Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

„Ha te­hát a Fiú meg­sza­ba­dít ti­te­ket, va­ló­ban sza­ba­dok lesz­tek.” (Jn 8,36)

Las­kai György­né va­gyok. Negy­ven­hat évig sem­mi kö­zöm nem volt az Úr­hoz, né­ha egy-egy „Is­te­nem, se­gíts!” vagy egy dur­vább ki­fe­je­zé­sen kí­vül, leg­alább­is én úgy gon­dol­tam. Gö­rög ka­to­li­kus­nak let­tem ke­resz­tel­ve, de val­lá­so­mat nem gya­ko­rol­tam. 2005 jú­ni­u­sá­ban mun­ka­kö­ri vál­to­zás foly­tán ke­rül­tem új te­rü­let­re, de ugyan­azon a mun­ka­he­lyen. Itt egy – most már test­vé­rem­nek ne­vez­he­tő – kol­lé­ga­nőm bib­lia­ol­va­sá­sa és szem­lé­le­te fo­gott meg egy ki­csit. Na­gyon kö­szö­nöm az Úr­nak, hogy annyi tü­rel­met adott, és el tud­ta vi­sel­ni a nagy kö­te­ke­dé­se­i­met és hi­tet­len­sé­ge­met.

-2005. de­cem­ber 10-én hí­vá­sá­ra el­men­tem a nyír­te­le­ki temp­lom szen­te­lé­sé­re, ami ak­kor csak ki­rán­du­lás­nak in­dult szá­mom­ra. Az Úr már ak­kor pró­bált be­szél­ni ve­lem, csak én még nem hal­lot­tam. Ez­zel az igés lap­pal várt: „Íme, nyi­tott aj­tót ad­tam eléd…” (Jel 3,8) „Él az Úr, ál­dott az én kő­szik­lám, ma­gasz­tal­tas­sék sza­ba­dí­tó Is­te­nem!” (Zsolt 18,47)

Is­ten to­vább­ra is tü­rel­mes volt hoz­zám nya­kas­sá­gom el­le­né­re. 2006 már­ci­u­sá­ban Bia­tor­bágy­ra men­tem egy női hét­re, ahol meg­tér­tem, de az énem sok min­den­ben úr akart ma­rad­ni. Há­zas­sá­gunk már ek­kor a csőd szé­lén állt az al­ko­hol mi­att. Mind­ket­ten hi­báz­tunk, nem tud­tunk nem in­ni.

A ve­sze­ke­dé­sek tett­le­ges­sé­gig fa­jul­tak, ami a nagy­ko­rú fi­a­in­kat el­tá­vo­lí­tot­ta tő­lünk. A ki­csi pe­dig ve­szély­be ke­rült, mert nem tud­tuk biz­to­sí­ta­ni szá­má­ra a nyu­godt élet­kö­rül­mé­nye­ket. Ek­kor a Fi­la­del­fia Ala­pít­vány­hoz for­dul­tam, ahol nagy lel­ki se­gít­sé­get kap­tam. El­in­téz­ték, hogy Dö­mös­re me­hes­sek, és se­gí­tet­tem min­den ad­mi­niszt­rá­ci­ós mun­ká­ban.

Be­ad­tam a vá­ló­pert is. Dö­mö­sön döb­ben­tem rá, hogy nem­csak egyes dol­go­kat, ha­nem az egész éle­te­met kell az Úr ke­zé­be ten­nem. Ha így te­szek, ak­kor tu­dom az Úr se­gít­sé­gét és irá­nyí­tá­sát jól meg­ér­te­ni. Ezt meg­té­ve cso­dák so­ro­za­ta kez­dő­dött el éle­tünk­ben. Is­ten­nek az volt a ter­ve, hogy együtt ma­rad­junk, mert ad­dig, amíg én Dö­mö­sön meg­sza­ba­dul­tam az al­ko­hol­tól, fér­jem – Is­ten se­gít­sé­gé­vel – itt­hon sza­ba­dult meg, és kö­ze­le­dett az Úr fe­lé. 2006 ok­tó­be­ré­ben Bia­tor­bágy­ra men­tünk há­zas­pá­ri csen­des­hét­re, ahol ő is szí­vé­be fo­gad­ta az Urat. Itt meg­kért ar­ra, hogy há­zas­sá­gi év­for­du­lónk al­kal­má­ból kér­jük az Úr ál­dá­sát, ami­re no­vem­ber ötö­di­kén sor is ke­rült.

Ott­hon az ebéd­nél oda tud­tunk áll­ni a gyer­me­ke­ink és az apó­som elé, és bo­csá­na­tot tud­tunk kér­ni tő­lük az el­múlt idő­kért. Ők úgy nyi­lat­koz­tak, hogy örül­nek a vál­to­zás­nak, és druk­kol­nak ne­künk, hogy to­vább­ra is így le­gyen. Most már kezd ki­ala­kul­ni egy iga­zi csa­lá­di kap­cso­lat. Na­gyon so­kat je­lent, hogy az Úr­ral és egy­más­ra fi­gyel­ve tud­tunk él­ni. Az al­ko­hol rab­sá­gá­tól meg­sza­ba­dul­tan, a na­pi gon­dok mel­lett is bol­do­gan az Úr ve­ze­té­sé­re fi­gyel­ve él­jük az éle­tün­ket.

Las­kai György­né, Ma­ri­ka (Ke­me­cse)

::Nyomtatható változat::