Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Va­sár­nap

Ezt mond­ta Is­ten: Szi­vár­vány­íve­met he­lye­zem a fel­hők­re, az lesz a je­le a szö­vet­ség­nek, me­lyet én a vi­lág­gal kö­tök. 1Móz 9,13 (2Kor 3,6; Lk 10,25–37; 1Jn 4,7–12; Zsolt 119,57–64) Az özön­víz tör­té­ne­te után ol­vas­ha­tó ez a mon­dat a Szent­írás­ban. Is­ten – lát­va a nagy pusz­tí­tást – szi­vár­ványt he­lyez az ég­re, amely őt fi­gyel­mez­te­ti a szö­vet­ség­re. Ar­ra, hogy töb­bé nem fog­ja özön­víz­zel el­pusz­tí­ta­ni a föl­det. Nyá­ron több­ször is lát­tam szi­vár­ványt az égen. Ilyen­kor min­dig eszem­be jut ez a bib­li­ai tör­té­net. És nem azért, mert ígé­re­tet kap­tunk, hogy nem lesz töb­bé özön­víz, ha­nem in­kább azért, mert ahol meg­nö­vek­szik a bűn, ott még in­kább ki­árad a ke­gye­lem (Róm 5,20). Ta­lán eze­ket a ke­gye­lem­tel­jes na­po­kat él­jük ma­nap­ság?

Hét­fő

Le­gyen meg az Úr aka­ra­ta! Ap­Csel 21,14 (Jób 9,2–3; 5Móz 15,1–11; 4Móz 20,22–29) Az Úr­tól ta­nult imád­ság­ban, a Mi­atyánk­ban na­pon­ta el­mond­juk ezt a mon­da­tot. Ál­ta­lá­nos­ság­ban, egy jól meg­ta­nult, kí­vül­ről mon­dott fo­há­szon be­lül könnyű el­mon­da­ni ezt, de amint konk­rét élet­hely­ze­tek­ben – fő­leg szen­ve­dés ide­jén – kell meg­fo­gal­maz­ni, ne­he­zen hagy­ják el aj­kun­kat ezek a sza­vak. Pe­dig ez hi­tünk meg­val­lá­sá­nak leg­alap­ve­tőbb ki­je­len­té­se. Ha ezt nem tud­juk ki­mon­da­ni a Gond­vi­se­lő­be ve­tett őszin­te re­mény­ség­gel, ak­kor gyen­ge a mi hi­tünk. Is­ten azt vár­ja tő­lünk, hogy a pró­ba­té­te­lek, kí­sér­té­sek ide­jén is hit­tel tud­junk így szól­ni: Le­gyen meg az Úr aka­ra­ta!

Kedd

Szánt­sa­tok föl új szán­tó­föl­det, mert ide­je, hogy ke­res­sé­tek az Urat. Hós 10,12b (Lk 9,62; Ám 5,4–15; 4Móz 21,4–9) Ré­gen a föld­mű­ve­lő em­ber tud­ta, pi­hen­tet­ni kell a szán­tó­föl­det, hogy új­ra vissza­nyer­je ter­mő­ké­pes­sé­gét. Ez­alatt be­nö­vi a gyom, és az ap­ró ál­la­tok is bir­tok­ba ve­szik. De a leg­ter­mé­ke­nyebb föld, új kez­det még­is ak­kor van, ami­kor az em­ber a ter­mé­szet­ből tel­je­sen új te­rü­le­tet vesz bir­tok­ba. Fel­szánt egy me­zőt, vagy ép­pen er­dő­ből ha­sít ki ter­mő­te­rü­le­tet. A pró­fé­ta va­la­mi ilyes­mi­re utal, ami­kor azt ké­ri, hogy kezd­jünk tel­je­sen újat az éle­tünk­ben. Ne a ré­gi, gyo­mos ta­la­jon pró­bál­juk ter­mő­vé ten­ni éle­tün­ket! Mert Is­ten ál­dást ígér a meg­té­rők­nek.

Szer­da

Ma­rad­jon ve­lünk, Uram, sze­re­te­ted, mert mi is ben­ned re­mény­ke­dünk! Zsolt 33,22 (Róm 5,5; 5Móz 24,/10–15/17–22; 4Móz 21,21–35) Az Is­ten és em­ber kö­zöt­ti kap­cso­lat sze­re­tet­kap­cso­lat, amely köl­csö­nös­sé­gen alap­szik. Az Úr – ígé­re­te sze­rint – ve­lünk van, még ha sok­szor rej­tőz­köd­ve is. Mi pe­dig ben­ne re­mény­ke­dünk. Ha ez a kap­cso­lat ré­szünk­ről meg­sé­rül, ak­kor ott kis­hi­tű­ség, hi­tet­len­ség, sze­re­tet­len­ség tá­mad. A zsol­tár­vers nem elem­zi ezt az egy­más­ra­utalt­sá­got, ha­nem egy­sze­rű­en csak nyug­táz­za, ki­je­len­ti mint az em­ber vá­la­szát Is­ten sze­re­te­té­re. Mi­lyen idil­li ez a kép! Jó len­ne, ha e meg­ál­la­pí­tás nem­csak el­mé­le­ti, ha­nem gya­kor­la­ti szin­ten is meg­va­ló­sul­na mind­annyi­unk éle­té­ben.

