Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Már több mint ne­gyed szá­za­da, hogy meg­is­mer­tem Sztruh­ár And­rást, aki ak­ko­ri­ban a Fej­ér-Ko­má­ro­mi Egy­ház­me­gye if­jú­sá­gi csen­des­nap­ja­i­nak fő szer­ve­ző­je volt. Ti­zen­éves fi­a­tal­ként nagy ha­tás­sal volt rám. Vi­lá­gi mun­ka­társ lé­té­re – a szó szo­ros ér­tel­mé­ben – lel­ki­pász­tor­ként szol­gált kö­zöt­tünk. Ak­kor még nem sej­tet­tem, hogy egy­szer majd va­ló­ban szol­ga­tár­sak le­szünk, és éle­té­nek e kü­lö­nö­sen fon­tos sza­ka­sza után fag­gat­ha­tom őt éle­té­ről, hit­val­lá­sá­ról.

– Orosz­lány­ban szü­let­tem. Őse­i­met az Esz­ter­há­zy­ak te­le­pí­tet­ték be a fel­vi­dé­ki Tren­csén és Nyit­ra me­gyé­ből. Az­zal az ígé­ret­tel csá­bí­tot­ták ide az evan­gé­li­kus te­le­pe­se­ket, hogy itt sza­bad val­lás­gya­kor­la­tot biz­to­sí­ta­nak a szá­muk­ra. Tó­tok vol­tak, akik az it­te­ni evan­gé­li­kus gyü­le­ke­ze­tet is meg­ala­pí­tot­ták.

Óvo­dás ko­rom­ban nem tud­tam ma­gya­rul be­szél­ni, csak szlo­vá­kul. Déd­apám egy­sze­rű pa­raszt­em­ber volt, aki­ről tu­dom, hogy min­den va­sár­na­pi ebéd után az egész csa­lá­dot le­ül­tet­te az asz­tal kö­ré imád­koz­ni, Bib­li­át ol­vas­ni. Ma is őr­zöm a szi­bé­ri­ai ha­di­fog­sá­gá­ban írt imád­sá­gos nap­ló­ját. Nagy­anyám min­den reg­gel és es­te imád­ko­zott, mun­ka köz­ben is éne­kelt. Tő­le sze­ret­tem meg az ének­lést.

Ti­zen­öt éve­sen az­tán egy is­ten­tisz­te­le­ten érez­tem, hogy Is­ten meg­szó­lít, és er­re ne­kem fe­lel­nem kell. Ak­kor jöt­tem rá, hogy ne­kem nem elég a nagy­szü­le­im, szü­le­im hi­te, mert az a hit nem az enyém. Eb­ben ne­kem kell dön­te­nem. És a dön­tés után az éle­tem na­gyot vál­to­zott. Ez­után már tu­da­to­san vet­tem részt a gyü­le­ke­ze­ti élet­ben. Eb­ben az idő­ben, 1962 tá­ján, ami­kor ké­sőb­bi apó­som – Mi­lán Já­nos – volt a lel­kész, ala­kult meg Orosz­lány­ban az if­jú­sá­gi bib­lia­kör. Ak­ko­ri­ban egy-egy if­jú­sá­gi óra úgy kez­dő­dött, hogy vé­gig­jár­tuk a fi­a­ta­lo­kat, és ma­gunk­kal hoz­tuk őket…

– Ezt a faj­ta misszi­ót ho­gyan fo­gad­ták a vá­ros­ban?

– Szá­munk­ra nem vol­tak ne­ga­tív kö­vet­kez­mé­nyei, in­kább a hú­gom kor­osz­tá­lyát ér­ték kü­lön­fé­le at­ro­ci­tá­sok. Ő ne­gye­di­kes gim­na­zis­ta volt, ami­kor el­jött hoz­zánk az igaz­ga­tó­ja, és azt mond­ta, hogy ha nem vál­toz­tat az élet­vi­te­lén, ak­kor ő ga­ran­tál­ja, hogy se­ho­va sem ve­szik fel to­vább ta­nul­ni. Is­ten azon­ban más­ként lát­ta jó­nak – hú­go­mat fel­vet­ték az el­ső hely­re, aho­vá je­lent­ke­zett. Egyéb­ként ket­ten va­gyunk test­vé­rek.

– És a fe­le­sé­gé­nek a csa­lád­ja…?

