A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Ifjúsági küldöttként lehettem jelen 1983 nyarán az Egyházak Világtanácsa vancouveri nagygyűlésén. A fiatalok egyik rendezvényén olyan jelképes tárgyakat tettünk közszemlére, amelyektől – a hozzájuk kötődő rossz emlékek miatt – meg kívántunk szabadulni.

Szívesen vettem részt ebben a komoly játékban. A szállásul szolgáló kollégium hátsó udvarán egy vaspántokkal és szögesdróttal szegélyezett hatalmas kapura bukkantam: elcipeltem az installáció helyszínére, és ezt a magyarázó szöveget írtam rá: iron(ic) curtain.

Isten őrizz, hogy hős ellenállónak állítsam be magam: egyszerűen csak csúfot akartam űzni a vasfüggönyből. Ócskapiacra való kacatnak minősítettem, ráadásul úgy, hogy – gyenge szójátékkal – ironikusnak is neveztem.

Hat évnek kellett eltelnie, míg az Európát kettészelő, korántsem vicces vasfüggöny ténylegesen a történelem szemétdombjára került. Egyebek mellett erre emlékeztünk a Határnyitás 1989 – 2009 című soproni rendezvényen.

Kezemben tarthattam azt a lakatot, amelyet a páneurópai piknik másnapján szerelt le az átmenetileg ismét bezárt átjáróról dr. Kárpáti György, az esemény filmes tanúja. Ez a rozsdásodó lakat számomra a civil kurázsi jelképe. Mert a húsz évvel ezelőtti soproni piknik erről szólt: néhány bátor polgár elment a határig, a szó szoros és jelképes értelmében egyaránt. Ezek a civilek nem akarták elfogadni a nagyhatalmak által rájuk osztott szerepet, így aztán szét is feszítették az adott kereteket.

Lehet persze mondani, hogy az akkori magyar kormány amolyan tesztnek szánta ezt az alkalmat: miként reagálnak a spontán határnyitásra a szovjetek vagy éppen a nyugati hatalmak. Nem tagadta ezt a szempontot Németh Miklós korábbi miniszterelnök sem, ám a nagy érdeklődéssel kísért szombati pódiumbeszélgetésen számos személyes motívummal egészítette ki ezt a képet.

Elmondta például, hogy egy budai utcán miként kellett átlépkednie hálózsákban fekvő keletnémet fiatalokat. Egy ilyen személyes impulzus is hatással lehet politikusok döntéseire.

Németh Miklós megosztotta a hallgatósággal hajdani aggodalmait is: tartani kellett attól, hogy a hírhedt Stasi turistáknak álcázott titkos ügynököket juttat át tömegesen a határon.

Felidéződtek szomorú és vidám történetek is. Kegyelettel emlékeztünk meg Kurt Werner Schulzról, akit két nappal az ideiglenes soproni határnyitás után ért, dulakodás közben, egy határőr fegyverének halálos lövése. Hallottunk aztán arról is, hogy az immár valóságos határnyitás után is még milyen bizalmatlanok voltak a keletnémetek. Beteg gyerekük számára csak úgy fogadták el a határon felajánlott antibiotikumot, hogy előbb a magyar orvos és az osztrák csendőr is lenyelt egy-egy tablettát…

A konferencia résztvevői egyetértettek Melocco Miklós megállapításával: „Egy rab nemzet segített egy másik rab nemzetet a szabadságra…”

Isten csodája, hogy a határnyitás békésen zajlott, és nem volt több értelmetlen áldozat. Ezért lehet a páneurópai piknik helyszíne ma emlékhely, és nem kegyhely – mondta találóan az egyik résztvevő.

Megrendítő volt az egykori menekültek beszámolója is. Láttuk a korabeli felvételeken, amint aggódva viszik magukkal gyermekeiket, akiknek hátizsákjából kikandikál a plüssmackó feje…

Érzelmekben gazdag beszámolók hangozhattak el húsz év távlatából. A németek egyértelmű örömként élték meg az 1989-es eseményeket. Sok honfitársunk vélekedését fejezi ki ugyanakkor az a szándékosan kétértelmű plakát, amelyen Horn Gyula és Alois Mock külügyminiszterek teátrális vasfüggönybontásának fotója mellett ez a felirat szerepel: Átvágva…

Johannes Friedrich bajor tartományi püspök igehirdetése joggal figyelmeztetett arra mindnyájunkat, hogy még mindig sok határt le kell bontani. Jó volt tőle hallani, hogy a sokféle gond már nem csak nemzeti szinten oldható meg, így hát törekedni kell a légiesült határok fölötti együttműködésre. Az egyházaknak szót kell emelniük a kisebbségek diszkriminációja és az erőszak ellen – hangsúlyozta az igehirdető.

Beszédes volt a prédikációs alapigére, az Ef 2,14-re is utaló színpadkép: Krisztus keresztje mintegy szétfeszíti, lebontja az embereket egymástól elválasztó falat.

A szabadság teljes, immár transzcendens távlatait pedig az istentiszteleten személyesen is jelen lévő Szokolay Sándornak a Lutheránia által megszólaltatott kórusműve juttatta kifejezésre: „A pokoltól lelkünk megszabadította, mennyország ajtóját nékünk kinyitotta.”

Ama rozsdás lakat egy e világi kapunyitásra emlékeztetett. Ócskavas lett a vasfüggönyből. A teljes szabadság azonban – ahogy zárszavában Gáncs Péter püspök Jörg Zink német teológus gondolata nyomán megfogalmazta – egy határtalan, felfelé nyitott egyházban élhető meg.

::Nyomtatható változat::