A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 5. VASÁRNAP – ApCsel 4,32–35

Hozzászólás a cikkhez

Bizony, nehéz tompítani textusunk élét. Nehéz a történelmi korok közötti különbségre, az eltérő gazdasági, szociológiai körülményekre hivatkozva felállítani azt a tételmondatot, hogy ami egykor működött az ősgyülekezetben, az ma nem működhet – mert más időket élünk, és persze más a gyülekezetek közössége is.

Az egyszerű lukácsi leírásban igenis megütközést kellene keltenie annak, ahogy teljes közösségben éltek egykor Krisztus követői. Igenis botránkozást kellene keltenie, hogy Krisztus mai követőinek közösségében csak nagy-nagy jóindulattal találhatjuk nyomát az ilyen jellegű, az egyes emberek vagyonát is érintő közösségvállalásnak.

Mert bár büszkén valljuk mindannyian evangélikus keresztény voltunkat, és büszkén vállalunk közösséget lelki értelemben és némileg anyagi felelősség tekintetében is gyülekezetünkkel, egyházunkkal, ma mégis teljesen anakronisztikus gondolat, hogy a hónap elején megkapott nyugdíjunkat, fizetésünket, segélyünket – úgy, ahogy van – elvigyük a lelkészi hivatalba, hogy majd a presbiterek döntése értelmében megkapja mindenki azt, amire valóban szüksége van.

Teljesen elképzelhetetlen egyrészt az ilyen mértékű lemondás a saját anyagi függetlenségünkről, másrészt az ilyen mértékű bizalom a közösség vezetői irányában. Még a legradikálisabb keresztény közösségek is csak a tized gyakorlatáig merészkednek el; ezt mi, „történelmi egyházakhoz” tartozók irigykedve nézzük – persze akkor, amikor a testvér tizedéről van szó, de eközben csendesen örülünk annak, hogy a magunk pénzéből, vagyonából nem kell tíz százalékot a gyülekezet, az egyház céljaira szánnunk. Hatalmas öntudattal tudunk fellépni, amikor úgy érezzük, hogy az állami támogatások, normatívák kifizetésében hátrány ér bennünket, intézményeinket, de hallgatunk, amikor azzal kell szembesülnünk, hogy gyülekezeteink, intézményeink, egyházunk fenntartási költségeinek csak milyen csekély töredéke az, amit mi adunk a közösbe.

Persze mondhatjuk, alapvetően változott meg a világ berendezkedése, a pénz, a vagyon szerepe, és természetes, hogy a megváltozott körülményekhez képest változott az egyének magatartása is ebben a kérdésben. A tizedet meg sem közelítő egyházfenntartói hozzájárulás gyakorlatát pedig olyan szépen hangzó frázisokkal tudjuk megindokolni, amelyek még biblikusnak is tűnnek. „Mi nem vagyunk pénzsóvárak, a pénz, a vagyon számunkra csak eszköz és nem cél, nem a pénzünktől várjuk a megmentésünket, nem rajta csüngünk, így nem a mammon az istenünk, és különben is, nem áldozhatjuk fel vagyonunkat gyermekeink, unokáink kárára mégoly magasztos oltáron sem, mint gyülekezetünk, egyházunk közössége.”

„A hívők egész gyülekezete pedig szívben és lélekben egy volt.” (32. vers) Ennek a mondatnak minden átvezetés nélküli folytatása a teljes vagyoni közösség leírása. Jó látnunk, hogy ők sem olyan korban éltek, amikor a vagyonközösség általános lett volna. A kétezer évvel ezelőtti Római Birodalom világa ugyanúgy gazdagokra és szegényekre, vagyonosokra és nincstelenekre tagolódott, mint a mai világ. Ugyanúgy alapvetően határozta meg az érvényesülés, a befolyás lehetőségét a vagyon, mint a mi világunkban. Ugyanúgy természetellenes és idegen volt abban a világban a gyülekezet gyakorlata, mint ahogyan ma az lenne. A jövőre, az utódokra gondolva az emberek akkor is ugyanúgy félre akartak tenni, mint ahogy ma szeretnénk. (Anániás és Szafira meg is tette – Péter az Isten előtti hazugságnak, az Úr Lelke megkísértésének nevezi ezt, és a házaspár halállal lakolt bűnéért, mint az ApCsel 5,1–11-ben olvashatjuk.)

Hogyan oldhatjuk fel hát a feszültséget? Sehogy. Ezt a feszültséget nem szabad feloldani egészen addig, ameddig a teljes közösség nem valósul meg. Akár az ősgyülekezet gyakorlatának a leírása, akár Jézus gazdag ifjúnak mondott szavai ott állnak örökös jelként mindannyiunk életében: nem úgy és nem olyan közösségben élünk, ahogy és amilyenre Jézus elhívja tanítványait. És bár a világ szemében a vagyoni közösség megszűnése elfogadhatóbbá, életképesebbé tette az egyház közösségét, de ezzel nem ahhoz közeledtünk, amire elhívattunk. Azt pedig kár is megemlíteni, hogy a vagyoni közösség megszűnésével a szívben és lélekben való egység sem erősödött…

Továbbra is igaz: az, amire Jézus hív, természetellenes, nem szalonképes ebben a világban. Ellene mond az érdekek, a gazdasági, szociológiai körülmények józan meggondolásának. Az „oszd szét a vagyonodat” vagy a teljes vagyonközösség parancsát nem lehet szalonképesebbé, kevésbé kihívóvá tenni. Megmarad ugyanolyan radikális, a világgal szembemenő hívásnak és parancsnak, mint ahogy egykor megszólalt és megvalósult. A hívásnak, a parancsnak való engedelmesség pedig ugyanolyan ésszerűtlen és lehetetlen, mint ahogy egykor az volt a gazdag ifjú vagy Anániás és Szafira számára.

Ha mást nem is tehetünk, annyit legalább meg kell tennünk, hogy belássuk: az, ahogy ma éljük meg kereszténységünket, Krisztushoz tartozásunkat, messze van attól, aminek a hívásra, a parancsra adott válaszból következnie kellene. Ha ma éppen ilyen mércénk adatott, akkor meg is fogalmazhatjuk elmaradásunk mértékét: a száz százalékhoz képest egy-két-három százalékkal „büszkélkedhetünk”, és az előrelépés a tíz vagy akár a száz százalék felé ugyanúgy elképzelhetetlen, ésszerűtlen és lehetetlen, mint bármikor.

És ugyanúgy elképzelhetetlen, ésszerűtlen és lehetetlen, hogy a hívó szót kimondó Krisztus képes testének tekinteni az egyházat, a mi közösségünket. Ugyanúgy elképzelhetetlen, ésszerűtlen és lehetetlen, hogy Krisztus ehhez az egyházhoz köti magát – itt szólal meg igéje, itt adja az újjászületés ajándékát, itt vendégel meg testével és vérével.

Ha mást nem is tehetünk, legalább döbbenjünk meg, ütközzünk meg, „botránkozzunk meg” a krisztusi szeretet elképzelhetetlenségén, ésszerűtlenségén és lehetetlenségén. Legalább Krisztus szeretete ne hagyjon nyugodni. Ez az első, a mindenkori első lépés.

Kendeh K. Péter

::Nyomtatható változat::