A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

– Egyházfőtanácsos asszony, érdekes volt hallgatni a nyitóestén mondott köszöntő szavait. Az itt töltött napok alatt többekkel beszélgetve úgy tűnik: mindenkinek van személyes élménye, benyomása, amely annál is érdekesebb, mert ki a vasfüggöny egyik, ki a másik oldalán élte át. Ezekből a részekből áll össze az egész. Ausztria – földrajzi helyzeténél fogva – a határnyitás pillanatában igen fontos szerepet kapott: fogadnia kellett a menekülőket, a nyugatra távozókat. Miként gondol vissza a ’89-es eseményekre?

– 1989 az én korosztályom számára maradandó emlékekkel teli év. Máig emlékszem a Kirchentag témájára, amelyet az elmúlt húsz év igazolt: „Az én időm Isten kezében van.”

Ebben az időben nem Bécsben, sőt nem is Burgenland tartományban éltem, de természetesen a televízióból, rádióból értesültem az eseményekről, élénken követtem őket.

Rengeteg Trabant hagyta el a határt, és vonult Ausztrián keresztül Nyugat-Németország felé. Azt is megtudtuk, hogy Salzkammergutban álltak meg a konvojok egy kis pihenőre, hogy feldolgozzák a megrázkódtatást, az átélt nehéz napokat. Feltűnő volt az is, hogy nem csak NDK-s, hanem román rendszámok is feltűntek az autókon, mégpedig igen nagy számban.

A júniusi háromórás határnyitás és az augusztusi események mellett meg kell még említeni a novemberi történelmi napokat: a berlini fal leomlását. Éppen akkor magam is Berlinben voltam, és jól emlékszem: a férjemmel arról beszélgettünk, hogy ez korábban elképzelhetetlen lett volna! Megrendített a történések váratlansága is. Senki nem számított rá akkor, hogy ez meg fog történni. Az, hogy nemzetek így találkoztak, ilyen formában – nos, szinte kirázott a hideg a szó jó értelmében véve – mosolyog Hannelore Reiner.

– Összességében elmondhatom: csodálatos élmény volt osztrákként is megélni, és ízelítőt kaptunk már akkor abból, milyen lesz, milyen lehet az egyesült, határok nélküli Európa. Történelmet éltünk át – ritkán adatik, hogy az ember felismerje ezt a hétköznapok sodrában…

– Miért fontos, hogy ne csak politikát, történelmet lássunk az eseményekben, hanem Isten kezének munkáját? Miért érzi fontosnak, hogy itt mi most, mindannyian evangélikusok, hálát adni, emlékezni gyűltünk össze?

– Valóban, noha a politikai elemek a meghatározóak, és az idejövetelünk előtti héten politikusok, államférfiak is megünnepelték ezt az eseményt, örülünk annak, hogy az egyházak is lehetőséget kaptak ebben a csodálatosan szép városban a hálaadásra, ünneplésre, emlékezésre. A bajor–magyar evangélikus testvérkapcsolatban évente amúgy is szokás az összegyülekezés, találkozás, de idén a határnyitás huszadik évfordulójának apropóján az osztrák evangélikus egyház is szerepet kapott. Azért is, mert annak idején nagy vendégszeretetről tettünk tanúbizonyságot, amikor – elsősorban a burgenlandi evangélikusok – befogadták az NDK-ból érkező menekültek tömegeit. Nyitottan és szívélyesen.

Nem tudom határozottan állítani – sajnos –, hogy most, 2009-ben is ugyanez a vendégszeretet fogadná őket… Ki tudja, lehet hogy igen, lehet, hogy nem… De az akkori helyzet nagyban hozzájárult ahhoz, hogy megmozdult az emberek lelke, hogy segítőkésznek bizonyultak, testvéri szeretettel fogadták a menekülőket.

– Hogyan élhetünk igazán jól a szabadsággal, azzal, amelyet húsz éve megtapasztalhattunk a határok lebontásával, s mára szinte teljesen megvalósult? Bár közben sok célunkat, vágyunkat elértük, de mintha belül közben új határok és kordonok épültek volna, ahogy erre többen is utaltak a beszélgetések során… Az Istentől kapott ajándékot, a szabadságot hogyan tudnánk nap mint nap igazán megbecsülni, és hálával élni vele?

– Ez az emberiség egyik legrégebbi kérdése: mi a szabadság, kitől ered, hogyan lehet vele helyesen és jól élni. Két dolgot kell megemlíteni a szabadsággal kapcsolatban. Először is: „szabadság” én és a felebarátom között van. Ahol az én szabadságom véget ért, ott kezdődik a felebaráté. Nem csak az én – mint személy vagy akár egy nép, egy nemzet – szabadságom, az én akaratom, az én gondolatom létezik, mert a másiké is ott van, s erre tekintettel kell lennem. A szabadság sosem jelentheti azt, hogy a másik ember rovására, kárára élem meg a magamét.

A másik fontos gondolat pedig az, hogy a szabadság a helyem megtalálását is jelenti a világban. Ez is a szabadság egyik jellemzője. Ez mobilitást jelent, amellyel élni annak a célnak az elérése érdekében szükséges, hogy megtaláljam a helyem a világban, ki tudjak teljesedni, megtaláljam a feladatomat, éljek az adottságaimmal, de a határait is pontosan érzékeljem. Saját magamat és a másikat is szolgálnom kell azokkal az adottságokkal, amelyeket Istentől kaptam. A szabadság: otthonra találni, de adott esetben otthont, védettséget, oltalmat nyújtani a másik embernek. Ennek csodálatos példája volt a húsz évvel ezelőtti esemény.

– Ugyan van még egy határ, amely nem tűnt el ember és ember között, mégis sokat tehetünk, hogy nyitogassuk, bontogassuk: ez a nyelvi határ. Ezért engedje meg, egyházfőtanácsos asszony, hogy olvasóink nevében is viszonozzam gesztusát, a szép magyar kiejtéssel mondott evangélikus köszöntését, ekképp: Ein Feste Burg ist Unser Gott!

K. D.

::Nyomtatható változat::