­zék­le­te­sen mu­tat­ja be a Meg­vál­tó gyöt­rő­dé­sét. Az ének kez­dő­sza­va (Di­cső­í­tünk) és a min­den vers­sza­kot le­zá­ró Urunk, ir­gal­mazz ne­künk! (Ky­rie ele­ison!) in­kább a szen­ve­dő ki­rály­nak mon­dott hó­do­la­tot fe­je­zi ki. Ez­zel az epis­to­lai igé­re rí­mel.

Az ének egy 14. szá­za­di té­tel­ben – Laus ti­bi, Ch­ris­te – gyö­ke­re­zik. Ez a szö­veg az evan­gé­li­um­ol­va­sás­ra adott vá­lasz­nak – Ál­dunk té­ged, Krisz­tu­sunk! – a bő­ví­tett vál­to­za­ta (tro­pu­sa). En­nek to­vább­gon­do­lá­sa a má­so­dik és har­ma­dik vers­szak, ame­lyet az 1500-as évek kö­ze­pén Her­mann Bon­nus (1504–1548) írt. Bon­nus Wit­ten­berg­ben ta­nult, majd 1531-ben, a vá­ros evan­gé­li­kus­sá vá­lá­sa után Lü­beck­be ment, ahol ele­in­te a Ka­t­he­ri­ne­um, a Ka­ta­lin la­tin­ is­ko­la rek­to­ra, majd a vá­ros el­ső szu­per­in­ten­den­se lett. Fenn­ma­radt ka­te­kiz­mu­sa, köz­re­mű­kö­dött a ros­to­cki éne­kes­könyv szer­kesz­té­sé­ben, egy­há­zi rend­tar­tást írt Osn­ab­rück vá­ro­sá­nak, de min­den bi­zonnyal éne­künk meg­írá­sá­val al­kot­ta a leg­ma­ra­dan­dób­bat.

A dal­la­mot Lu­cas Los­si­us (1508–1582) sze­rez­te, aki szin­tén Wit­ten­berg­ben ta­nult. Ta­nul­má­nyai be­fe­jez­té­vel ő is észa­kabb­ra köl­tö­zött: a lü­ne­bur­gi Jo­han­nis-gim­ná­zi­um ta­ná­ra és az is­ko­lá­hoz tar­to­zó temp­lom kán­to­ra lett. Így irá­nyí­tot­ta a ko­ra­be­li gya­kor­lat­nak meg­fe­le­lő­en egy­sé­ge­sen az is­ko­la és a temp­lom ze­ne­éle­tét. Psal­mo­dia cím­mel olyan gyűj­te­ményt adott ki, amely­ben a ko­ráb­bi la­tin té­te­lek kö­zül szá­mos an­ti­fó­nát, respon­zó­ri­u­mot, him­nuszt és szek­ven­ci­át kö­zölt. Töb­bek kö­zött en­nek a szé­les kör­ben el­ter­jedt gyűj­te­mény­nek kö­szön­he­tő, hogy a lu­the­ri egy­ház­ze­ne ren­ge­teg ér­té­ket őr­zött meg a ko­ráb­bi gre­go­ri­án gya­kor­lat­ból. Éne­künk dal­la­ma is egy 14. szá­za­di té­tel­ből, a már em­lí­tett Laus ti­bi­ből ered.

Az ének több kó­rus­mű­ben és or­go­na­mű­ben sze­re­pel. Egy­sze­rű négy­szó­la­mú fel­dol­go­zá­sát pél­dá­ul Mi­cha­el Prae­to­ri­us­nál és Jo­hann Se­bas­ti­an Bach­nál ta­lál­hat­juk. Hein­rich Schütz ter­je­del­me­sebb for­má­ban kom­po­nál­ta meg: ez­zel zár­ja Má­té-pas­si­ó­ját. Az or­go­nás fel­dol­go­zá­sok kö­zül a 17. szá­zad­ból fenn­ma­radt Lü­ne­bur­gi ta­bu­la­tú­rá­ban ta­lál­ha­tó té­te­le­ket, a Bach fi­a­tal­ko­ri mű­ve­it tar­tal­ma­zó Neum­e­is­ter-gyűj­te­mény egyik da­rab­ját és Matt­hi­as Weck­mann há­rom­té­te­les va­ri­á­ci­ó­ját emel­jük ki. A 20. szá­za­di szer­zők kö­zül töb­bek kö­zött Hel­mut Bor­ne­feld és Hans Fried­rich Mi­che­el­sen írt or­go­na­mű­vet er­re a ko­rál­ra.

Éne­kes­köny­vünk szlo­vák ha­gyo­mány­ból vet­te át a szö­ve­get. Az el­ső vers­szak kö­zel áll a né­met ere­de­ti­hez, a má­so­dik és a töb­bi azon­ban la­záb­ban kö­tő­dik a min­tá­hoz. A vers­sza­kok szá­ma sem egye­zik a né­me­té­vel. Amíg az ar­ra utal, mi­lyen hi­á­ba­va­ló len­ne min­den Krisz­tus ál­do­za­ta nél­kül, ad­dig a szlo­vák és en­nek nyo­mán a ma­gyar ver­zió in­kább Krisz­tus szen­ve­dé­sé­nek ér­zék­le­tes áb­rá­zo­lá­sá­ra tö­rek­szik. Így jut el az utol­só vers­szak­ban a ránk vo­nat­ko­zó ta­nul­sá­gig: „Meg­vál­tónk ki­om­lott, drá­ga szent vé­re / Mos­sa bű­nös szí­vünk hó­fe­hér­re! / Ke­reszt­fád­ra né­zünk most hit­tel: / Or­szá­god­ba, ké­rünk, se­gíts el! / Urunk, ir­gal­mazz ne­künk!”

Fin­ta Ger­gely

::Nyomtatható változat::