A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Balog Zoltán református lelkész, az Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottságának elnöke 1989-ben sajátos szolgálatot végzett. Az év nyarán – a szeptemberi határnyitás előtt – az NDK polgárainak tízezrei várták Budapesten, hogy döntés szülessen sorsukról. Abban, hogy a fiatal lelkipásztor kapta a megbízást lelkigondozásukra, nemcsak kiváló németnyelv-tudásának volt szerepe, hanem annak is, hogy a vasfüggöny túloldalán is megfordult, mindkét Németországról voltak tapasztalatai. Így nem csupán szemtanújává, hanem tevékeny részesévé is vált az eseményeknek.

– Mélység és magasság című interjúkötetéből tudom, hogy elnök urat családi kötelék is fűzte a volt Német Demokratikus Köztársasághoz. Hogyan találta meg a lelkészi feladat, miként lett a Magyarországon gyülekező, várakozó menekültek lelkigondozója?

– Valóban: az NDK-ból házasodtam, és két évig a kinti teológiai akadémián tanultam, 1981-től 83-ig. Azután pedig posztgraduális ösztöndíjjal Tübingenbe kerültem – hat év magyarországi, egy kis gyülekezetben eltöltött lelkészi szolgálatot követően. Mind a két világról volt tehát benyomásom. Amikor hazatértem, az ökumenikus tanács vezetősége célszerűnek látta, hogy az végezzen lelkigondozói munkát a német menekültek között, akinek „nyugati” és „keleti” tapasztalatai egyaránt vannak.

A táborban sokfélék voltak a menekültek, a tizenhat éves kalandvágyó fiataloktól kezdve, akik bizony – s most nem akarok ünneprontó lenni – a lelkészi fizetés többszörösére rúgó nyugatnémet segélyből esténként elég kapatosan, mulatozva élték át azokat a napokat, egészen azon családokig, amelyek komoly aggodalommal, szorongással vegyes félelemmel igényelték a teljes lelkipásztori segítséget. Két-, háromgyerekes családokról van szó, amelyek úgy érezték, hogy nem bírják tovább az NDK-ban, és mindenképpen el kell menniük. Mellettük álltunk, hogy segítsünk reményt adni nekik. Éreztetni, hogy ha az Úristent bevonják a döntésükbe, akkor ott van velük.

– Mit érzékelt, mi jellemezte leginkább a hangulatot? A feszültség, a várakozás, a bizonytalanság dominált? A most megjelent Oplatka-könyvben olvasom az emlékezését, mely szerint a komikum, a fonákság, sőt a humor sem hiányzott, amit a különleges, abszurd helyzet szült a csillebérci volt úttörőtáborban…

– Sokan például úgy hitték, hogy ha Nyugat-Németországba mennek, ahol ugye kereszténydemokrata kormányzás van, akkor nekik is gyorsan kereszténnyé kell válniuk, mert ha erről nincs papírjuk, akkor nem fogadják majd szívesen őket. Odajöttek hozzám, hogy keresztelkedni, konfirmálni szeretnének. Le kellett tehát ülni velük, és beszélgetni arról, hogy mit is jelent egy ilyen döntés, lelkileg, személyesen, a hitük szempontjából. Arról, hogy politikailag mit jelent egy kereszténydemokrata kormány, természetesen nem az én feladatom volt beszélni, annál fontosabbnak tartottam viszont, hogy nyíltan megfogalmazzuk: mit jelent egyáltalán tartozni valahova. Nem csupán egy új igazolvány, az NDK-s papírok helyett NSZK-s; vagy egy igazolás, hogy megkereszteltek a menekülttáborban… Súlyuk van ezeknek a választásoknak, döntéseknek, amelyek mélyen, a lélekben zajlanak.

Megrázó emberi sorsokat, történeteket ismertem meg. Nagyon tanulságos és egyben megdöbbentő is volt azt hallanom, hogy a menekülők közül sokan nem is a borzalmasnak mondható politikai helyzet – a honeckeri kommunizmus elviselhetetlensége – elől, hanem emberi szükséghelyzetből választották a menekülés útját: rossz párkapcsolat, szülő-gyermek viszony, rossz munkahelyi kapcsolatok, a személyes életük megoldatlansága késztette őket a menekülésre.

– Tehát a bizalmukba fogadták Önt, megnyíltak… Lelkigondozóként tudta-e tovább is kísérni őket, ismeri-e későbbi sorsukat? Tart-e kapcsolatot valakivel?

– Igen, vannak, akikkel azóta is tartom a kapcsolatot. S most meg fognak talán lepődni az olvasók: vannak olyanok, akik azóta visszajöttek. Ismerek egy házaspárt a gyülekezetemből – mielőtt a parlamenti képviselőség miatt felfüggesztettem aktív szolgálatomat, egy kétnyelvű, német–magyar protestáns gyülekezet lelkészeként dolgoztam –, akik tehát visszajöttek, mondván, mégis jobb itt. Nem is a volt NDK-ba, hanem Magyarországra jöttek vissza, én konfirmáltam a kislányukat. Történt mindez úgy tizennyolc évvel az események után – izgalmas volt átélni ezt a fajta folyamatosságot abban a sok-sok törésben, amit a történelem jelentett a családok, az emberek életében.

– Érezte-e, sejtette-e azokban a napokban-hetekben, hogy történelmet írnak? S rá lehetett-e érezni arra, amire az ittlétünk alatt több előadó is utalt: nevezetesen az 1956 és 1989 között vonható párhuzamra?

– Talán jól hangozna, ha azt mondanám: én már akkor tudtam, hogy ez történelem, s majd egyszer én leszek az emberi jogi bizottság elnöke a magyar Országgyűlésben, de nem így van.