– Fe­le­sé­ge­mék ha­tan vol­tak test­vé­rek, és én – mi­vel szem­ben lak­tunk – gye­rek­ko­rom­ban a négy fi­ú­val min­dig jót fo­ciz­tam a pa­ró­kia ud­va­rán. Fel­nő­ve „vet­tem ész­re” Évát, 1968-ban kö­töt­tünk há­zas­sá­got. Fe­le­sé­gem vé­dő­nő volt. Két lá­nyunk szü­le­tett, Edit és Dó­ra. Mind­ket­ten pe­da­gó­gu­sok. Ma hat uno­ká­nak örül­he­tünk.

– Mi­vé nőt­te ki ma­gát az egy­ko­ri if­jú­sá­gi kö­zös­ség?

– 1963 nya­rá­tól if­jú­sá­gi tá­bo­ro­kat kezd­tünk szer­vez­ni. A Vér­tes­be men­tünk el nya­ran­ta egy-egy hét­re. Ab­ban az idő­ben lel­kész nem jö­he­tett ve­lünk, így az al­kal­ma­kat ma­gunk szer­vez­tük meg. Én ti­zen­hat éve­sen sze­mé­lye­sen men­tem el a csák­vá­ri er­dő­gaz­da­ság ve­ze­tő­jé­hez, és kér­tem, hogy ad­jon en­ge­délyt ne­künk sá­tor­tá­bo­ro­zás­ra az er­dő­ben. Mai ésszel ne­he­zen tu­dom meg­ér­te­ni, ho­gyan volt bá­tor­sá­gom el­men­ni hoz­zá, az er­dé­sze­ti ve­ze­tő­nek pe­dig ho­gyan volt bá­tor­sá­ga en­ge­délyt ad­ni ne­künk. Nyil­ván­va­ló­an tud­hat­ta, hogy ez nem út­tö­rő­tá­bor lesz.

Több éven ke­resz­tül tá­bo­roz­hat­tunk ott. Mi ha­tá­roz­tuk meg a reg­ge­li és es­ti áhí­ta­tok rend­jét és azt is, hogy mi­ről be­szél­ges­sünk. Va­la­ki fel­ké­szült, és ve­zet­te a be­szél­ge­tést. Nagy lé­pést je­len­tett az­tán, hogy Csák­vá­ron be­me­het­tünk a pa­ró­ki­á­ra, ahol Si­mon­fay Fe­renc volt a lel­kész. Be­en­ge­dett ben­nün­ket, és ve­ze­tett is né­hány be­szél­ge­tést, de – mint mond­tam – ő nem jö­he­tett kö­zénk az er­dő­be.

– Én ar­ra em­lék­szem, hogy a nyolc­va­nas évek kö­ze­pén if­jú­sá­gi hét­vé­gé­ket szer­ve­zett ha­von­ta egy­szer az egy­ház­me­gye va­la­me­lyik gyü­le­ke­ze­té­ben.

– Már az el­ső tá­bo­ro­zás után meg­fo­gal­ma­zó­dott ben­nünk, hogy min­den év­ben kel­le­ne még leg­alább egy egész na­pos együtt­lé­tet szer­vez­ni, meg­hív­va er­re más te­le­pü­lés­ről is a fi­a­ta­lo­kat. Ezért szer­vez­tünk az­után egész na­pos ki­rán­du­lá­so­kat, de adó­dott két­na­pos „za­rán­dok­lat” is. Né­hány év­vel ké­sőbb gon­dol­tunk ar­ra, hogy jó len­ne ezt a pél­dát más gyü­le­ke­ze­tek­nek is át­ad­ni, meg­pró­bál­ni az ot­ta­ni fi­a­ta­lo­kat is ak­ti­vi­zál­ni. Együtt le­szünk ve­lük egy na­pot vagy hét­vé­gét ab­ban a re­mény­ben, hogy ott is be­in­dul az if­jú­sá­gi mun­ka.

A nagy él­mény eb­ben az volt, hogy ott alud­tunk mat­ra­co­kon a gyü­le­ke­ze­ti ter­mek­ben. Az éj­sza­kai be­szél­ge­té­sek sok­szor haj­na­lig tar­tot­tak, és – mon­da­nom sem kell – iga­zi ba­rát­sá­gok, sőt pár­kap­cso­la­tok is szö­vőd­tek. Ál­ta­lá­ban szom­bat dél­utá­non­ként kezd­tünk, va­sár­nap dél­előtt részt vet­tünk az is­ten­tisz­te­le­ten, majd ki­rán­dul­tunk egyet a kör­nyé­ken, eset­leg út­köz­ben mi tar­tot­tunk áhí­ta­tot…

– Igen, ez a kép él ben­nem is, ahogy meg­je­lent a Bib­li­á­val, és pré­di­kált ne­künk a pusz­tá­ban. Mind­ezek után nem volt ké­zen­fek­vő, hogy a teo­ló­gi­án ta­nul­jon to­vább?

