A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

A fa­so­ri gim­ná­zi­um húsz év­vel ez­előt­ti új­já­ala­kí­tá­sá­val kap­cso­lat­ban olyan té­nyek van­nak, ame­lyek nem is­mer­tek szé­les kör­ben. Vé­le­mé­nyem sze­rint ezek fon­to­sak, így a dol­gok pon­tos meg­is­me­ré­sé­hez újabb ada­to­kat szol­gál­tat­nak, és ár­nyal­tabb ké­pet ad­nak az egy­há­zi is­ko­lák vissza­ál­lí­tá­sá­nak el­ső és ta­lán leg­fon­to­sabb kér­dé­se­i­ről. Gon­do­la­ta­im hi­te­les­sé­gét az­zal sze­ret­ném alá­tá­masz­ta­ni, hogy má­sok ál­tal írt, már meg­je­lent és meg­je­le­nés alatt ál­ló írá­so­kat idé­zek.

A kér­dés ter­mé­sze­te­sen össze­tett, de lát­ni kell, hogy volt egy ki­vál­tó ok, amelyet kö­vet­tek az ese­mé­nyek.

Az el­ső ki­vál­tó, el­in­dí­tó ok az volt, hogy a nyolc­va­nas évek­ben – a párt­ál­lam gyen­gü­lé­sé­nek ide­jén – fel­erő­söd­tek a hí­res, nagy múl­tú, mél­tat­la­nul el­vett is­ko­la vissza­ál­lí­tá­sá­nak, vissza­adá­sá­nak gon­do­la­tai. Az is­ko­la volt di­ák­jai, akik a szel­le­mi élet min­den te­rü­le­tén je­len­tős po­zí­ci­ó­kat töl­töt­tek be, sze­ret­ték vol­na is­ko­lá­ju­kat még éle­tük­ben új­ra mű­kö­dés­ben lát­ni. A di­á­kok kö­zül hu­szon­nyolc­an let­tek a Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia tag­jai, tisz­te­let­be­li vagy kül­ső tag­jai, hu­szon­nyolc­an ré­sze­sül­tek Kos­suth-, Ál­la­mi vagy Szé­che­nyi-díj­ban, hu­szon­ha­tan sze­rez­ték meg az MTA dok­to­ra és har­minc­ki­len­cen a kan­di­dá­tu­si fo­ko­za­tot. Ezek ki­egé­szül­nek a kül­föl­dön élő egye­te­mi ta­ná­rok­kal és más ve­ze­tő be­osz­tá­sú sze­mé­lyek­kel, nem el­ha­nya­gol­ha­tó szel­le­mi po­ten­ci­ált al­kot­va.

„Kül­föl­di és ha­zai öreg­di­á­kok, köz­éle­ti sze­mé­lyi­sé­gek erős er­köl­csi, ér­zel­mi hát­te­ret ad­tak a gim­ná­zi­um új­ra­in­dí­tá­sán dol­go­zó po­li­ti­kai tö­rek­vé­sek­nek” – is­me­ri el Frenkl Ró­bert is az EvÉ­let 2009. jú­li­us 5-i szá­má­ban, és igen fon­tos sze­re­pet ját­szot­tak a fo­lya­mat el­in­dí­tá­sá­ban. Is­me­re­tes, hogy 1984-ben ala­kult meg a Ha­za­fi­as Nép­front ke­re­té­ben egy ha­gyo­mány­őr­ző egye­sü­let, amely­nek tit­kolt cél­ja volt az is­ko­la új­ra­in­dí­tá­sa.

