Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Va­sár­nap

Az Úr sze­re­te­té­vel te­le van a föld. Zsolt 33,5 (1Tim 4,4; Zsolt 22,1–22; Zsid 5,7–9; Mk 10,35–45) Annyi­szor va­gyunk vak­sik, oly sok­szor hor­dunk tor­zí­tó szem­üve­get. Sze­re­tünk pa­nasz­kod­ni, fel­na­gyít­juk a hi­á­nya­in­kat, és szin­te cso­dák tu­cat­jai fe­lett sik­lik el a fi­gyel­münk. Mi­kor pe­dig az em­ber­nek „meg­vál­to­zik a gon­dol­ko­dá­sa” (me­ta­no­ia), ak­kor mint­ha pik­ke­lyek es­né­nek le sze­münk­ről, meg­lát­juk az Úr­is­ten szám­ta­lan ap­ró cso­dá­ját, aján­dé­kát, amellyel nap­ról nap­ra el­hal­moz min­ket in­gyen ke­gyel­mé­ből. Amit mi már ter­mé­sze­tes­nek vet­tünk, az nem a mi já­ran­dó­sá­gunk, az nem au­to­ma­ti­ku­san el­vár­ha­tó, az az Is­ten sze­re­te­té­nek szám­ta­lan je­le, amellyel te­le van a föld…

Hét­fő

Jól vi­gyáz­za­tok te­hát, ho­gyan él­tek; ne esz­te­le­nül, ha­nem böl­csen. Ef 5,15 (Jób 28,28; Lk 22,7–23; Zsid /6,20/7,1–3/16–17/24–27) Az élet egyik leg­na­gyobb kí­sér­té­se, ame­lyet a kor­szel­lem is suly­kol, hogy le ne ma­rad­junk má­sok­tól. Ki ne hagy­juk az élet él­ve­ze­tét, amíg fi­a­ta­lok va­gyunk, hát­rány­ba ne ke­rül­jünk, sőt ha le­het, előz­zünk meg má­so­kat. Az, hogy köz­ben mek­ko­ra pusz­tí­tást ha­gyunk ma­gunk mö­gött, hány em­ber­éle­ten gá­zo­lunk ke­resz­tül – szin­te hi­de­gen hagy­ja az em­be­ri­ség szí­vét. Ezért fon­tos a mai igei fi­gyel­mez­te­tés. A böl­cses­ség pe­dig az is­ten­fé­le­lem­ben gyö­ke­re­dző mér­ték­le­tes­ség és há­la­adás­sal telt elé­ge­dett­ség az élet min­den te­rü­le­tén, aho­va Is­ten he­lye­zett, és ami­vel meg­aján­dé­koz min­ket.

Kedd

Jé­zus mond­ta pél­dá­zat­ban: „A fiú út­ra kel­ve el­ment az ap­já­hoz. Még tá­vol volt, ami­kor ap­ja meg­lát­ta őt, meg­szán­ta, elé­be fu­tott, nya­ká­ba bo­rult, és meg­csó­kol­ta őt.” Lk 15,20 (Mal 3,17; Lk 22,24–30; Jób 19,21–27) Haj­la­mo­sak va­gyunk azt hin­ni, hogy a má­sik em­ber a té­koz­ló fiú, mi, „kon­szo­li­dált ke­resz­té­nyek” pe­dig Is­ten ked­ves fi­ai va­gyunk… Az­tán ami­kor el­jön az igaz­ság pil­la­na­ta, és me­zí­te­le­nül kell meg­áll­nunk Is­ten íté­lő­szé­ke előtt, ak­kor ki­de­rül­nek a rej­te­ge­tett bű­nök, tit­kos gon­do­la­tok. Ha el­ju­tunk ar­ra a pont­ra, hogy rá­éb­red­ve té­koz­ló fiú lé­tünk­re nem elég a „disz­nók ele­de­le”, ha­nem ha­za­vá­gyunk, az Is­ten va­ló­ban olyan, mint a sze­re­tő atya, aki el­fe­le­di a sok bajt, ame­lyet okoz­tunk, át­ölel, ma­gá­hoz vesz, és sze­re­te­té­vel be­bur­kol, be­ta­kar­gat min­ket eb­ben a hi­deg va­ló­ság­ban.

Szer­da

Tel­je­sed­jék be raj­tam ke­gyel­med, Uram, és meg­ígért sza­ba­dí­tá­sod. Zsolt 119,41 (Ap­Csel 11,23; Lk 22,31–38; Zsid 9,11–15) Van­nak Is­ten-él­mé­nye­ink, ima­meg­hall­ga­tá­sa­ink. Fel­buz­dul szí­vünk-lel­künk egy-egy meg­ha­tó bi­zony­ság­té­te­len, lé­lek­kel te­lí­tett könyv vagy vers ol­va­sá­sán. Majd jön­nek a hi­deg, szür­ke hét­köz­na­pok, ami­kor min­den olyan re­mény­te­len­nek lát­szik. Csa­ló­dunk em­be­rek­ben, nem si­ke­rül­nek ter­ve­ink, és már­is mint­ha fény­évek­re tűn­ne az Is­ten kö­zel­sé­ge… Pe­dig az Is­ten ke­gyel­me nem mú­lik el tő­lünk, sza­ba­dí­tá­sa nem ma­rad el, ha kés­ni lát­szik is. Az örö­kös ak­kor is jog sze­rint örök­li a va­gyont, ha messze él a ház­tól, ha ér­zé­sei né­ha fél­re­ve­ze­tik is. Be­tel­je­se­dik az Is­ten ke­gyel­me, el­ér­ke­zik sza­ba­dí­tá­sa. Úgy le­gyen!