– A pá­lya­vá­lasz­tá­som né­mi ví­vó­dás­sal járt. Töb­bek pél­dá­ja ins­pi­rált ar­ra, hogy a teo­ló­gi­át vá­lasszam. Ak­kor én még­is úgy érez­tem, hogy Is­ten­nek ve­lem vi­lá­gi ál­lás­ban van ter­ve, úgy sze­ret­ne fel­hasz­nál­ni a gyü­le­ke­ze­ti szol­gá­lat­ban. És ha a teo­ló­gi­át vá­lasz­tom, ak­kor a nyá­ri tá­bo­rok­ban sem ve­het­tem vol­na részt töb­bé. Így in­kább Al­más­fü­zi­tő­re men­tem dol­goz­ni a tim­föld­gyár­ba, köz­ben ta­nul­tam. Majd át­ke­rül­tem Orosz­lány­ba az ot­ta­ni Du­na Ci­pő­gyár­ba mű­sze­rész­nek, kar­ban­tar­tás-ve­ze­tő­nek. A kö­vet­ke­ző mun­ka­he­lyem az orosz­lá­nyi víz­mű volt, itt dol­goz­tam üzem­ve­ze­tő­ként az el­múlt évi nyug­dí­ja­zá­so­mig.

– Vi­lá­gi ál­lá­sa mel­lett min­dig ta­lált ma­gá­nak fel­ada­tot a gyü­le­ke­zet­ben, az egy­ház­ban is…

– Az if­jú­sá­gi mun­kát én ve­zet­tem Orosz­lány­ban, szer­vez­tünk gyer­mek-is­ten­tisz­te­le­te­ket is. Érez­tem, hogy eh­hez jó vol­na ala­po­sabb teo­ló­gi­ai tu­dás­sal is fel­vér­te­ződ­ni, ezért öröm­mel vé­gez­tem el 1979 és 1982 kö­zött az el­ső há­rom­éves tan­fo­lya­mot az evan­gé­li­kus teo­ló­gi­án. Szá­mom­ra ez az együtt­lét, ta­nu­lás fe­lejt­he­tet­len volt. Olyan em­be­rek­kel le­het­tem együtt, aki­ket ko­ráb­ban nem is­mer­tem. A gyü­le­ke­zet­ben már hu­szon-egy­né­hány éve­sen meg­vá­lasz­tot­tak pres­bi­ter­nek, majd fi­a­ta­lon a gyü­le­ke­zet fel­ügye­lő­je let­tem, ké­sőbb – két cik­lu­son ke­resz­tül – az egy­ház­me­gye fel­ügye­lő­je­ként is szol­gál­hat­tam. A zsi­nat mun­ká­já­ban az új­ra­kez­dés óta részt ve­szek…

Ala­pí­tó tag­ja va­gyok a gyü­le­ke­ze­ti kó­rus­nak, az­óta is éne­ke­lek ben­ne. El kell azon­ban árul­nom, hogy az ál­ta­lá­nos is­ko­la fel­ső ta­go­za­tá­ban fel vol­tam ment­ve ének­ből. A ta­nár­nőm azt mond­ta, meg­kí­mé­li ma­gát at­tól, hogy éne­kel­jek, mert ret­te­ne­tes han­gom volt. Hogy be­lő­lem vé­gül is kó­rus­tag le­he­tett, az azt mu­tat­ja, hogy nem szü­le­tik sen­ki bot­fül­lel. Ki­mű­vel­he­tő a hal­lás, va­la­mi­lyen szint­re min­den­ki el­jut­hat az ének­lés­ben.

– Ho­gyan vi­szo­nyul­tak a vi­lág­né­ze­té­hez a mun­ka­he­lye­in, a mun­ka mel­lett vég­zett is­ko­lá­ban?

