Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Ked­ves ol­va­só­im meg­szok­hat­ták már, hogy nem va­gyok sem­mi­fé­le „hi­va­ta­los, dip­lo­má­ci­ai” öku­me­né fel­tét­len és kri­ti­kát­lan hí­ve. Meg­győ­ző­dé­sem, hogy min­den olyan kez­de­mé­nye­zés, fo­lya­mat vagy je­len­ség, ame­lyet töb­bé-ke­vés­bé mes­ter­sé­ge­sen hoz­tak lét­re és irá­nyí­ta­nak, amely szin­te ki­zá­ró­lag szű­kebb cso­por­tok ér­de­ke­it, el­kép­ze­lé­se­it szol­gál­ja, mely­nek lét­ele­me a mo­dern, bü­rok­ra­ti­kus kul­tú­ra, az min­dent, csak nem a kö­zös spi­ri­tu­a­li­tást, nem az anya­szent­egy­ház hi­te­les lel­ki egy­sé­gét szol­gál­ja.

Né­hány hét­tel ez­előtt ­írt – az Eu­ró­pai Egyházak Kon­fe­ren­ci­á­já­nak (KEK) ly­o­ni nagy­gyű­lé­sé­ről szó­ló –, KEK à la Ly­on cí­mű cik­kem­ben (EvÉ­let, 2009/32. szám) pon­to­san er­re az as­pek­tus­ra pró­bál­tam fel­hív­ni a fi­gyel­met: do­ku­men­tu­mok, zá­ró­nyi­lat­ko­za­tok, ud­va­ri­as­ság­tól át­ha­tott mo­so­lyok és sza­vak nem ol­da­nak meg sem­mit, ha oda­benn a szí­vek­ben, a lel­kek­ben hi­ány­zik az őszin­te szán­dék, a Szent­lé­lek vi­lá­gos­sá­ga.

A bü­rok­ra­ti­kus kul­tú­rát em­lít­ve: Ly­on­ban több­ször is az volt a be­nyo­má­som, hogy a KEK egész dis­kur­zu­sa tűz és víz, de az ér­tel­mét és mód­ját meg kell ta­lál­ni az in­téz­mé­nyes ke­ret fenn­tar­tá­sá­nak. Hogy mi­ért? Igye­kez­zen ezt min­den­ki ma­ga el­dön­te­ni.

Fenn­tar­tá­sa­im, kri­ti­kai ész­re­vé­te­le­im el­le­né­re val­lom re­for­má­to­ra­ink­kal együtt, hogy egy anya­szent­egy­ház van. A re­for­má­ció teo­ló­gu­sai, egy­ház­ve­ze­tői ál­ta­lá­ban nem is­mer­tek olyat, hogy „több egy­ház”; a kö­zép­kor em­be­ré­nek gon­dol­ko­dá­sá­ban ez nem lé­te­zett. Jé­zus Krisz­tus, az üd­vö­zí­tő egy! Az ő ti­tok­za­tos tes­te, az egy­ház is egy! A Lé­lek egy! A ke­reszt­ség egy! A ke­gyel­mi aján­dé­kok sok­fé­lék, de egy a Lé­lek, aki­től ezek szár­maz­nak. Az anya­szent­egy­ház meg­osz­tott­sá­ga bű­nös ál­la­pot, amely­be ne­künk so­ha, de so­ha nem sza­bad be­le­tö­rőd­nünk.

Igaz, az egy­sé­get el­ső­sor­ban nem a do­ku­men­tu­mok, nyi­lat­ko­za­tok, víz­fe­jű in­téz­mé­nyek fog­ják elő­se­gí­te­ni, meg­va­ló­sí­ta­ni, ha­nem azok az őszin­te, spon­tán, szin­te ösz­tö­nös fo­lya­ma­tok, je­len­sé­gek, ame­lyek­nek mi ma­gunk is ta­núi, ne­tán sze­rep­lői le­he­tünk. Egy ilyen ese­mény­nek vol­tunk né­zői, részt­ve­vői – és itt ha­tá­ro­zot­tan a rész­vé­tel­re ten­ném a hang­súlyt – az el­múlt na­pok­ban Gyu­la­fe­hér­vá­ron, Er­dély va­la­mi­ko­ri tör­té­nel­mi fő­vá­ro­sá­ban, ahol je­len le­het­tünk a Ró­mai Ka­to­li­kus Fő­egy­ház­me­gye mil­len­ni­u­mi évét zá­ró ün­ne­pi szent­mi­sén. A Szent Ist­ván ki­rály ál­tal ala­pí­tott fő­egy­ház­me­gye mél­tó mó­don ün­ne­pel­te meg ala­pí­tá­sá­nak ez­re­dik év­for­du­ló­ját.

Bár az egy évig tar­tó szín­vo­na­las ün­nep­sé­gek so­rán nem lá­tott nap­vi­lá­got az öku­me­nét cél­zó do­ku­men­tum, iro­mány, s az öku­me­né, öku­me­niz­mus sza­vak lát­ha­tó­an a hát­tér­be szo­rul­tak, még­is szá­mos le­he­tő­ség nyílt a pro­tes­táns és ka­to­li­kus hí­vek és lel­ké­szek ta­lál­ko­zá­sá­ra, egy­más­ra ta­lá­lá­sá­ra.

