Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

„Mi óvó né­nik va­gyunk itt. Va­la­hogy ez ked­ve­sebb…” – mond­ja ar­ra a kér­dé­sem­re, hogy mi­nek is te­kin­ti ma­gát. Ez év­ben a győ­ri Pé­ter­fy Sán­dor Evan­gé­li­kus Ok­ta­tá­si Köz­pont óvo­dá­já­ban dol­go­zó Tóth­né Sze­be­ni Gyön­gyi kap­ta az év óvo­da­pe­da­gó­gu­sa el­is­me­rést.

– Öt­te­vé­nyen szü­let­tem, kö­zép­is­ko­lá­ba Csor­nán jár­tam, a Hu­nya­di Já­nos Óvó­nő­kép­ző Szak­kö­zép­is­ko­lá­ban érett­sé­giz­tem – kez­di a be­mu­tat­ko­zást. Ez­után két évig a szü­lő­fa­lum­ban dol­goz­tam, majd fel­vé­te­liz­tem Sop­ron­ba, az óvó­nő­kép­ző fő­is­ko­lá­ra. Ek­kor je­lent meg a pá­lyá­zat, hogy a győ­ri evan­gé­li­kus gyü­le­ke­zet in­du­ló óvo­dá­já­ba óvó­nő­ket ke­res. Te­kus Ot­tó lel­kész úr hí­vott el­be­szél­ge­tés­re. Így ke­rül­tem Győr­be, ezért egy év ha­lasz­tást kér­tem a fő­is­ko­lán, majd a le­ve­le­ző ta­go­za­tot kezd­tem el. Köz­ben férj­hez men­tem, és meg­szü­let­tek a gyer­me­ke­ink. Re­be­ka ti­zen­öt, Lac­kó ti­zen­há­rom és fél éves. Egész csa­lá­dunk evan­gé­li­kus. 2005-ben szü­le­tett még egy kis­lá­nyunk, Ta­ma­ra. Most egy éve, hogy új­ra dol­goz­ni kezd­tem.

– Mi­kor ér­le­lő­dött meg Ön­ben az el­ha­tá­ro­zás, hogy kis­gyer­me­kek ne­ve­lé­sét vá­laszt­ja élet­hi­va­tá­sá­ul?

– Ar­ra nem em­lék­szem, hogy ez konk­ré­tan meg­ér­le­lő­dött vol­na ben­nem. Ar­ra vi­szont igen, hogy már ál­ta­lá­nos is­ko­lás ko­rom­ban a szom­széd gye­re­kek­re vi­gyáz­tam. Óvo­dás ko­rú­ak vol­tak, de volt kö­zöt­tük ki­sebb is. A tá­gabb csa­lá­don be­lül pe­dig – ta­lán nem tu­da­to­san – va­la­hogy kö­rém gyűl­tek a gye­re­kek. So­kat me­sél­tem ne­kik. A pá­lya­vá­lasz­tás­nál min­den bi­zonnyal ezért ke­rült kép­be a csor­nai szak­kö­zép­is­ko­la. Ezt az­óta sem bán­tam meg.

– Az óvó­nő­kép­ző szak­kö­zép­is­ko­la mi­lyen szak­mai ala­pot adott?

– Szak­ma­i­lag na­gyon so­kat je­len­tett ne­kem. Szak­mai gya­kor­lat­ra a gya­kor­ló­óvo­dá­ba jár­tunk. Elő­ször be­ül­het­tünk fog­lal­ko­zá­sok­ra, fi­gyel­tünk, jegy­ze­tel­tünk, az­után mi ke­rül­tünk elő­tér­be. Fog­lal­ko­zá­so­kat kel­lett ve­zet­ni, az is­ko­la ta­ná­rai bent ül­tek, majd ér­té­kel­ték a mun­kán­kat, il­let­ve ön­ma­gun­kat is ér­té­kel­nünk kel­lett, eb­ből na­gyon so­kat le­he­tett ta­nul­ni. Vol­tak szak­mai he­tek is. Fon­tos az a szem­pont is, hogy egy kö­zép­is­ko­lás ta­nu­ló­nak még nem kell fog­lal­koz­ni a min­den­na­pi gon­dok­kal, a meg­él­he­tés­sel, a pár­vá­lasz­tás­sal… Csak a ta­nul­má­nya­ink­ra fi­gyel­het­tünk.