– Al­más­fü­zi­tőn négy éven ke­resz­tül egy re­for­má­tus csa­lád­nál, Sel­me­czi La­jos fe­le­sé­gé­nek csa­lád­já­nál lel­tem kö­zös­ség­re. Ak­ko­ri­ban Szőny­be jár­tam a re­for­má­tus gyü­le­ke­zet­be, ott is meg­szer­vez­tük az if­jú­sá­gi kö­zös­sé­get és egy kis ének­kart. A sza­bá­lyo­zás­tech­ni­kai kép­zést adó mű­sza­ki is­ko­la Ko­má­rom­ban volt. Em­lék­szem, egy­szer egy kér­dő­ívet kel­lett – név nél­kül – ki­töl­te­nem. Ami­kor a hit­tel kap­cso­la­tos kér­dés­re le­ír­tam, amit gon­dol­tam, a ta­ná­rom meg­kért, hogy tölt­sek ki egy má­si­kat, mert eb­ből még ba­jom le­het. Azt mond­tam, hogy amit le­ad­tam, azt úgy is gon­dol­tam. Nem is lett sem­mi gon­dom. Mun­ka­tár­sa­im is tud­ták mind­ezt, és ez in­kább tisz­te­le­tet, meg­be­csü­lést vál­tott ki ben­nük.

A víz­mű­be ke­rü­lé­sem előtt a ci­pő­gyár­ba ki­jött egy em­ber, be­ül­te­tett az au­tó­já­ba, és el­be­szél­ge­tett ve­lem. Ké­sőbb ki­de­rült, hogy a párt­tit­kár volt. Én el­mond­tam, ho­gyan gon­dol­ko­dom, en­nek el­le­né­re fel­vet­tek a víz­mű­höz. Orosz­lá­nyi ve­ze­tőm Pan­non­hal­mán vég­zett di­ák volt, hí­vő ka­to­li­kus, aki­vel jól együtt tud­tunk gon­dol­kod­ni, dol­goz­ni, erő­sí­te­ni tud­tuk egy­mást.

– Mi­köz­ben a párt­ál­lam szo­ci­a­lis­ta vá­ros­nak ki­ál­tot­ta ki Orosz­lányt, ál­dott al­kal­mak, sze­mé­lyek vol­tak a he­lyi evan­gé­li­kus gyü­le­ke­zet éle­té­ben. Gon­dol­junk pél­dá­ul Nagy Dá­ni­el­re, aki bá­nyász lé­té­re kó­rust ala­pí­tott…

– A mi éle­tünk­ben is ál­dás volt ez az idő­szak. De mind­ez nem ma­gá­tól jött. Tu­dom, hogy a gyü­le­ke­ze­ten be­lül volt egy bib­lia­kö­rös cso­port, és ők már 1962 előtt rend­sze­re­sen imád­koz­tak azért, hogy a gyü­le­ke­zet­ben le­gyen éb­re­dés. És az Úr­is­ten a Haj­dú­ság­ból, Te­tét­len­ből ide kül­dött egy em­bert, aki a bá­nyá­ban dol­go­zott mint front­bá­nyász, és ná­lunk be­fo­ga­dó kö­zös­ség­re ta­lált. Én a hit­éle­tem szem­pont­já­ból is na­gyon so­kat kö­szön­he­tek Nagy Dá­ni­el­nek. Igen, ki­jön a bá­nyá­ból, és ének­kart szer­vez. És a szén­csa­ta ide­jén ki­je­len­tet­te, hogy va­sár­nap dél­előtt nem vál­lal mű­sza­kot, pe­dig bri­gád­ve­ze­tő volt. Szom­bat éj­sza­ká­ra be­ment, de va­sár­nap dél­előtt ott volt az is­ten­tisz­te­le­ten…

– Ar­ról még nem be­szélt, hogy vé­gül lel­ki­pász­tor is lett. Ho­gyan ér­te a fel­ké­rés?

– A ko­ráb­bi es­pe­res, Ben­c­ze And­rás kér­de­zett meg, hogy el­vál­lal­nám-e há­rom hó­nap­ra a bo­ko­di gyü­le­ke­zet­ben a he­lyet­te­sí­tést, mert a he­lyet­tes lel­kész vá­rat­la­nul kül­föl­di szol­gá­la­ti le­he­tő­sé­get ka­pott. Ko­ráb­ban már be­se­gí­tet­tem időn­ként Ba­kony­szom­bat­he­lyen, Sár­bo­gár­don, Sár­szent­mik­ló­son né­hány hé­tig, ez a „be­se­gí­tés” azon­ban lé­nye­gé­ben az is­ten­tisz­te­le­tek meg­tar­tá­sá­ra kor­lá­to­zó­dott. Bo­ko­don az ige­hir­de­tés és a szent­sé­gek ki­szol­gá­lá­sa mel­lett es­ke­tés, te­me­tés is várt rám, amit ko­ráb­ban so­ha nem vé­gez­tem. Na­po­kig gon­dol­kod­tam, hi­szen eb­ben az idő­ben egy szol­gál­ta­tó üzem­nek vol­tam a ve­ze­tő­je, már­pe­dig rend­sze­re­sen elő­for­dul­nak olyan hely­ze­tek, ami­kor az el­ső szá­mú ve­ze­tő­nek is a hely­szí­nen kell in­téz­ked­nie. Vé­gül a há­rom hó­nap­ra igent mond­tam.

