Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2009
- 36
- Visszajárnak az egykori ovisok
Evangélikusok
Hozzászólás a cikkhez
Visszajárnak az egykori ovisok
Interjú Tóthné Szebeni Gyöngyivel, az év óvodapedagógusával
„Mi óvó nénik vagyunk itt. Valahogy ez kedvesebb…” – mondja arra a kérdésemre, hogy minek is tekinti magát. Ez évben a győri Péterfy Sándor Evangélikus Oktatási Központ óvodájában dolgozó Tóthné Szebeni Gyöngyi kapta az év óvodapedagógusa elismerést.
– Öttevényen születtem, középiskolába Csornán jártam, a Hunyadi János Óvónőképző Szakközépiskolában érettségiztem – kezdi a bemutatkozást. Ezután két évig a szülőfalumban dolgoztam, majd felvételiztem Sopronba, az óvónőképző főiskolára. Ekkor jelent meg a pályázat, hogy a győri evangélikus gyülekezet induló óvodájába óvónőket keres. Tekus Ottó lelkész úr hívott elbeszélgetésre. Így kerültem Győrbe, ezért egy év halasztást kértem a főiskolán, majd a levelező tagozatot kezdtem el. Közben férjhez mentem, és megszülettek a gyermekeink. Rebeka tizenöt, Lackó tizenhárom és fél éves. Egész családunk evangélikus. 2005-ben született még egy kislányunk, Tamara. Most egy éve, hogy újra dolgozni kezdtem.
– Mikor érlelődött meg Önben az elhatározás, hogy kisgyermekek nevelését választja élethivatásául?
– Arra nem emlékszem, hogy ez konkrétan megérlelődött volna bennem. Arra viszont igen, hogy már általános iskolás koromban a szomszéd gyerekekre vigyáztam. Óvodás korúak voltak, de volt közöttük kisebb is. A tágabb családon belül pedig – talán nem tudatosan – valahogy körém gyűltek a gyerekek. Sokat meséltem nekik. A pályaválasztásnál minden bizonnyal ezért került képbe a csornai szakközépiskola. Ezt azóta sem bántam meg.
– Az óvónőképző szakközépiskola milyen szakmai alapot adott?
– Szakmailag nagyon sokat jelentett nekem. Szakmai gyakorlatra a gyakorlóóvodába jártunk. Először beülhettünk foglalkozásokra, figyeltünk, jegyzeteltünk, azután mi kerültünk előtérbe. Foglalkozásokat kellett vezetni, az iskola tanárai bent ültek, majd értékelték a munkánkat, illetve önmagunkat is értékelnünk kellett, ebből nagyon sokat lehetett tanulni. Voltak szakmai hetek is. Fontos az a szempont is, hogy egy középiskolás tanulónak még nem kell foglalkozni a mindennapi gondokkal, a megélhetéssel, a párválasztással… Csak a tanulmányainkra figyelhettünk.
– Akkoriban a keresztény nevelésről nem taníthattak az óvónőképzők.
– Valóban nem, akkoriban még nem voltak különböző szakmai programok, amelyek közül választhatott egy óvoda. Egységes országos program alapján dolgozott mindenki.
– Visszatekintve milyennek értékeli azt a régi, egységes szakmai programot? És milyen alapokon nyugszik most a győri evangélikus óvodában zajló nevelés?
– A régiben teljesen meg voltak szabva napi teendőink. Olyan mélységig, hogy például mikor legyenek az étkezések, vagy hogy naponta legyen öt perc testnevelés… Előírták a napi feladatokat is, például szerdán mese vagy éppen környezetismeret-foglalkozás volt.
Mi itt, a győri evangélikus óvodában az „Óvodai nevelés játékkal, mesével” programot választottuk, mert úgy gondoltuk, hogy ez áll a legközelebb a gyermekek életkorához, és ebbe tudjuk leginkább beleilleszteni a keresztény nevelést. Mert ez nem azt jelenti, hogy egy-egy órára éljük meg a hitünket, hanem az egész napunkat, életünket átszövi.
– Van-e valami speciális „szakterülete”?
– Speciális nincs, viszont a barkácsolás, kézműveskedés nagyon közel áll hozzám, virágkötészetet is tanultam, haladó szinten végeztem. De énekelni is szeretek.