Em­lí­te­nem sem kell, hogy min­de­nütt a szí­vé­lyes­ség, az őszin­te ba­rát­ság, a nyi­tott­ság, a köl­csö­nös el­is­me­rés jel­le­mez­te a ta­lál­ko­zá­so­kat. Az ün­ne­pi zá­ró szent­mi­sén pe­dig nem­csak ki­tün­te­tett hellyel tisz­tel­ték meg a pro­tes­táns egy­há­zak kép­vi­se­lő­it, de ta­lán min­den­nél töb­bet je­len­tett, hogy sok ezer em­ber előtt, há­rom­száz pap és negy­ven-öt­ven bí­bo­ros, ér­sek, püs­pök je­len­lé­té­ben dr. Ja­ku­bi­nyi György ér­sek, ki­vá­ló teo­ló­gus – ta­lán nem is vé­let­le­nül, ha­nem tu­da­to­san és őszin­tén – a „test­vér­egy­há­za­kat” kö­szön­töt­te. Akik is­me­rik a ka­to­li­kus egy­ház­ról szó­ló kü­lön­bö­ző do­ku­men­tu­mok üze­ne­tét, ál­lás­fog­la­lá­sa­it, a kér­dés ki­éle­zett her­me­ne­u­ti­ká­ját, azok meg­ér­tik, mit je­lent „test­vér­egy­há­za­kat”, és nem fe­le­ke­ze­te­ket, „ke­resz­tény kö­zös­sé­ge­ket, egy­há­zi jel­le­gű szer­ve­ze­te­ket” mon­da­ni.

Tisz­tá­ban va­gyunk ve­le, hogy az anya­szent­egy­ház lát­ha­tó egy­sé­gé­hez ve­ze­tő út még na­gyon hosszú; a sa­já­tos­ság, az ön­azo­nos­ság, a fe­le­ke­ze­ti lo­ja­li­tás mé­lyen gyö­ke­re­zik a tu­da­tunk­ban. Azon­ban mi, lu­the­rá­nu­sok át­él­ve, át­érez­ve az ün­ne­pi mi­se szép li­tur­gi­á­ját, amely­ben mi is ott­ho­no­san mo­zog­hat­tunk – ki­mond­hat­tuk bát­ran, hogy a gyu­la­fe­hér­vá­ri mil­len­ni­um a mi ün­ne­pünk is.

Illyés Gyu­la mond­ta: „Ezer évet csak si­ke­res, te­het­sé­ges nép tud meg­él­ni, nagy erő­pró­bák­kal, ren­ge­teg küz­de­lem árán. Mi meg­ér­tük az ezer esz­ten­dőt.” Az ezer év és min­den, amit ez fel­ölel, a mi kö­zös tör­té­nel­mi örök­sé­günk is, kö­zös kin­cse Er­dély né­pé­nek, de az egész ma­gyar­ság­nak.

Ta­lá­ló­an fo­gal­maz­ta meg kö­szön­tő­jé­ben Bá­lint Ben­czé­di Fe­renc uni­tá­ri­us püs­pök: „Úgy va­gyunk, mint egy szép és gaz­dag lom­bo­za­tú fa. A táp­lá­ló gyö­kér Krisz­tus, a be­lő­le ki­nö­vek­vő törzs az anya­szent­egy­ház, és eb­ből a törzs­ből nő­nek ki a kü­lön­bö­ző élet­erős, gyü­mölcs­ter­mő, gaz­dag lom­bo­za­tú ágak. Egy a törzs, egy a gyö­kér, ami min­ket össze­köt.” Er­re utalt Franc Ro­dé bí­bo­ros, pá­pai le­gá­tus pré­di­ká­ci­ó­já­ban: „Kü­lön je­len­tő­ség­gel bír az, hogy ezt az év­for­du­lót a szé­kes­egy­ház­ban ün­ne­pel­jük. A szé­kes­egy­ház az egy­ház­me­gye kő­be vé­sett ar­cu­la­ta, az egy­ház­kö­zös­ség szim­bó­lu­ma és tük­rö­zé­se, a ke­resz­tény nép tör­té­nel­mi em­lé­ke­ze­te, ame­lyet a szent épü­let el­ren­de­zé­sé­ben és mé­re­te­i­ben rög­zít”.

Nem a hi­va­ta­los, fe­lül­ről ránk ol­va­sott öku­me­né, nem a do­ku­men­tu­mok, nyi­lat­ko­za­tok, nem a mo­soly-po­li­ti­ka, ha­nem a Lé­lek ere­je ál­tal nyert, be­lül­ről fa­ka­dó, őszin­te, fel­té­te­lek nél­kül meg­élt lel­ki com­mu­nio je­len­ti az iga­zi, ma még ta­lán ne­he­zen lát­ha­tó, még­is meg­ta­pasz­tal­ha­tó lel­ki egy­sé­get.

Adorjáni Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület

::Nyomtatható változat::