– És ha azt mond­ják, hogy hét év­re kel­le­ne se­gí­te­ni? Hi­szen ennyi lett be­lő­le.

– Ak­kor biz­to­san nem vál­la­lom. Min­dig meg­hosszab­bí­tot­ták a meg­bí­zá­so­mat. Há­lás va­gyok az Úr­is­ten­nek, hogy egy olyan hely­zet­ben szó­lí­tott meg, ami­kor úgy érez­tem, hogy a szol­gá­la­ti le­he­tő­sé­gek be­zá­ród­nak kö­rü­löt­tem. Ki­emelt egy hely­zet­ből, be­le­he­lye­zett egy má­sik­ba. Vissza­te­kint­ve há­lás va­gyok az Úr­nak azért is, hogy ezt a hét évet a bo­ko­di kö­zös­ség­ben él­het­tem meg. Ren­ge­teg aján­dé­kot kap­tam ezen ke­resz­tül. Él­ményt, ami egész éle­tem­ben el­kí­sér.

– Nem oko­zott prob­lé­mát az if­jú pá­rok­nak vagy a gyá­szo­ló csa­lá­dok­nak, hogy nem vi­sel Lu­ther-ka­bá­tot?

– Kez­det­ben elő­for­dult, hogy – egyet­ér­té­sem­mel – a ko­ráb­ban ott szol­gá­ló lel­készt kér­ték fel te­me­tés­re. Ké­sőbb ez már nem volt jel­lem­ző. So­kat je­len­tett, hogy a fel­ügye­lő sze­mé­lyé­ben va­ló­ban szol­ga­társ­ra, ko­moly se­gí­tő­társ­ra ta­lál­tam Bo­ko­don, s hogy volt két pe­da­gó­gus is, ők vé­gez­ték a hit­ok­ta­tást. Azt ugyan­is nem tud­tam vol­na vál­lal­ni. Így is Is­ten cso­dá­já­nak tar­tom, hogy a hét év alatt mind­össze egy if­jú­sá­gi óra ma­radt el azért, mert a mun­ka­he­lye­men vá­rat­lan ese­mény tör­tént.

– A ti­tu­lu­sa hi­va­ta­lo­san így szólt: „nem lel­ké­szi egy­há­zi mun­kás”. Meg­bé­kélt ez­zel?

– Gyü­le­ke­ze­tem­ben „tisz­te­len­dő úr­nak” szó­lí­tot­tak. Kán­to­rom azt mond­ta, az rend­ben van, hogy nem va­gyok pap, még­is lel­kész, mert lel­ké­szi mun­kát vég­zek. Ez per­sze jo­gi­lag nem he­lyes. A hét év alatt min­den­eset­re rend­be kel­lett ten­ni a pa­ró­ki­át, a temp­lom­kül­sőt és a to­rony bel­se­jét, a hát­só épü­le­tet és a ke­rí­tést. Be­in­dult az if­jú­sá­gi óra és az óvo­dai hit­ok­ta­tás, a ba­ba-ma­ma klub, no és a fa­lu fe­lé is nyit­ni aka­ró misszi­ós prog­ra­mok. Ad­vent­ben, böjt­ben pe­dig négy­na­pos evan­gé­li­zá­ci­ós al­kal­ma­kat szer­vez­tünk.

– Nyá­ron le­zá­rult éle­té­nek ez a fe­je­ze­te. Ho­gyan tel­nek nyug­dí­jas nap­jai?

– Nem unat­ko­zom. Vissza­ke­rül­ve az orosz­lá­nyi gyü­le­ke­zet­be pró­bá­lok ak­tí­van te­vé­keny­ked­ni, Bo­ko­don pe­dig egy ide­ig még én va­gyok az utó­dom prin­ci­pá­li­sa. Fel­aján­lot­tam, hogy bár­mi­kor szí­ve­sen se­gí­tek.

Me­nyes Gyu­la

::Nyomtatható változat::