Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

„Hi­te­les­nek kell len­nünk a gyer­me­kek előtt. Ők még na­gyon for­mál­ha­tók, és úgy bíz­nak ben­nünk, akár a sa­ját szü­le­ik­ben” – vall­ja Dér­né Csep­re­gi Klá­ra. Az Oros­há­zi Evan­gé­li­kus Óvo­da, Ál­ta­lá­nos Is­ko­la és Gim­ná­zi­um pe­da­gó­gu­sa iz­ga­tot­tan ké­szül az új tan­év­re, hi­szen is­mét egy osz­tály­ra va­ló hat­éves gyer­mek­kel is­mer­te­ti meg nem­csak a be­tűk, ha­nem a hit vi­lá­gát is. Köz­vet­le­nül a be­csen­ge­tés előtt nyi­lat­ko­zott la­punk­nak an­nak ap­ro­pó­ján, hogy a kö­zel­múlt­ban az év ta­ní­tó­ja cím­mel tün­tet­te ki a Ma­gyar­or­szá­gi Evan­gé­li­kus Egy­ház.

– Evan­gé­li­kus csa­lád­ba szü­let­tem, az Oros­há­zá­val szom­szé­dos Pusz­ta­föld­vá­ron ta­nya­si kis­lány­ként ne­vel­ked­tem. A fa­lu csa­lá­di­as, ter­mé­szet­kö­ze­li lég­kö­rét és az ál­ta­lá­nos is­ko­lai éve­ket meg­ha­tá­ro­zó él­mé­nye­im kö­zé so­ro­lom. El­ső ta­ní­tó­né­nim, a min­dig lel­ki­is­me­re­tes és pre­cíz Lö­vei Ist­ván­né, Ol­gi né­ni iga­zi pél­da­ké­pem­mé lett, de a fa­lu­si is­ko­lá­ban ké­sőbb is több tisz­te­let­re­mél­tó pe­da­gó­gus ke­ze alatt vol­tunk, nem egy kö­zü­lük egy­kor evan­gé­li­kus kán­tor­ta­ní­tó­ként szol­gált. Ilyen volt pél­dá­ul kon­fir­má­ló lel­ké­szem, Ben­czúr Zol­tán fe­le­sé­ge is. Mel­let­tük édes­anyám volt az, aki min­dig ar­ra ne­velt min­ket, hogy a ta­nu­lás ér­ték. Deb­re­cen­ben vé­gez­tem a ta­ní­tó­kép­ző fő­is­ko­lát 1977-ben, majd az oros­há­zi 2. szá­mú ál­ta­lá­nos is­ko­lá­ban kap­tam ál­lást.

– Lé­nye­gé­ben ak­kor pá­lya­kez­dé­se óta nem is vál­toz­ta­tott mun­ka­he­lyet, hisz ezt az in­téz­ményt vet­te át a rend­szer­vál­tás után az evan­gé­li­kus gyü­le­ke­zet.

– Ami­kor fel­me­rült, hogy az egy­ház lesz az is­ko­la fenn­tar­tó­ja, Pin­tér Já­nos es­pe­res és Győ­ri Gá­bor igaz­ga­tó lel­kész ke­res­te meg a tan­tes­tü­le­tet. Mi­u­tán fel­vá­zol­ták az el­kép­ze­lé­se­i­ket, szá­mom­ra nem is volt kér­dés, hogy ma­rad­jak-e; azon­nal tud­tam, hogy itt a he­lyem. Iz­gal­mas volt be­le­vág­ni az is­me­ret­len­be. Lé­pés­ről lé­pés­re ala­kí­tot­tuk ki az is­ko­la ar­cu­la­tát, lel­ki­sé­gét, mun­ka­rend­jét.

– Az épü­let te­hát ugyan­az, az egy­há­zi in­téz­mény azon­ban mennyi­ben lett más, mint az előd­je?

– Ter­mé­sze­te­sen sok te­kin­tet­ben. A vi­lá­gi is­ko­lá­ban csak a tu­dás volt a cél. Itt a jé­zu­si sze­re­tet hat­ja át a pe­da­gó­gi­ai te­vé­keny­sé­get. És ez nem­csak a kül­ső­sé­gek­ben mu­tat­ko­zik meg, ha­nem a mun­ka­tár­sak kö­zöt­ti és a gyer­me­kek­kel ki­ala­kí­tan­dó kap­cso­la­tunk­ban is. Tö­rek­szünk ar­ra, hogy fo­lya­ma­tos kap­cso­lat le­gyen az is­ko­la és a gyü­le­ke­zet kö­zött: temp­lo­mi al­kal­ma­kat, gyer­mek-is­ten­tisz­te­le­te­ket szer­ve­zünk. Év­ről év­re ké­szü­lünk a hit­tan­ver­se­nyek­re, ahol osz­tá­lyom­mal már or­szá­gos el­ső, il­le­tve má­so­dik he­lyet is sze­rez­tünk. Ami­kor az osz­tály­ter­mem fa­lá­ra egy ve­zér­igét kel­lett vá­lasz­ta­nom, a 119. zsol­tár 66. ver­se mel­lett dön­töt­tem: „Ta­níts en­gem he­lyes ér­te­lem­re és is­me­ret­re…!” Ez a mon­dat se­gít mind­annyi­un­kat, gyer­me­ke­ket és fel­nőt­te­ket is rá­ta­lál­ni a he­lyes út­ra.