A Nagy Imre-temetésre „hazaszöktem” Németországból… Talán azt is el kell magyarázni ma már, miért kellett szökni: ugyanis külföldre kimenni tanulni, majd hazajönni és újra kimenni szinte kivitelezhetetlen volt, mert az Állami Egyházügyi Hivataltól nem kaptam pecsétet, mondván, maradjak ott, ahol vagyok… Tehát amikor szabályosan hazaszöktem, és a temetésen hallgattam Orbán Viktor beszédét, nem helyeseltem, mikor azt követelte, hogy az orosz csapatok hagyják el az országot. Arra gondoltam, nem lenne jó kockáztatni az ország nyugalmát, békéjét egy ilyen merész követeléssel, s nem bíztam az ilyen radikális változásban, nem bíztam benne, hogy megtörténhet, még ha ez személyesen nekem is várva várt változás lett volna a német családi kapcsolataim miatt.

Most viszont – húsz év után – azt mondom: nem volt elég radikális a változás… Az embernek a történelmi pillanat felismerése nem mindig adatik meg. Emberileg nagyon mélyen átéltem, de nem láttam a perspektívát, azt, hogy ebből a történéssorozatból mi lehet.

– Miért érzi fontosnak, hogy három ország egyházának tagjai ünnepelnek most itt Sopronban? Hogy nem csak történelmet idézünk, nem csak politikát elemzünk – bár kétségtelenül fontos mindkettő –, de túl is látunk ezen, hiszen a keresztény embernek túl kell látnia… Isten jelenlétét ünnepeljük, tegnap, a határok lebontásakor és ma is benne bíztunk-bízunk, ő az alapja a jövőbe vetett reménységünknek is… Mit üzenünk a világnak ezzel a kimondottan egyházi hálaadással, emlékezéssel, ünnepléssel?

– Köszönöm ezt a kérdést, mert a pódiumbeszélgetés során erre nem volt mód kitérni. Nagyon fontosnak tartom, hiszen azt jöttünk megünnepelni, hogy a mindenható Isten, Jézus Krisztus Atyja, Ábrahám, Izsák és Jákób Istene –a történelem Ura. Nem azért jöttünk, hogy lássa a világ, hogy mi is a világon vagyunk, vagy hogy lám, vannak egyházak, netán hogy az Istent „mindenbe belerángatjuk”… Nekünk ez belső igényünk. Hálát érzünk, és hálát adunk azért, hogy Isten kezében vagyunk!

Másrészt pedig hogy rámutassunk: ma is vannak reménytelen helyzetek, különösen itt Magyarországon, de Isten most is a történelem Ura! Nem úgy, ahogy ezt a hatalmasok vagy az áldozatok elképzelik: hogy Isten vagy a hatalom, vagy az áldozatok oldalán áll. Nem úgy, hogy minden döntés vele igazolható vagy éppen cáfolható. De valahol, rejtetten Isten gondviselésének része, ami velünk történik. Ez persze nem ment fel minket a felelősség alól. Nem ment föl a bűneink alól – megbocsát, de nem azért, hogy erre számítva újra bűnöket kövessünk el –, viszont adhat egy végső biztonságérzetet. Adhat egy belső szabadságérzetet.

Hiszen e nélkül a külső szabadság, amelyről itt oly sokat beszéltünk, nem ér semmit. A benső szabadság úgy kapható meg a mai döntésekben, történésekben, hogy biztosít arról: bármi történik is, mindig Isten kezében vagyunk.

Isten kezében volt Kelet-, Közép- és Nyugat-Európa is, és néha felvillan ez, mint egy fénycsóva, s akkor mindenki rálát: hiszen ez nem lehetett csak Gorbacsov szovjet pártfőtitkár, csak Reagan amerikai elnök, csak a reformkommunisták vagy az ellenzék munkája… Valami több van emögött. Valakinek a keze nyomát ismerhetjük fel. Ez a hála és bizonyosság, ami ennek felismerése nyomán fakad, a keresztény hitünk lényegét fogja kifejezni.

– Mennyiben formálta Önt az az idő, amit Csillebércen töltött – adott-e új szempontokat, indította-e új útra, befolyásolta-e a pályája későbbi alakulását?

– Ha szabad a legszemélyesebb emlékeket idézni: én akkor emberileg, családilag nagyon mély, nagyon rossz helyzetben voltam. Ott tanultam meg azt, amit itt a kerekasztal-beszélgetésen is mondtam: amikor az ember elkezd a másik bajával, nyomorúságával foglalkozni, akkor ő maga is gyógyul. Ha nem is azonnal és nem is teljesen, de elkezd gyógyulni. Úgy gondolom, hogy ez az aktualitása számomra ennek a történetnek.

Azóta, az elmúlt húsz évben is azt látom, hogy azok az emberek, azok a közösségek, akik és amelyek hajlandók a mások bajával is törődni, nem csak a saját bajukkal foglalkoznak, azok újulnak meg lelkileg, azok jutnak előre, azok gyógyulnak, épülnek. Úgy érzem, erre van ma is nagy szükség: hogy rájöjjünk, nem fogják mások megoldani a problémánkat – lehet, hogy mi sem fogjuk tudni politikailag, szociálisan, erkölcsileg, közéletileg –, de ha segítünk másoknak, akik még nagyobb bajban vannak, mint mi, akkor valamilyen módon mi is gyógyulni fogunk. Szerintem ez a keresztény alapigazság az, amire szükségük van nemcsak az egyházaknak, és nem elsősorban az egyházaknak – hanem a politikának és a politikusoknak is.

Kőháti Dóra

::Nyomtatható változat::