Csü­tör­tök

Min­de­nért há­lát ad­ja­tok, mert ez az Is­ten aka­ra­ta Jé­zus Krisz­tus ál­tal a ti ja­va­tok­ra. 1Thessz 5,18 (Zsolt 103,2; Lk 22,39–46; 1Kor 2,1–5) Egy lé­lek­tan­nal fog­lal­ko­zó könyv ugyan­azt a ta­pasz­ta­la­tot pró­bál­ta ha­tal­mas fel­fe­de­zés­ként be­ál­lí­ta­ni, ame­lyet az Ige im­már két­ezer év óta ta­nít: min­de­nért há­lát… Kezd­jem úgy a reg­gelt, hogy há­lát adok az éj­sza­ká­ért; foly­tas­sam úgy a na­pot, hogy há­lát adok, ha van mit en­nem; ad­jak há­lát azért is, ha mél­tó­nak bi­zo­nyul­tam ar­ra, hogy bán­tást tűr­jek el; le­gyek kö­szö­net­tel tel­jes, ha van mun­kám, és szük­ség van rám e vi­lág­ban; kö­szön­jem meg azt is, ha Is­ten ta­nít va­la­mi­re az­ál­tal, hogy nincs meg az, ami más­nak meg­van. És ha ki­tar­tó­an így cse­lek­szem, Is­ten ak­kor cso­dá­la­to­san be­töl­ti a szük­sé­ge­i­met az ő aka­ra­ta sze­rint. Meg­ért­he­tem, hogy mit je­lent: „…ez az Is­ten aka­ra­ta Jé­zus Krisz­tus ál­tal a ti ja­va­tok­ra.”

Pén­tek

Jé­zus meg­kér­dez­te a vak­tól: „Mit kí­vánsz, mit te­gyek ve­led?” Ő így szólt: „Uram, hogy lás­sak.” Jé­zus ezt mond­ta ne­ki: „Láss! A hi­ted meg­tar­tott.” Lk 18,40–42 (Ézs 49,13; Lk 22,47–53; Zsid 10,1.11–18) Gyak­ran vá­gya­ko­zunk va­la­mi több után. Sok­szor meg se tud­ja fo­gal­maz­ni az em­ber, mi ez a több. Lot­tó­ötös, új em­be­ri kap­cso­la­tok, má­sok cso­dá­la­ta, hogy na­gyobb­nak gon­dol­ja­nak, mint ami­lyen va­ló­já­ban va­gyok… Ha Is­ten meg­kér­dez­né: „Mit kí­vánsz, mit te­gyek ve­led?”, elő­ven­nénk a jól el­ké­szí­tett kí­ván­ság­lis­tán­kat. De bár­csak tud­nánk azt kí­ván­ni, hogy lás­sunk! Hogy va­ló­ban meg­lás­suk Is­ten böl­cses­sé­gét és jó ren­de­lé­sét éle­tünk­ben, há­lá­val fo­gad­va a he­lyün­ket e vi­lág­ban, hogy majd ő mond­has­sa a nagy la­ko­mán: „Ba­rá­tom, ülj fel­jebb!”

Szom­bat

Is­ten Krisz­tus­sal együtt élet­re kel­tett, meg­bo­csát­va ne­künk min­den vét­kün­ket. Kol 2,13 (Zsolt 18,47; Lk 22,54–62; Jel 14,1–3/4–5) Leg­na­gyobb öröm­hí­re hi­tünk­nek ez: élet­re kelt min­ket az Is­ten. Ha a tetsz­ha­lál ál­la­po­tá­ban él­nénk is, ő fel tud éb­resz­te­ni. Nem úgy, mint ahogy a ré­szeg reg­gel éb­red más­na­po­san, át­iz­zad­tan, mocs­ko­san. Ő meg­bo­csát­ja min­den vét­kün­ket, messze ve­ti azo­kat ma­gá­tól, ami­lyen messze nap­ke­let van nap­nyu­gat­tól. „Meg­bo­csát­va ne­künk min­den vét­kün­ket”, tisz­ta lap­pal éb­red­he­tünk. Ez Is­ten va­ló­ban meg­ta­pasz­tal­ha­tó ke­gyel­me itt e föl­di lét­ben.

Buday Zsolt

::Nyomtatható változat::