– Mi­köz­ben Oros­há­zán is érez­he­tő­en csök­ken a gye­rek­lét­szám, az evan­gé­li­kus is­ko­lát to­vább­ra is so­kan ke­re­sik.

– Va­ló­ban, lát­juk be­ér­ni mind­azt, ami­ért hosszú évek óta dol­go­zunk. Idén is két el­ső osz­tályt in­dí­tunk, és csak azért nem vet­tünk fel még több gye­re­ket, mert nem fér­né­nek be az osz­tály­ter­mek­be. Tart­juk a kap­cso­la­tot nem­csak sa­ját óvo­dánk­kal, ha­nem a vá­ros töb­bi in­téz­mé­nyé­vel is, hogy mi­nél szé­le­sebb kör­ben meg­is­mer­tes­sük a szü­lők­kel az itt fo­lyó mun­kát.

– Évek óta el­ső és má­so­dik osz­tá­lyos gyer­me­kek­kel fog­lal­ko­zik. Mi­re he­lye­zi a hang­súlyt mun­ká­ja so­rán?

– En­nél a kor­osz­tály­nál kü­lö­nö­sen is fon­tos, hogy a pe­da­gó­gu­sok hi­te­le­sek le­gye­nek. A gyer­me­kek sze­mé­lyi­sé­ge ek­kor még nagy­mér­ték­ben for­mál­ha­tó, és úgy bíz­nak ben­nünk, akár a sa­ját szü­le­ik­ben. Fe­le­lős, ugyan­ak­kor lé­lek­eme­lő fel­adat meg­fog­ni a hat­éve­sek ke­zét és be­ve­zet­ni őket a be­tűk és a ke­resz­tény hit vi­lá­gá­ba. Fon­tos, hogy meg­sze­ret­tes­sem a gyer­me­kek­kel a ta­nu­lást és ma­gát az is­ko­lát is, hi­szen hosszú éve­kig kop­tat­ják még az is­ko­la­pa­dot. Azon­ban ké­sőbb is tar­tom a kap­cso­la­tot ta­nít­vá­nya­im­mal és szü­le­ik­kel. Gyak­ran kér­nek ta­ná­csot tő­lem az is­ko­la el­vég­zé­se után is. Az pe­dig min­dig öröm­mel tölt el, ami­kor egy­ko­ri kis­di­ák­ja­im­mal együtt tér­del­he­tek az ol­tár­hoz úr­va­cso­rát ven­ni. Hi­szem, hogy akár a gyü­le­ke­ze­te­ink jö­vő­je is múl­hat azon, hogy si­ke­rül-e be­von­ni az is­ko­lá­so­kat az egy­ház­köz­ség éle­té­be. Úgy kell dol­goz­nunk, hogy egész éle­te so­rán igé­nye le­gyen az ige­hall­ga­tás.

– Szá­mí­tott a ki­tün­te­tés­re?

– Nem, na­gyon meg­le­pőd­tem, ami­kor az igaz­ga­tó­nő kö­zöl­te a hírt. Itt is sze­ret­ném meg­kö­szö­ni az is­ko­la­ve­ze­tés­nek, hogy ja­va­solt a ki­tün­te­tés­re. Az Or­szá­gos Egy­há­zi Iro­da Ok­ta­tá­si Osz­tá­lyá­nak pe­dig min­den ta­ní­tó ne­vé­ben kö­szö­nöm ezt a cí­met. Örü­lök an­nak, hogy nem­csak azok­nak a – na­gyobb gyer­me­kek­kel fog­lal­ko­zó – pe­da­gó­gu­sok­nak is­me­rik el a mun­ká­ju­kat, akik ver­seny­ered­mé­nyek­kel büsz­kél­ked­het­nek, ha­nem azok­nak is, akik az „ala­po­zó mun­kát” vég­zik. Meg­győ­ző­dé­sem, hogy ilyen ér­te­lem­ben sem sza­bad ho­mok­ra épí­te­nünk, mert csak a szi­lárd alap­ra épül­het erős vár.

– Van után­pót­lás lel­ki­is­me­re­tes pe­da­gó­gu­sok­ból?

– El­mond­ha­tom, hogy a mi is­ko­lánk­ban van­nak lel­kes fi­a­ta­l kol­lé­gák, akik nem­csak jó szak­em­be­rek, ha­nem – a he­lyi gyü­le­ke­ze­ti ifi­ből ki­ke­rül­ve – szá­muk­ra tel­je­sen ter­mé­sze­tes kö­zeg a gyü­le­ke­zet is.

– Kik­ből áll az év ta­ní­tó­nő­jé­nek csa­lád­ja?

– Öröm­mel tölt el, hogy ren­de­zett csa­lá­di kö­rül­mé­nyek kö­zött élek. Két fel­nőtt fi­am­ra na­gyon büsz­ke va­gyok, és iz­ga­lom­mal vár­juk uno­kám el­ső óvo­dai nap­ját. Sza­bad­idő­met leg­szí­ve­seb­ben ve­lük töl­töm.

Lász­ló Je­nő Csa­ba

::Nyomtatható változat::