A ha­von­ta tar­tott ülé­se­ken – ame­lye­ken más irá­nyú, sok­ol­da­lú el­fog­lalt­sá­ga mi­att Frenkl Ró­bert ba­rá­tom csak na­gyon rit­kán vett részt – je­len vol­tak a párt­ál­lam em­be­rei is. Lát­ták, érez­ték és je­len­tet­ték, hogy az igény mind kül­föl­dön, mind bel­föl­dön egy­re erő­sebb lett. (Ezek­ről az ered­mé­nyek­ről az ok­tó­be­ri Fa­so­ri Örök­di­ák kü­lön­szám­ban dr. Vi­tá­lis György, a ko­ráb­bi fő­tit­kár cik­ke fog be­szá­mol­ni rész­ben kro­no­ló­gi­ai sor­rend­ben, rész­ben az ak­tív rész­tve­vő hi­te­les­sé­gé­vel.) Ezen túl­me­nő­en – vé­le­mé­nyem sze­rint – nagy sze­re­pet ját­szot­tak azok az öreg­di­á­kok, akik a po­zí­ci­ó­juk­nál fog­va a po­li­ti­kai dön­tés­ho­zók­kal kap­cso­lat­ban vol­tak, és min­dent meg­tet­tek sze­re­tett is­ko­lá­juk vissza­ál­lí­tá­sá­nak ér­de­ké­ben.

Cse­lő­tei Lász­ló pro­fes­sor eme­ri­tus, aka­dé­mi­kus, az ak­ko­ri par­la­ment tag­ja, egy bi­zott­ság el­nö­ke A me­ző­gaz­da­ság von­zá­sá­ban cí­mű köny­vé­ben (Ag­ro­in­form Ki­adó, 2004) egy fe­je­ze­tet szen­tel a fa­so­ri gim­ná­zi­um­nak (6.9 fe­je­zet, A „Fa­sor” éb­re­dé­se [1984–1989] [„Nem halt meg, csak alu­szik”]). Eb­ben ír­ja: „Őszin­tén szól­va nem ér­tet­tem…, hogy a rend­szer mi­ért nem hasz­nál­ta ki azt a nim­buszt, ami is­ko­lán­kat nem­csak itt­hon, ha­nem nem­zet­kö­zi sí­kon is övez­te. Ma­gam az 1970-es évek ele­jén az MTA egyik el­nök­sé­gi ülé­sén is szó­ba hoz­tam ezt. Az Ok­ta­tá­si Mi­nisz­té­ri­um ál­lam­tit­ká­ra azon­ban nem lel­ke­se­dett az »elit« is­ko­la gon­do­la­tá­ért.”

„1985 ta­va­szán a Fa­sor vé­del­mé­ben an­nak az in­do­kolt­sá­gát bi­zo­nyí­tó, már szé­les kör­ben is­mert­té vált ál­lás­fog­la­lás szü­le­tett. En­nek alap­ján egye­sü­le­tünk el­ső el­nö­ké­vel, Pet­ri Gá­bor­ral – aki az MTA tag­ja, a Sze­ge­di Or­vos­tu­do­má­nyi Egye­tem rek­to­ra, or­szág­gyű­lé­si kép­vi­se­lő és az El­nö­ki Ta­nács tag­ja volt – az Or­szág­gyű­lés­ben az egyik szü­net­ben meg­ke­res­tük az evan­gé­li­kus egy­ház szin­tén or­szág­gyű­lé­si kép­vi­se­lő püs­pök-el­nö­két – aki ak­kor egy­ben az Evan­gé­li­kus Vi­lág­szö­vet­ség­nek is el­nö­ke volt –, és szót vál­tot­tunk ve­le szán­dé­kunk­ról, an­nak le­he­tő­sé­ge­i­ről. Ő ter­mé­sze­te­sen már tu­dott a do­log­ról, és egy­ér­tel­mű­en fog­lalt ál­lást. Mint mond­ta, a ko­ráb­bi két év­ti­zed­ben már há­rom al­ka­lom­mal kez­de­mé­nyez­te ezt az ügyet, de min­dig ha­tá­ro­zott el­uta­sí­tás­ra ta­lált. Meg­va­ló­su­lá­sát ter­mé­sze­te­sen ő is kí­vá­na­tos­nak tart­ja, de csak ak­kor ké­ri, ha esély van an­nak ked­ve­ző fo­gad­ta­tá­sá­ra.

