A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Talán a harmincévesnél idősebb olvasóknak van még néhány emlékük az egykori Német Demokratikus Köztársaságról. Talán cseregyerekek voltak egy ottani lelkészcsaládnál, esetleg egy wartburgi vagy wittenbergi kirándulás alkalmával ismerkedtek az osztályharc kiemelkedő személyiségének, Luther Mártonnak a munkásságával. Vagy legalább van néhány könyvük a Deák téri NDK Centrumból, netalán még a kezükben érzik első Trabantjuk sebességváltóját, azt a kicsit természetellenes mozdulatot, amellyel a vészesen füstölgő járgányt mind a huszonhat lóerejének kihasználásával vasárnaponként szórványról szórványra űzték.

A Deák téren most divatos kávéház működik az egykori könyvesbolt helyén, a környezetszennyező kétütemű autók már rég a roncstelepre kerültek, s ha Luther Márton életének egykori helyszíneire látogatunk el, akkor a marxista ideológiai megközelítés helyett a nemzeti önazonosság egyik fontos elemeként láttatják a reformátor életművét. Az egykori NDK tehát – külsőségeiben legalábbis – egyre inkább eltűnni látszik.

A külsőségek változásával ugyanakkor mintha a végsőkig kitartó diktatúra szürke hétköznapjai is átértékelődnének. Jól mutatja ezt az az országos vita Németországban, amelyik arról szól, hogy az egykori NDK vajon jogállam volt-e, vagy sem. Miközben a berlini fal egykori helyén még ott láthatók a határsávban lelőtt menekülőkre emlékeztető keresztek, a módszeresen feldolgozott titkosszolgálati iratokból pedig lassanként kiderül, hogy a Stasi gyakorlatilag az egész nyugatnémet állami intézményrendszert is megfigyelte, a német kommunista utódpárt továbbra is egyre jobb eredményeket produkál a keleti országrészben, sőt néhány frusztrált, nyugati baloldali szociáldemokratával megerősödve immáron nyugaton is számottevő erővé növi ki magát.

Mi, német, osztrák és magyar emlékezők az elmúlt hétvégén megpróbáltuk felidézni a húsz évvel ezelőtt történteket. Azt a pillanatot, amikor visszafordíthatatlanul megindult a keleti blokk bomlása, amikor – a németek szeretik ezt a képet – mi, magyarok kiütöttük a berlini falból az első követ. Ott ültünk foszladozó emlékeinkkel, az egykori diktatúrákkal kapcsolatos eltérő tapasztalatainkkal és persze a múlt feldolgozásának, vagy ahogy a német mondja, legyőzésének eltérő gyakorlatával. Tanulságos volt hallgatni az olykor már-már kényszeresen aktualizáló osztrák és német előadókat, akiknek a húsz évvel ezelőtti határnyitás kapcsán a még ma is, sőt talán egyre inkább létező szociális vagy faji ellentétek, határok kiemelése volt fontos. És persze az, hogy – látván az előbb említett folyamatokat – önmagukat is emlékeztessék a határnyitás nagyszerűségére, történelmi léptékére.

Németországban az egyház fontos szerepet játszott a rendszerváltozásban. Ez önmagunkról bizony nem mondható el. Különösen német tükörbe pillantva sajátos érzés szembesülni azzal, hogy míg Lengyelország esetében a Szolidaritás szakszervezet, Csehország esetében a Charta ’77 mozgalom, addig hazánkra tekintve a leépülő állampárt korifeusai vannak úgy számon tartva, mint a rendszerváltás letéteményesei. A soproni páneurópai piknikre való emlékeztetés ezért is olyan fontos: itt legalább felfedezhetők a „szabadságszerető magyar nép” civil kurázsijának nyomai.

S ahogy hallgattuk a visszaemlékezéseket, néztük a húsz évvel ezelőtti fényképeket, az az érzésem támadt, hogy nekünk is érdemes újra és újra a könnyekig meghatott keletnémet menekülők szemébe nézni, hogy a rendszerváltozás eufóriáját legalább utólag átérezzük. Mert bár volt nálunk is számos ellenzéki kezdeményezés, s az 1989. június 16-i Nagy Imre-temetés katartikus pillanata volt a változásnak, hiányzik az a mindenkit magával ragadó pillanat, amely az elmúlt rendszer végét jelzi.

Az a tény, hogy a magyar kommunisták felvilágosultabbak vagy – ha tetszik – inkább előrelátóan ravaszabbak voltak német, lengyel vagy cseh elvtársaiknál, a hetvenes-nyolcvanas éveket sokkal élhetőbbé tette Magyarországon, mint a nevezett országokban. Ennek következtében azonban a változás sem volt oly drámai. A tettesek és áldozatok viszonya bizonytalanná vált, a demokrácia számos gondja-baja manapság sokkal fájdalmasabbnak tűnik a késői Kádár-kor megannyi álságosságánál. Egykori viszonylagos szabadságunk böjtje talán épp mostani viszonyaink zavarosságában jött el.

A soproni őrtorony lábánál tartott hálaadás arra is emlékeztetett, hogy a valós szabadságot és az ebből adódó felelősséget is az isteni kegyelem által élhetjük át, ahogy hitünk szerint a rendszerváltozás egésze sem csak az emberi szándékok nyomán valósult meg.

Prőhle Gergely

::Nyomtatható változat::