A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

1989. június 27.: a vasfüggöny hivatalos átvágásának napja. Augusztus 19.: a páneurópai piknik dátuma. Szeptember 11.: ekkor vált szabaddá az út az NDK hazánkban tartózkodó állampolgárai számára nyugat felé. Tagadhatatlanul fontos dátumok, ám önmagukban, ha nincsenek mellettük az érintettek személyes történetei, csak száraz adatok. De a soproni határnyitás érintettjeit említve nem csak a határnál bujkáló, szökésüket tervezgető, a sikeres menekülésért fohászkodó keletnémetekre kell gondolnunk! Egyaránt érintett volt az NDK-s ismerősiért aggódó magyar, a menekülőket a határ túloldalán segítő osztrák, az eseményeket az NSZK-ból figyelemmel kísérő nyugatnémet… És végső soron érintett volt mindenki, aki a múlt hét végén bármilyen indíttatásból, de eljött a Határnyitás 1989–2009 rendezvényre. Néhányukat – hogy ennyivel is teljesebb legyen a kép – mi is megszólaltattuk.

Christina Hartmann fiával, Ronnyval húsz év után először jött Schrobenhausenből Sopronba, arra a helyre, ahol annak idején negyvenöt évesen egész addigi életét maga mögött hagyva néhány nappal a páneurópai piknik előtt szökött át a határon. Nehezen szánta rá magát erre a mostani utazásra, mert a történtek a sikeres szökés és a későbbi családegyesítés ellenére fájdalmas emlékként maradtak meg benne. Végül fia mondta ki azt, hogy szembe kell nézniük a múlttal.

Annak idején Christina négy gyermeke közül kettő eleve az NDK-ban maradt. Egyik lánya pedig már itt, Magyarországon gondolta meg magát: annyira félt, hogy barátnőjével inkább hazament. Így férjével és tízéves kisfiával hárman vágtak neki az útnak.

– Augusztus 13-án éjjel akartunk szökni, de nagyon szakadt az eső, ezért vártunk még. Férjem előtte már napokon keresztül figyelte-fürkészte, hogy hol posztolnak a határőrök, mikor jönnek a kutyák, villannak fel a reflektorok. Így próbálta kiszámolni, melyik lenne a legalkalmasabb óra a szökésre. Ronny minderről semmit nem tudott – „Félő volt, hogy esetleg kikotyogom, mire készülünk”, teszi hozzá fia –, neki azt mondtuk, kirándulni és szarvasokat nézni megyünk. Amikor végül átszöktünk, és megláttam az első osztrák rendszámú traktort, sírva borultam a földre.

Schulek Edit korábban egyházunk országos irodájának külügyi osztályán dolgozott; most a résztvevők elszállásolásával kapcsolatos ügyeket intézte.

– 1989 augusztusának elején nálunk nyaraltak NDK-s barátaink. Tizennyolc éves nagylányuk az ugyancsak itt vakációzó, hasonló korú barátnőjével együtt egyik nap azzal állt a szülei elé, hogy nem megy haza velük, mert azt hallotta a többi itt tartózkodó keletnémettől, hogy hamarosan megnyitják a határt. Hosszas beszélgetések után a szülők azt mondták: elég idős már ahhoz, hogy meghozzon egy ilyen döntést, illetve hogy önállóan, egyedül új életet tudjon kezdeni. Ők két kisebb gyermekükkel visszamentek Erfurtba, a két nagylány pedig egy hónapig nálunk lakott Budapesten.

A szülők hagytak nekik valamennyi pénzt, ők pedig mindenen spóroltak, hiszen nem tudhatták, meddig is maradnak. Az utolsó hetekben feljártak a csillebérci táborba ebédelni; ott gyűjtöttek információkat arról, hogy miben reménykedhetnek. Megvárták, amíg hivatalosan is megnyitották a határt, és attól kezdve abban bíztak, egyik nap feljutnak egy buszra… És aztán az egyik este, amikor hazaértem a munkából, az asztalon egy kis csokor virág várt, mellette egy üveg pezsgő és egy köszönőlevél… Rögtön telefonáltam a szülőknek, pár nap múlva pedig már ők hívtak engem, hogy van hírük a gyerekekről, és minden rendben van velük. Fél év múlva a szülők is nyugatra mentek, s egyesült a család.