Az ál­lás­pont vi­lá­gos volt, en­nek meg­fe­le­lő­en kel­lett cse­le­ked­nünk. Pet­ri Gá­bor­nak az egye­te­men hall­ga­tó­ja volt az Ál­la­mi Egy­ház­ügyi Hi­va­talt és az ok­ta­tás­ügyet is fel­ügye­lő mi­nisz­ter­el­nök-he­lyet­tes asszony, ezért őhoz­zá for­dult. A vá­lasz­le­vél biz­ta­tó volt. »El­gon­do­lá­sa­it sen­ki sem uta­sí­tot­ta el, de je­len­leg igen sok a bi­zony­ta­lan­ság.« Időt kért a to­váb­bi tá­jé­ko­zó­dás­ra, és bár nem mon­dott egy­ér­tel­mű igent, de min­den­kép­pen töb­bet kap­tunk a »ta­lán«-nál.

Saj­nos né­hány hét múl­va egye­sü­le­tünk el­nö­ke el­hunyt, s így mint társ­el­nök­re ezen a té­ren rám ma­radt ügyünk to­vább­vi­te­le. Előbb le­vél­ben, majd sze­mé­lye­sen ke­res­tem meg a mi­nisz­ter­el­nök-he­lyet­tes asszonyt, aki to­váb­bi tá­jé­ko­zó­dás­ra kért időt. Egy­ben ér­zé­kel­tet­te, hogy az egy­ház ré­szé­ről még nem ala­kult ki az ügy­ben egy­ér­tel­mű vé­le­mény.

Az év vé­gén a kér­dés hul­lá­mai kül­föl­dön is meg­je­len­tek. Az evan­gé­li­ku­sok egye­sült ál­la­mok­be­li lap­já­ban az is­ko­la vissza­ál­lí­tá­sát in­do­kol­va Ei­sen­hower el­nö­köt idéz­ték. Esze­rint ami­kor meg­tud­ta, hogy az Egye­sült Ál­la­mok ve­ze­tő atom­tu­dó­sai je­len­tős rész­ben a »Fa­sor« nö­ven­dé­kei kö­zül ke­rül­tek ki, ki­je­len­tet­te: »Ezt a ki­tű­nő is­ko­lát min­de­nes­tül át kel­le­ne te­le­pí­te­ni Ame­ri­ká­ba.« Ugyan­ott Wig­ner Je­nő, az ak­kor Prince­ton­ban élő No­bel-dí­jas tu­dós is el­is­me­rő­en nyi­lat­ko­zott volt is­ko­lá­já­ról és az egy­há­zi is­ko­lák ál­tal nyúj­tott mi­nő­sé­gi ne­ve­lés ered­mé­nyes­sé­gé­ről.

Köz­ben so­ka­sod­tak és ki­szé­le­sed­tek a tá­jé­ko­zó­dás-tá­jé­koz­ta­tás csa­tor­nái. Volt osz­tály­tár­sam, Gya­pay Gá­bor – az új­já­ala­ku­ló gim­ná­zi­um el­ső igaz­ga­tó­ja, ki­vá­ló tör­té­nész –, aki a kér­dés gya­kor­la­ti ré­szét össze­fog­ta, tör­té­nész ba­rá­ta­i­nál, így Kö­peczi Bé­la ak­ko­ri ok­ta­tá­si és mű­ve­lő­dés­ügyi mi­nisz­ter­nél egyen­get­te az utat. Köz­ben az egy­há­zon be­lül is ki­ala­ku­ló­ban volt az ál­lás­fog­la­lás. 1986 má­so­dik fe­lé­ben az egy­ház köz­gyű­lé­se bi­zott­sá­got kül­dött ki a gim­ná­zi­um vissza­ál­lí­tá­sá­nak elő­ké­szí­té­sé­re (…), Szent­ágot­hai Já­nos aka­dé­mi­kus pe­dig az Or­szág­gyű­lés­ben ve­tet­te fel is­ko­lánk ügyét.”