– Ak­ko­ri­ban a ke­resz­tény ne­ve­lés­ről nem ta­nít­hat­tak az óvó­nő­kép­zők.

– Va­ló­ban nem, ak­ko­ri­ban még nem vol­tak kü­lön­bö­ző szak­mai prog­ra­mok, ame­lyek kö­zül vá­laszt­ha­tott egy óvo­da. Egy­sé­ges or­szá­gos prog­ram alap­ján dol­go­zott min­den­ki.

– Vissza­te­kint­ve mi­lyen­nek ér­té­ke­li azt a ré­gi, egy­sé­ges szak­mai prog­ra­mot? És mi­lyen ala­po­kon nyug­szik most a győ­ri evan­gé­li­kus óvo­dá­ban zaj­ló ne­ve­lés?

– A ré­gi­ben tel­je­sen meg vol­tak szab­va na­pi te­en­dő­ink. Olyan mély­sé­gig, hogy pél­dá­ul mi­kor le­gye­nek az ét­ke­zé­sek, vagy hogy na­pon­ta le­gyen öt perc test­ne­ve­lés… Elő­ír­ták a na­pi fel­ada­to­kat is, pél­dá­ul szer­dán me­se vagy ép­pen kör­nye­zet­is­me­ret-fog­lal­ko­zás volt.

Mi itt, a győ­ri evan­gé­li­kus óvo­dá­ban az „Óvo­dai ne­ve­lés já­ték­kal, me­sé­vel” prog­ra­mot vá­lasz­tot­tuk, mert úgy gon­dol­tuk, hogy ez áll a leg­kö­ze­lebb a gyer­me­kek élet­ko­rá­hoz, és eb­be tud­juk leg­in­kább be­le­il­lesz­te­ni a ke­resz­tény ne­ve­lést. Mert ez nem azt je­len­ti, hogy egy-egy órá­ra él­jük meg a hi­tün­ket, ha­nem az egész na­pun­kat, éle­tün­ket át­szö­vi.

– Van-e va­la­mi spe­ci­á­lis „szak­te­rü­le­te”?

– Spe­ci­á­lis nincs, vi­szont a bar­ká­cso­lás, kéz­mű­ves­ke­dés na­gyon kö­zel áll hoz­zám, vi­rág­kö­té­sze­tet is ta­nul­tam, ha­la­dó szin­ten vé­gez­tem. De éne­kel­ni is sze­re­tek.

– Ré­gen óvó né­nik­nek hív­ták az óvó­nő­ket, ma óvo­da­pe­da­gó­gu­sok­nak. Mi­nek ér­zi ma­gát in­kább?

– Óvó né­ni­nek. Mi óvó né­nik va­gyunk itt. Va­la­hogy ez ked­ve­sebb, még az óvó­nő­nél is. A gye­re­kek is így hív­nak ben­nün­ket.

– Ön sze­rint mi­ben nyújt töb­bet egy evan­gé­li­kus egy­há­zi óvo­da, mint bár­mely más?

– Ér­zel­mi­leg biz­to­san töb­bet tu­dunk ad­ni. Azt, ami a hi­tünk­ből fa­kad, és ami kell a gye­re­kek­nek. Az öle­lést, oda­fi­gye­lést, a má­sik meg­be­csü­lé­sét… El­fo­gad­ni és el­fo­gad­tat­ni a gyer­me­ket úgy, ami­lyen – ez alap­ve­tő. Min­den­ki­ben van va­la­mi ér­té­kes tu­laj­don­ság, és ha az em­ber meg­ta­lál­ja ezt és ki­eme­li, ak­kor ő is ér­té­kes­nek ér­zi ma­gát. Az em­be­rek el­zár­kóz­nak a hit­től, a gye­re­ke­i­ket még­is egy­há­zi in­téz­mény­be sze­ret­nék írat­ni. Mert ér­zik, hogy itt olyan ala­po­zás fo­lyik, ami­re a gye­rek­nek az éle­te fo­lya­mán szük­sé­ge lesz. Az el­ső évek­ben volt egy óvo­dá­som, aki­nek a szü­lei nem vol­tak val­lá­so­sak. Kér­dez­tük, hogy ak­kor mi­ért hoz­zánk írat­ták be. Azt mond­ták, hogy ők nem kap­ták meg a hit­be­li ne­ve­lést, de sze­ret­nék, ha gyer­me­kük meg­kap­ná ezt a pluszt.

