Cantate

Próféciák

Hozzászólás a cikkhez

A reformáció egyik nagy vívmányaként keletkeztek a Szentírás tanításait széles körben terjesztő népnyelvű gyülekezeti énekek. A GyLK 802. éneke Ézsaiás próféta jövendölését formálja verssé. Énekünk annak a lutheri teológiai gondolatnak a jegyében keletkezett, mely szerint a prófétai könyvek Krisztus királyságáról tanúskodnak.

Az eredetileg 36 versszakos karácsonyi énekből Schulek Tibor és Sulyok Imre szerencsés módon azt a – nagyrészt összefüggő – 13 versszakot emelte ki, amely Ézs 11,1–10 és 9,5–6 alapján készült (RMIÉ 26). A GyLK ezt a változatot vette át, míg a reformátusok ettől kissé eltérő szöveggel éneklik 1948 óta.

Az ének kezdete a képzőművészetben is sokat ábrázolt jövendölés: „Szent Ézsaiás így ír Krisztusnak szent születéséről, / Hogy egy vesszőszál felnövekedik Jessze gyökeréről.” Dávid törzséből származik a Megváltó (Mt 1,16; Jessze Dávid apjának, Isainak a névváltozata).

Énekünk kitűnően példázza a reformáció korának összetett versszerző gyakorlatát: a szó szerinti vagy összefoglaló bibliai idézetek váltakoznak a reformátori magyarázattal. Ézs 11,1–5 és 9,5–6 nyomán készült például a 2–3. és 6–7. versszak, melyben az úgymond és mondja szavak hangsúlyozzák, hogy itt idézésről van szó: „Ennek gyökerén egy virágocska, úgymond, nevelkedik, / Kin az Istennek, ő szent Atyjának lelke megnyugoszik. // Győzedelmesnek, nagy hatalmasnak, irgalmasnak vallja, / A kegyelemmel és igazsággal őt teljesnek mondja.”

A bibliai idézetbe beékelődik a 4–5. versszak keresztény magyarázata: „Ezáltal lehet az Úristennel nékünk békességünk, / Mert közbejárónk szent Atyja előtt ő lesz majd minékünk. // Drága jószágot és örökséget szerez ő minékünk, / Adósságunkat nagy gazdagsággal megfizeti értünk.”

A 8. strófa bibliai idézete (Ézs 11,6) utáni versszakok ismét a Krisztusba vetett hitről, bizalomról szólnak: „Általa lészen, hogy a bárányok a farkassal laknak, / Semmi bántások oroszlánoktól nem lészen juhoknak. // Semmi félelmük keresztyéneknek ördögtől már nem lesz, / Kinek Krisztusban van bizodalma, reménye el nem vesz.”

Külön érdemes kiemelni a 12. versszakot, amelyben múlt-jelen-jövő együtt jelenik meg. Ézs 11,10: „Azon a napon Isai gyökeréhez fognak járulni a népek, mert zászlóként magaslik ki a népek közül, és székhelye dicsőséges lesz.” – 12. vsz.: „Az ő zászlóját felemelteti ő szent egyházában, / És szent igéjét prédikáltatja e széles világban.”

Az utolsó versszak pedig nemcsak keretbe foglalja a verset, és visszakapcsol az 1. strófa jövendöléséhez, hanem egyben a vers csúcspontjaként kimondja az örömhírt is: „Nagy vigasságunk, örvendezésünk légyen e gyermekben, / Mert üdvösségünk vagyon minékünk szent születésében.”

Az ének 1566 előtt keletkezett. Szerzője az előbb eperjesi, kassai, majd debreceni és egri református lelkész, Szegedi Gergely (1537–1566). Énekeskönyvet is szerkesztett, amelyben a helvét elveknek megfelelően első helyen állnak a zsoltárfordítások. Költészete, zsoltárparafrázisai Balassi Bálintra is hatottak. Népszerű karácsonyi éneke szinte valamennyi protestáns énekeskönyvben megjelent 1566–1806 között. 36 versszakos terjedelme, két hosszú, 16 szótagos sorból álló versszakai alapján egyes kutatók feltételezik, hogy a karácsonyi istentiszteletnek olyan önálló része lehetett, mint a passió éneklése a nagypénteki istentiszteletnek.

1. századi használatának érdekes példáját nyújtja Bornemisza Péter 1582-es énekeskönyve. Itt ugyanis a vers címében a következő olvasható: Értsd meg: ez éneket három ünnepre nemesen rendelheted, ha csak egy kevés igékkel megváltoztatod: a Krisztus születésére, feltámadására és mennybemenésére. A margón pedig Bornemisza megadja a szövegváltozatokat, így például húsvétkor az ének így kezdődhet: „Szent Ézsaiás így ír Krisztusnak nagy dicsőségéről”; a GyLK szerinti utolsó versszakának változata pedig: „Nagy vigasságunk, örvendezésünk légyen a Krisztusban, / Mert üdvösségünk vagyon minékünk feltámadásában.”

Az 1744-es kolozsvári énekeskönyv alapján megadott mixolíd dallamot ritmusa alapján szláv eredetűnek tartják. Az első nagy sor az alaphangról indulva, fokozatos emelkedéssel a harmadik motívumnál éri el a csúcshangot, majd visszafordul; a második sor lépcsőzetes ereszkedéssel érkezik a záróhangra. Ez az arányosság teszi kiegyensúlyozottá és jól énekelhetővé az éneket.

H. Hubert Gabriella

::Nyomtatható változat::