A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Talán a harmincévesnél idõsebb olvasóknak van még néhány emlékük az egykori Német Demokratikus Köztársaságról. Talán cseregyerekek voltak egy ottani lelkészcsaládnál, esetleg egy wartburgi vagy wittenbergi kirándulás alkalmával ismerkedtek az osztályharc kiemelkedõ személyiségének, Luther Mártonnak a munkásságával. Vagy legalább van néhány könyvük a Deák téri NDK Centrumból, netalán még a kezükben érzik elsõ Trabantjuk sebességváltóját, azt a kicsit természetellenes mozdulatot, amellyel a vészesen füstölgõ járgányt mind a huszonhat lóerejének kihasználásával vasárnaponként szórványról szórványra ûzték.

A Deák téren most divatos kávéház mûködik az egykori könyvesbolt helyén, a környezetszennyezõ kétütemû autók már rég a roncstelepre kerültek, s ha Luther Márton életének egykori helyszíneire látogatunk el, akkor a marxista ideológiai megközelítés helyett a nemzeti önazonosság egyik fontos elemeként láttatják a reformátor életmûvét. Az egykori NDK tehát – külsõségeiben legalábbis – egyre inkább eltûnni látszik.

A külsõségek változásával ugyanakkor mintha a végsõkig kitartó diktatúra szürke hétköznapjai is átértékelõdnének. Jól mutatja ezt az az országos vita Németországban, amelyik arról szól, hogy az egykori NDK vajon jogállam volt-e, vagy sem. Miközben a berlini fal egykori helyén még ott láthatók a határsávban lelõtt menekülõkre emlékeztetõ keresztek, a módszeresen feldolgozott titkosszolgálati iratokból pedig lassanként kiderül, hogy a Stasi gyakorlatilag az egész nyugatnémet állami intézményrendszert is megfigyelte, a német kommunista utódpárt továbbra is egyre jobb eredményeket produkál a keleti országrészben, sõt néhány frusztrált, nyugati baloldali szociáldemokratával megerõsödve immáron nyugaton is számottevõ erõvé növi ki magát.

Mi, német, osztrák és magyar emlékezõk az elmúlt hétvégén megpróbáltuk felidézni a húsz évvel ezelõtt történteket. Azt a pillanatot, amikor visszafordíthatatlanul megindult a keleti blokk bomlása, amikor – a németek szeretik ezt a képet – mi, magyarok kiütöttük a berlini falból az elsõ követ. Ott ültünk foszladozó emlékeinkkel, az egykori diktatúrákkal kapcsolatos eltérõ tapasztalatainkkal és persze a múlt feldolgozásának, vagy ahogy a német mondja, legyõzésének eltérõ gyakorlatával. Tanulságos volt hallgatni az olykor már-már kényszeresen aktualizáló osztrák és német elõadókat, akiknek a húsz évvel ezelõtti határnyitás kapcsán a még ma is, sõt talán egyre inkább létezõ szociális vagy faji ellentétek, határok kiemelése volt fontos. És persze az, hogy – látván az elõbb említett folyamatokat – önmagukat is emlékeztessék a határnyitás nagyszerûségére, történelmi léptékére.

Németországban az egyház fontos szerepet játszott a rendszerváltozásban. Ez önmagunkról bizony nem mondható el. Különösen német tükörbe pillantva sajátos érzés szembesülni azzal, hogy míg Lengyelország esetében a Szolidaritás szakszervezet, Csehország esetében a Charta ’77 mozgalom, addig hazánkra tekintve a leépülõ állampárt korifeusai vannak úgy számon tartva, mint a rendszerváltás letéteményesei. A soproni páneurópai piknikre való emlékeztetés ezért is olyan fontos: itt legalább felfedezhetõk a „szabadságszeretõ magyar nép” civil kurázsijának nyomai.

S ahogy hallgattuk a visszaemlékezéseket, néztük a húsz évvel ezelõtti fényképeket, az az érzésem támadt, hogy nekünk is érdemes újra és újra a könnyekig meghatott keletnémet menekülõk szemébe nézni, hogy a rendszerváltozás eufóriáját legalább utólag átérezzük. Mert bár volt nálunk is számos ellenzéki kezdeményezés, s az 1989. június 16-i Nagy Imre-temetés katartikus pillanata volt a változásnak, hiányzik az a mindenkit magával ragadó pillanat, amely az elmúlt rendszer végét jelzi.

Az a tény, hogy a magyar kommunisták felvilágosultabbak vagy – ha tetszik – inkább elõrelátóan ravaszabbak voltak német, lengyel vagy cseh elvtársaiknál, a hetvenes-nyolcvanas éveket sokkal élhetõbbé tette Magyarországon, mint a nevezett országokban. Ennek következtében azonban a változás sem volt oly drámai. A tettesek és áldozatok viszonya bizonytalanná vált, a demokrácia számos gondja-baja manapság sokkal fájdalmasabbnak tûnik a késõi Kádár-kor megannyi álságosságánál. Egykori viszonylagos szabadságunk böjtje talán épp mostani viszonyaink zavarosságában jött el.

A soproni õrtorony lábánál tartott hálaadás arra is emlékeztetett, hogy a valós szabadságot és az ebbõl adódó felelõsséget is az isteni kegyelem által élhetjük át, ahogy hitünk szerint a rendszerváltozás egésze sem csak az emberi szándékok nyomán valósult meg.

Prõhle Gergely

::Nyomtatható változat::