Csü­tör­tök

Ki­tar­tó­an részt vet­tek az apos­to­li ta­ní­tás­ban, a kö­zös­ség­ben, a ke­nyér meg­tö­ré­sé­ben és az imád­ko­zás­ban. Ap­Csel 2,42 (Zsolt 119,133; Ap­Csel 4,32–37; 4Móz 22,1–20) Hit­ta­no­sok­nak, kon­fir­man­du­sok­nak fon­tos meg­ta­ní­ta­ni azo­kat az is­mer­te­tő­je­le­ket, ame­lyek­ről az el­ső ke­resz­té­nyek fel­is­mer­he­tők vol­tak. A Ró­mai Bi­ro­da­lom ke­gyet­len, rab­szol­ga­tar­tó vi­lá­gá­ban az egy­más irán­ti sze­re­tet volt a leg­lát­vá­nyo­sabb is­mer­te­tő­je­lük. Va­la­mint az, hogy együtt hall­gat­ták az igét, imád­koz­tak, úr­va­cso­rai és va­gyon­kö­zös­ség­ben vol­tak egy­más­sal. Út­mu­ta­tás szá­munk­ra ez az ige­vers. Az egy­ház meg­ma­ra­dá­sa és misszi­ó­ja rej­lik eb­ben a mon­dat­ban: a mai, egy­re em­ber­te­le­nebb, sze­ku­la­ri­zált vi­lág­ban új­ra így él­jék meg hi­tü­ket a ke­resz­té­nyek. Higgyük el, hogy a te­rem­tett vi­lág ma is só­vá­rog­va vár­ja az Is­ten fi­a­i­nak meg­je­le­né­sét (Róm 8,19).

Pén­tek

Aki hű a ke­ve­sen, a so­kon is hű az. Lk 16,10 (Jer 2,2; Mt 26,47–50(55–56); 4Móz 22,21–41) A mai em­ber nem be­csü­li a ke­ve­set, rög­tön sok­ra vá­gyunk. A sok pe­dig ke­véllyé, má­mo­ros­sá, meg­gon­do­lat­lan­ná te­szi az em­bert, így nagy a hűt­len­ség koc­ká­za­ta. Fő­leg, ha a so­kért nem is dol­goz­tunk meg, ha­nem kap­tuk, eset­leg örö­köl­tük. Szü­lők pa­nasz­kod­nak ma­nap­ság, hogy a gyer­me­ke­ik­nek össze­spó­rolt örök­sé­get – sok­szor egy élet mun­ká­ját – az utó­dok nem ér­té­ke­lik, lát­vá­nyo­san el­té­ko­zol­ják. Is­ten elő­ször ke­ve­set bíz ránk, pró­bá­ra te­szi hi­tün­ket, las­san al­kal­mas­sá for­mál min­ket, hogy meg­áll­va a ke­vé­sen, a sok, az üd­vös­ség is a mi­énk le­gyen.

Szom­bat

Van-e kő­szik­la Is­te­nün­kön kí­vül? Zsolt 18,32b (Ap­Csel 20,32; Júd 1–2.20–25; 4Móz 23,1–12) Az em­ber biz­tos pon­tot, ka­pasz­ko­dót ke­res az éle­té­ben, mint a hegy­má­szó a szik­lán, pon­tot, aho­vá be­ver­he­ti a szö­get, és hoz­zá­rög­zít­he­ti a kö­te­let. Er­re vá­gyunk mind­annyi­an. Az em­ber leg­na­gyobb el­ke­se­re­dé­se ab­ból fa­kad, hogy bi­zony­ta­lan, be­lát­ha­tat­lan a jö­vő­je, ke­vés vagy nincs biz­tos pont. Ezt na­gyon so­kan ér­zik ma­nap­ság. Egyet­len re­mé­nyünk, ha nem a po­li­ti­ku­sok ígér­ge­té­se­i­ben és a ma­gunk ere­jé­ben bí­zunk, ha­nem vissza­té­rünk ah­hoz az Is­ten­hez, aki éle­tünk kő­szik­lá­já­vá sze­ret­ne vál­ni, aki­re szik­la­ként épí­te­ni le­het, és aki a Jé­zust meg­ta­ga­dó Pé­ter­ből is kő­szik­lát for­mált.

::Nyomtatható változat::