– Régen óvó néniknek hívták az óvónőket, ma óvodapedagógusoknak. Minek érzi magát inkább?
– Óvó néninek. Mi óvó nénik vagyunk itt. Valahogy ez kedvesebb, még az óvónőnél is. A gyerekek is így hívnak bennünket.
– Ön szerint miben nyújt többet egy evangélikus egyházi óvoda, mint bármely más?
– Érzelmileg biztosan többet tudunk adni. Azt, ami a hitünkből fakad, és ami kell a gyerekeknek. Az ölelést, odafigyelést, a másik megbecsülését… Elfogadni és elfogadtatni a gyermeket úgy, amilyen – ez alapvető. Mindenkiben van valami értékes tulajdonság, és ha az ember megtalálja ezt és kiemeli, akkor ő is értékesnek érzi magát. Az emberek elzárkóznak a hittől, a gyerekeiket mégis egyházi intézménybe szeretnék íratni. Mert érzik, hogy itt olyan alapozás folyik, amire a gyereknek az élete folyamán szüksége lesz. Az első években volt egy óvodásom, akinek a szülei nem voltak vallásosak. Kérdeztük, hogy akkor miért hozzánk íratták be. Azt mondták, hogy ők nem kapták meg a hitbeli nevelést, de szeretnék, ha gyermekük megkapná ezt a pluszt.
– Megkeresik-e később az egykori óvodásai?
– Ó, igen! A mostani elsős gimisek karácsonyi műsort adtak nálunk, majd leültek a kicsik közé. Kérték, hogy hadd jöhessenek majd vissza egy napra játszani – persze van egy olyan életkor, amikor „ciki”, ha beszélgetnek az egykori óvó nénijükkel… Ennek az intézménynek itt Győrben nagy előnye, hogy a templom köré épült az óvoda és az iskola is. A kis elsősök a szünetekben gyakran átszaladnak hozzánk.
– Nagycsaládos anyukaként nem fárasztó ez a munka? Itt huszonnyolc gyermek van a csoportjában, otthon pedig várják a sajátjai…
– Nem. Az első kettő már nagyobb, a kicsi meg igazi áldás, ajándék. Én mindig sok gyerekről álmodtam, ötről, hatról, de ennyi adatott. Az embert megfiatalítja, ha kisgyermeke születik. Idősebb korban máshogy éli meg az ember azt, hogy szülő.
– Hogyan fogadta, hogy önt választották az év óvodapedagógusának?
– Az évzáró értekezleten tudtam meg. Nem is tudtam, hogy létezik ilyen díj. Örültem neki, de napok, hetek teltek el, mire felfogtam, hogy mit is jelent ez. A vezető óvónő megmutatta, hogy milyen ajánlást írt rólam…
– És reális volt?
– Szerinte igen. Én azt gondolom, hogy csak teszem a dolgomat egy olyan óvodában, amelyben szeretek dolgozni.
– Kezdődik az új munkaév. Az ajánlás és a díj tudatában másképpen kezdi az évet? Kötelezi ez az elismerés valamire?
– Nem, nem érzem, hogy kötelezne. Ugyanúgy tesszük a dolgunkat a mindennapokban. Nem érzem, hogy nekem mást kellene tennem, mint korábban. Az elkövetkezendő huszonöt évben – ami még a nyugdíjig hátravan számomra – megpróbálok megfelelni annak a sok minden jónak, amit a vezető óvónő a jellemzésben írt rólam.
– Siker vagy kihívás az ön számára mindez?
– Kihívás annyiban, hogy megmaradjak ezen az úton. Szeretnék nem belefáradni, hanem a mostani lelkesedéssel, szeretettel továbbra is tenni a dolgomat, mert a gyerekeknek egyre inkább szükségük van ránk, óvónőkre. A szülőknek egyre több dolguk van, sokszor éppen a gyermekeik számára nincs idejük. Ha ide az oviba belépnek, béke, szeretet fogadja őket. Ezen dolgozunk. Munkatársaimmal úgy érezzük, hogy ezen felül nem teszünk semmi különlegeset. Ha másik óvodában dolgoznánk, akkor is ezt tennénk.
Menyes Gyula
::Nyomtatható változat::
|