– Meg­ke­re­sik-e ké­sőbb az egy­ko­ri óvo­dá­sai?

– Ó, igen! A mos­ta­ni el­sős gi­mi­sek ka­rá­cso­nyi mű­sort ad­tak ná­lunk, majd le­ül­tek a ki­csik kö­zé. Kér­ték, hogy hadd jö­hes­se­nek majd vissza egy nap­ra ját­sza­ni – per­sze van egy olyan élet­kor, ami­kor „ci­ki”, ha be­szél­get­nek az egy­ko­ri óvó né­ni­jük­kel… En­nek az in­téz­mény­nek itt Győr­ben nagy elő­nye, hogy a temp­lom kö­ré épült az óvo­da és az is­ko­la is. A kis el­ső­sök a szü­ne­tek­ben gyak­ran át­sza­lad­nak hoz­zánk.

– Nagy­csa­lá­dos anyu­ka­ként nem fá­rasz­tó ez a mun­ka? Itt hu­szon­nyolc gyer­mek van a cso­port­já­ban, ott­hon pe­dig vár­ják a sa­ját­jai…

– Nem. Az el­ső ket­tő már na­gyobb, a ki­csi meg iga­zi ál­dás, aján­dék. Én min­dig sok gye­rek­ről ál­mod­tam, öt­ről, hat­ról, de ennyi ada­tott. Az em­bert meg­fi­a­ta­lít­ja, ha kis­gyer­me­ke szü­le­tik. Idő­sebb kor­ban más­hogy éli meg az em­ber azt, hogy szü­lő.

– Ho­gyan fo­gad­ta, hogy önt vá­lasz­tot­ták az év óvo­da­pe­da­gó­gu­sá­nak?

– Az év­zá­ró ér­te­kez­le­ten tud­tam meg. Nem is tud­tam, hogy lé­te­zik ilyen díj. Örül­tem ne­ki, de na­pok, he­tek tel­tek el, mi­re fel­fog­tam, hogy mit is je­lent ez. A ve­ze­tő óvó­nő meg­mu­tat­ta, hogy mi­lyen aján­lást írt ró­lam…

– És re­á­lis volt?

– Sze­rin­te igen. Én azt gon­do­lom, hogy csak te­szem a dol­go­mat egy olyan óvo­dá­ban, amely­ben sze­re­tek dol­goz­ni.

– Kez­dő­dik az új mun­ka­év. Az aján­lás és a díj tu­da­tá­ban más­kép­pen kez­di az évet? Kö­te­le­zi ez az el­is­me­rés va­la­mi­re?

– Nem, nem ér­zem, hogy kö­te­lez­ne. Ugyan­úgy tesszük a dol­gun­kat a min­den­na­pok­ban. Nem ér­zem, hogy ne­kem mást kel­le­ne ten­nem, mint ko­ráb­ban. Az el­kö­vet­ke­zen­dő hu­szon­öt év­ben – ami még a nyug­dí­jig hát­ra­van szá­mom­ra – meg­pró­bá­lok meg­fe­lel­ni an­nak a sok min­den jó­nak, amit a ve­ze­tő óvó­nő a jel­lem­zés­ben írt ró­lam.

– Si­ker vagy ki­hí­vás az ön szá­má­ra mind­ez?

– Ki­hí­vás annyi­ban, hogy meg­ma­rad­jak ezen az úton. Sze­ret­nék nem be­le­fá­rad­ni, ha­nem a mos­ta­ni lel­ke­se­dés­sel, sze­re­tet­tel to­vább­ra is ten­ni a dol­go­mat, mert a gye­re­kek­nek egy­re in­kább szük­sé­gük van ránk, óvó­nők­re. A szü­lők­nek egy­re több dol­guk van, sok­szor ép­pen a gyer­me­ke­ik szá­má­ra nincs ide­jük. Ha ide az ovi­ba be­lép­nek, bé­ke, sze­re­tet fo­gad­ja őket. Ezen dol­go­zunk. Mun­ka­tár­sa­im­mal úgy érez­zük, hogy ezen fe­lül nem te­szünk sem­mi kü­lön­le­ge­set. Ha má­sik óvo­dá­ban dol­goz­nánk, ak­kor is ezt ten­nénk.

Me­nyes Gyu­la

::Nyomtatható változat::