Horst Potempa hatodmagával, köztük feleségével, Evával Erdingből, a bonyhádi gyülekezet testvérgyülekezetéből érkezett Sopronba; saját közösségében ő a testvérgyülekezeti kapcsolatok felelőse.

– Valamikor én is az NDK területén laktam; 1948-ban szöktem át az NSZK-ba. A feleségem két évvel később Berlinből jött át. Rokonaim, ismerőseim ma is az egykori keletnémet országrészben élnek. A határnyitást megelőzően – ha velük nem is, de – sok keletnémettel találkoztunk a Balatonnál. A páneurópai piknik és a határnyitás híre teljesen elvarázsolt bennünket. Határtalan örömmel és boldogsággal a szívünkben éltük meg, hogy minden különösebb esemény – lövöldözés, vérfürdő – nélkül történt meg ez, majd néhány hónappal később Németország egyesítése is.

Walter Lang Mörbischből (Fertőmeggyesről) érkezett.

– Háromszáz méterre lakom a határtól. Mindig is szerettem volna, hogy a vasfüggöny elkerüljön innen. Itt voltam, amikor 1989 júniusában a külügyminiszterek ünnepélyesen átvágták a kerítést, és itt voltam augusztusban a pikniken is. Mindkettő nagy élmény volt.

Amikor a pikniken az NDK-s menekültek egyszer csak elkezdtek előrenyomakodni, és átjöttek a határon, magam is segítettem nekik. Kisbuszommal elvittem őket a legközelebbi fogadóig, ahol rögtön kiszolgálták őket, segítséget kaptak.

Amikor pedig már tömegesen jöttek át a menekültek, sátrakat állítottunk, és akiket nem várt senki az osztrák oldalon, ezekben szállásoltuk el. Pillanatok alatt, minden előzetes szervezés nélkül lett minden, ami csak kellett: ki mit tudott, azt hozott otthonról.

Szeberényi Lászlóné, Mária Maglódról jött.

– Középiskolás koromban kezdtem el levelezni egy drezdai fiúval; barátságunk felnőttként is megmaradt, családjaink is jól ismerték egymást. Miután elvált, nemcsak vele tartottam a kapcsolatot, hanem volt feleségével is jó viszonyban maradtam. 1989-ben a nő közös, tizenhat éves nagylányukkal, valamint új férjével és ebből a második házasságából született hatéves kisgyerekével velünk nyaralt a Balatonnál. Egyszer csak azzal a kérdéssel fordult hozzám, nem tudnék-e kölcsönadni nekik tízezer forintot, mert azt hallották, hamarosan megnyitják a határokat, de elfogyott a pénzük, és ahhoz, hogy maradni tudjanak, és meg tudják várni ezt a pillanatot, szükségük lenne erre az összegre.

Csodálkozva hallgattam őket. Számomra teljességgel lehetetlennek tűnt, hogy ez valóban megtörténhet. De annyira biztosra mondták ezt az információit, és rajtuk kívül olyan sokan voltak, akik ugyancsak erre vártak…

Néhány héttel később jelentkeztek, hogy épségben Nyugat-Németországba értek – ők már nem szöktek, hanem szabadon átmentek –, és még a pénzt is visszaküldték. Azóta már jártak nálunk, de sajnos erre a mostani alkalomra nem tudtak eljönni.

Tölli Balázs, a soproni evangélikus líceum igazgatója akkor érettségizett fiatalemberként „testközelből” szemlélte a húsz évvel ezelőtti eseményeket.

– Az országnak ebben a szocializmus ellenére a civil kurázsiból valamit megőrző csücskében a hetvenes-nyolcvanas években némileg más volt a helyzet, mint az ország többi részén, mert volt valamiféle kapcsolatunk a nyugattal. A határzár ellenére jó pár ember csempészetből élt Sopronban és környékén. Amikor pedig hétfőnként a Magyar Televíziónak adásszünete volt, mi az osztrák tévét néztük, és onnan értesültünk a világ eseményeiről.