Te­hát a be­mu­ta­tott idé­zet­ből is lát­szik, hogy a volt öreg­di­á­kok nem „po­li­ti­kai al­ku­ba” kény­sze­rül­tek, ha­nem pró­bál­ták meg­győz­ni a po­li­ti­ku­so­kat, hogy a Fa­sort mint egy nem­zet­kö­zi kin­cset fel kel­le­ne hasz­nál­ni az ok­ta­tás fej­lesz­té­se ér­de­ké­ben. Ezt te­hát – el­len­tét­ben Frenkl is­ko­la­tár­sam vé­le­mé­nyé­vel – tudomásom szerint pár­tol­ta Kö­peczi Bé­la mi­nisz­ter is.

Mind­ezek­ből lát­ha­tó, hogy a fa­so­ri di­á­kok és más sze­mé­lyek is az élet min­den te­rü­le­tén, ahol dol­goz­tak, az adott le­he­tő­sé­gek­kel él­ve (az Aka­dé­mia el­nö­ké­től az Or­szá­gos Terv­hi­va­tal fő­osz­tály­ve­ze­tő­jé­ig) az is­ko­la vissza­ál­lí­tá­sá­nak ügyét tá­mo­gat­ták.

Az egy­ház, mint Frenkl dok­tor is ír­ja, „elő­ször me­re­ven el­uta­sí­tot­ta” a törekvést, majd mi­u­tán az er­köl­csi tá­mo­ga­tá­son kí­vül je­len­tős kül­föl­di anya­gi tá­mo­ga­tás is ér­ke­zett, meg­vál­toz­tat­ta az ál­lás­pont­ját. Nyil­ván­va­ló­an anya­gi kér­dé­sek is sze­re­pet ját­szot­tak a nem­le­ges, majd po­zi­tív ho­zzá­ál­lás­ban.

Vé­le­mé­nyem sze­rint egy ilyen nagy hord­ere­jű moz­ga­lom (az egy­há­zi is­ko­lák egy ré­szé­nek vissza­adá­sa) több pa­ral­lel szin­ten ját­szó­dik le. Mind­ez csak egy adott tör­té­nel­mi pil­la­nat­ban le­het­sé­ges, és ezért in­dí­tot­ták el a Fa­sor ré­gi di­ák­jai ki­hasz­nál­va a le­he­tő­sé­ge­ket, sze­mé­lyes kap­cso­la­to­kat, ha­zai és kül­föl­di er­köl­csi nyo­mást, amelyet az­tán – né­mi he­zi­tá­lás után – az egy­ház is ki­hasz­nált.

Az idő mú­lá­sá­val min­den­ki úgy ér­zi, hogy tett va­la­mit az ügy ér­de­ké­ben. Ez így is van, de nem sza­bad el­fe­lej­te­nünk, hogy az in­dí­tást hu­ma­nis­ta szel­le­mű volt di­á­kok kez­de­mé­nyez­ték.

Ar­ra sze­ret­ném fel­hív­ni a fi­gyel­met, hogy ez a több éven át tar­tó, szé­les ala­po­kon nyug­vó moz­ga­lom meg­hoz­ta az ered­ményt. Az or­szág­ban el­ső­ként a fa­so­ri gim­ná­zi­u­mot ad­ta vissza az ál­lam. Mi vol­tunk a fal­tö­rő kos, amely pél­da­ként szol­gált más egy­há­zak­nak is is­ko­lá­juk vissza­szer­zé­sé­hez. Ez volt az el­ső lé­pés, amely oda ve­ze­tett, hogy ma már mint­egy száz egy­há­zi is­ko­la mű­kö­dik Ma­gyar­or­szá­gon.

Fa­so­ri üd­vöz­let­tel:

Dr. Lip­tay György, a Fa­so­ri Öreg­di­á­kok el­nö­ke

::Nyomtatható változat::