Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Az Em­ber­fia nem azért jött, hogy ne­ki szol­gál­ja­nak, ha­nem hogy ő szol­gál­jon, és éle­tét ad­ja vált­sá­gul so­ka­kért. (Mt 20,28)

Böjt 5. he­té­ben az Út­mu­ta­tó reg­ge­li és he­ti igéi az iga­zi Fő­pap sze­mé­lyé­ről és szol­gá­la­tá­ról szól­nak. Az ir­gal­mas és hű Fő­pap, „Jé­zus Krisz­tus az en­gesz­te­lés a mi bű­ne­in­kért, de nem­csak a mi­e­in­kért, ha­nem az egész vi­lág bű­ne­i­ért is” (1Jn 2,2; LK). Pas­sió- vagy fe­ke­te va­sár­na­pon Kó­rah fi­a­i­val kér­jük: Ju­di­ca! „Ítélj meg en­gem oh Is­ten!” (Ká­ro­li-for­dí­tás), kér­dez­zük: „Mi­ért kell gyász­ban jár­nom…?” (Zsolt 43,1.2) És a vá­lasz: „Az én éle­tem­re es­kü­szöm, úgy mond az Úr­is­ten, nem aka­rom a bű­nös­nek ha­lá­lát, de hogy in­kább meg­tér­jen és él­jen.” (GyLK 705) Lu­ther így ér­té­ke­li az örök Fő­pap szol­gá­la­tát: „Krisz­tus az­zal, hogy pap, Is­tent Atyá­vá te­szi, ma­gát pe­dig Urunk­ká. Drá­gább ál­do­za­tot nem ad­ha­tott az Is­ten, mint mi­kor ma­gát oda­ad­ta, és el­emész­ti ma­gát a sze­re­tet tü­zé­ben.” Ze­be­de­us két fia nem is­mer­te fel a Mes­ter ve­zér­igénk­ben meg­fo­gal­ma­zott kül­de­té­sé­nek lé­nye­gét; di­cső­sé­ges ural­ko­dá­sá­ban sze­ret­né­nek osz­toz­ni, ám Jé­zus ki­jó­za­nít: „…aki el­ső akar len­ni kö­zöt­te­tek, az le­gyen min­den­ki rab­szol­gá­ja.” (Mk 10,44) Fő­pa­pi szol­gá­la­tá­val „örök üd­vös­ség szer­ző­jé­vé lett mind­azok számá­ra, akik en­ge­del­mes­ked­nek ne­ki” (Zsid 5,9). Már Dá­vid is azt hir­det­te, hogy a Mes­si­ás pap s ki­rály: „Pap vagy te örök­ké, Mel­ki­sé­dek mód­ján.” (Zsolt 110,4) „Ezért üd­vö­zí­te­ni tud­ja örök­re azo­kat, akik ál­ta­la já­rul­nak Is­ten­hez, hi­szen ő min­den­kor él, hogy ese­dez­zék ér­tük.” (Zsid 7,25) Krisz­tus ön­ma­gát ad­ta oda ál­do­za­tul a ke­reszt­fa ol­tá­rán. „Egy­sze­ri ál­do­za­ta mind­örök­re ér­vé­nyes, s mi üd­vö­zü­lünk, mert hi­szünk ben­ne. Aki va­la­mi egye­bet is mel­lé­je ál­lít en­nek az ál­do­zat­nak, az is­ten­ká­rom­lást cse­lek­szik!” – fi­gyel­mez­tet re­for­má­to­runk. Ő így for­dít­ja Jób val­lo­má­sát: „Tu­dom, hogy az én Meg­vál­tóm él, és ez­után fel­tá­maszt a por­ból. Ak­kor majd bő­röm­mel vesz kö­rül, és tes­tem­ben meg­lá­tom az Is­tent.” (Jób 19,25–26; Bib­lia ma­gya­rá­zó jegy­ze­tek­kel, 588. o.) Krisz­tus fő­pa­pi ál­do­za­ta na­gyobb az ószö­vet­sé­gi ál­do­zat­nál; „tu­laj­don vé­ré­vel ment be egy­szer s min­den­kor­ra a szen­tély­be, és örök vált­sá­got szer­zett (…), hogy az el­hí­vot­tak el­nyer­jék az örök­ké­va­ló örök­ség ígé­re­tét”, az el nem mú­ló éle­tet (Zsid 9,12.15). Pál Is­ten tit­kát, a meg­fe­szí­tett Úr Krisz­tust hir­de­ti most nek­tek „a Lé­lek bi­zo­nyí­tó ere­jé­vel; hogy hi­te­tek ne em­be­rek böl­cses­sé­gén, ha­nem Is­ten ere­jén nyu­god­jék” (1Kor 2,4–5). Az ő ál­do­za­ta egy­szer s min­den­kor­ra ér­vé­nyes, „mert egyet­len ál­do­zat­tal örök­re tö­ké­le­tes­sé tet­te a meg­szen­tel­te­ket” (Zsid 10,14). Kik az el­hí­vot­tak és meg­szen­tel­tek? Ők al­kot­ják a Bá­rány, Jé­zus kí­sé­re­tét, „akik áron vé­tet­tek meg a föld­ről”. S a mennyei Je­ru­zsá­le­met jel­ké­pe­ző Si­on he­gyén lát­ta őket Já­nos, aki hár­fák hang­ját is hal­lot­ta: „És új éne­ket éne­kel­nek a tró­nus előtt (…), és sen­ki sem tud­ta meg­ta­nul­ni ezt az éne­ket”, csak akik kö­ve­tik a Bá­rányt, aho­va megy; ezek fedd­he­tet­le­nek (Jel 14,3–5). „Őt, Is­ten Bá­rá­nyát zen­gi új éne­kem, / Őt áld­ja meg­vál­tott éle­tem.” (EÉ 386,3) Csat­la­ko­zol-e hoz­zá­juk?

Ga­rai And­rás

::Nyomtatható változat::