A keletnémetek jelenléte is természetes volt számomra – volt tíz-tizenöt olyan, főleg Drezda környékéről származó ismerősünk, barátunk a városban, aki itt talált magának férjet-feleséget –, mégis megrázott, amikor, hónapokkal a határzár megnyitása előtt, hirtelen elkezdtek tömegesen jönni az NDK-s menekültek. Láttam olyan, a kukoricásban hátrahagyott Wartburgot, amelyikben negyvennégy lövésnyomot számláltam meg… De mire eljött a páneurópai piknik napja, már néhány hete enyhébb volt az ellenőrzés, és nem lőttek automatikusan a határon átszökni próbáló emberekre.

Évek óta szabadon átmehetünk a határon, de mind a mai napig, ha – akár gyalogosan, akár biciklivel vagy autóval – a határ felé közelítek, összeszorul a gyomrom, és arra gondolok, mindjárt megállítanak és átkutatnak. És ez az érzés, azt hiszem, soha nem fog elmúlni.

Ez az alkalom a sorozatos ünneplések közepette azért is nagyon jó, mert a hálaadásról szól, arról, hogy a szabadság kegyelmi állapot. 1989-ben azzal a reménységgel volt tele a levegő, hogy valóban szabadság lesz. Azóta eltelt húsz év, és nem lett. Mert azzal, hogy nem beszélünk róla az utódainknak, sikerült elfelejteni és jó mélyre elásni azt, hogy szabadság nélkül milyen az élet.

A soproni Határnyitás ’89 program ötletgazdája Ulrich Zenker egyháztanácsos, a Bajorországi Evangélikus Egyház testvérkapcsolatokért és ökumenéért felelős referense volt.

– Amikor 1992-ben megkötöttük a bajor–magyar partnerségi szerződést, akkor az egyik zsinati tagunk felállt, és azt mondta, hogy a magyaroknak soha nem fogjuk elfelejteni, mit tettek a határnyitás érdekében. Ekkor vált világossá, hogy noha már 1989 előtt is volt kapcsolat a két egyház között, a mai formájában és minőségében a határnyitás révén működhet.

– Hogyan emlékszik vissza a határnyitásra?

– Egyetemista voltam Tübingenben. Megbabonázva ültünk a televízió előtt. Nem gondoltuk volna, hogy Moszkva hagyja megnyitni a határt; arra számítottunk, hogy valami olyasmi fog történni, mint Kínában, a Tienanmen téren. Amikor aztán november 9-én a berlini fal is leomlott, akkor számos évfolyamtársam és egyetemi kollégám mindent otthagyott, és Berlinbe ment, mert élőben akarta átélni azokat a napokat. Tudtuk, ezek olyan pillanatok, amelyek a történelemkönyvekben fontos fejezetet alkotnak majd.

– Minden nyugatnémet így érzett?

– Az eufória az egész országban tapasztalható volt. Ugyanakkor ez nem tartott sokáig, három-négy hét alatt le is csengett, és egyre inkább világossá vált, hogy ez bizony nekünk, nyugatnémeteknek nagyon sokba fog kerülni. A volt keleti országrészből rengetegen jöttek át például Bajorországba is, és annak, hogy ők ilyen jól integrálódtak nálunk, és új otthont teremtettek maguknak, van egy olyan vetülete is, hogy ezáltal a keleti tartományokban, ahol pedig a fejlődéshez szükség lenne rájuk, nincs elég ember. Például a Berlintől északra fekvő kis falvak bizony igen-igen néptelenné váltak, és ezeken a településeken a gyülekezetek is tönkrementek.

– Mit vár ettől a találkozástól, ettől a megemlékezéstől?

– Hogy újra tudatosítjuk magunkban azt, milyen fontos dolog is történt itt, és hogy ezáltal tovább erősödnek a két ország kapcsolatai. Egyházként a mi szerepünk talán túl gyenge volt ebben a folyamatban, de éppen azért fontos, hogy megértsük, mi történt, mert így a jövőben saját szerepünket is komolyabban tudjuk venni.

Vitális Judit

::Nyomtatható változat::