A közelmúlt krónikája

Hozzászólás a cikkhez

Az ara­di vér­ta­núk ki­vég­zé­sé­nek év­for­du­ló­já­ról a Né­met­or­szág­ban élő ma­gya­rok is rend­sze­re­sen meg­em­lé­kez­nek. A Frank­furt­tól észak­ra fek­vő hes­se­ni Il­bens­tadt­ban né­met és ma­gyar nyel­vű em­lék­táb­lát he­lyez­tek el, amely hir­de­ti, hogy itt szü­le­tett gróf Lei­nin­gen-Wes­ter­burg Ká­roly, a ma­gyar sza­bad­ság­harc már­tír­ha­lált halt hős tá­bor­no­ka. Az ok­tó­be­ri gyász­nap száz­öt­ve­ne­dik év­for­du­ló­ja al­kal­má­ból 1999-ben tar­tott ün­ne­pé­lyen je­len volt a frank­fur­ti könyv­vá­sá­ron ven­dé­ges­ke­dő ma­gyar író­kül­dött­ség is. Mar­le­ne Lenz volt eu­ró­pai par­la­men­ti kép­vi­se­lő a Ke­resz­tény Po­li­ti­ka Né­met–Ma­gyar Ba­rá­ti Kö­re ne­vé­ben mon­dott ün­ne­pi be­szé­det. A Né­met­or­szá­gi Ma­gyar Szer­ve­ze­tek Szö­vet­sé­ge kép­vi­se­le­té­ben Ma­ko­vitz­ky Jó­zsef (Jo­sef Ma­ko­vitz­ky) vá­zol­ta rö­vi­den gróf Lei­nin­gen-Wes­ter­burg Ká­roly élet­út­ját, majd Cho­pin gyász­in­du­ló­já­nak hang­ja­i­ra Szutrély Pe­ter lep­lez­te le a szü­lő­ház fa­lán el­he­lye­zett em­lék­táb­lát.

Az ara­di vér­ta­núk kö­zött tár­sa­dal­mi­lag a leg­ma­ga­sabb szár­ma­zá­sú Karl Au­gust Graf zu Lei­nin­gen-Wes­ter­burg-Alt-Lei­nin­gen 1819. áp­ri­lis 11-én szü­le­tett ősi né­met fő­ne­me­si csa­lád sar­ja­ként. A Lei­nin­gen ne­vet már 780-ban em­lí­tet­te egy kó­dex, 1128-ban je­lent meg elő­ször írás­ban a gróf Lei­nin­gen név. Raj­na-vi­dék–Pfalz tar­to­mány egyik ré­sze ma is a Lei­nin­ge­nek föld­je (Lei­nin­gen Land) ne­vet vi­se­li.

Míg a Lei­nin­gen-Wes­ter­burg gró­fok evan­gé­li­ku­sok, az il­bens­tad­ti­ak hű ka­to­li­ku­sok voltak. Lei­nin­gen-Wes­ter­burg Ká­roly az ilbenstadti kas­tély­ban szü­le­tett a csa­lád he­te­dik gyer­me­ke­ként. Ap­já­ról azt je­gyez­te meg a csa­lád tör­té­net­író­ja, hogy nem so­kat tö­rő­dött a di­nasz­ti­á­nak meg­fe­le­lő tár­sa­dal­mi ál­lá­sá­val. El­ső fe­le­sé­gé­nek a ha­lá­la után pol­gá­ri szár­ma­zá­sú le­ányt vá­lasz­tott élet­tár­sá­nak, Ele­o­no­re Ma­rie Bre­it­wi­e­sert.

Négy gyer­me­kük szü­le­tett már, ami­kor 1813-ban a gróf a kap­cso­la­tot há­zas­ság­gal tör­vé­nye­sí­tet­te, és a négy gyer­me­ket „le­gi­ti­mál­ta”. Ké­sőbb a hes­se­ni nagy­fe­je­de­lem Ele­o­no­re Bre­it­wi­e­sert az al­sóbb ran­gú ne­mes­ség so­ra­i­ba emel­te. A gró­fi pár­nak össze­sen nyolc gyer­me­ke szü­le­tett, Ká­roly után még egy fiú.

Lei­nin­gen-Wes­ter­burg Ká­roly gyer­mek­ko­rá­ról és if­jú éve­i­ről ke­ve­set tu­dunk, csak annyit je­gyez fel a szak­iro­da­lom, hogy szí­ve­sen ol­vas­ta a klasszi­ku­so­kat. A szü­le­tett te­het­sé­gen kí­vül ez is hoz­zá­já­rul­ha­tott ké­sőb­bi re­mek stí­lu­sá­nak ki­ala­kí­tá­sá­hoz, mint fenn­ma­radt le­ve­lei és nap­ló­ja ta­nú­sít­ják.

Ti­zen­hat éves, ami­kor – test­vé­re­i­hez és ro­ko­na­i­hoz ha­son­ló­an – had­ap­ród­ként oszt­rák ka­to­nai szol­gá­lat­ba lép. A ka­to­nai pá­lya az egyet­len le­he­tő­ség az el­sze­gé­nye­dett fő­ne­me­si csa­lá­dok sar­jai szá­má­ra. 1848-ban gróf Lei­nin­gen-Wes­ter­burg Ká­roly a csá­szá­ri-ki­rá­lyi 31. sor­gya­log­ez­red lét­szám­fe­let­ti szá­za­do­sa.

Az Er­dély­ben ál­lo­má­so­zó 31. gya­log­ez­red a Lei­nin­gen ne­vet vi­se­li, „tu­laj­do­no­sa” a gróf egy ro­ko­na. Ez azon ke­vés ez­red egyi­ke, ame­lyek mind­vé­gig szin­te egy tömb­ben hű­sé­ge­sek ma­rad­nak a bé­csi ud­var­hoz. Az ez­red egyik pa­rancs­no­ka, Ch­ris­ti­an Lei­nin­gen-Wes­ter­burg a Neu-Lei­nin­gen ág­ból, uno­ka­fi­vé­re Ká­roly­nak. Az ez­re­des kü­lö­nö­sen ki­tű­nik a ma­gyar üggyel szem­be­ni kér­lel­he­tet­len­sé­gé­vel és ren­dít­he­tet­len Habs­burg-hű­sé­gé­vel. Egy, az ez­red­ből ki­lé­pett tiszt­je des­po­tá­nak ne­ve­zi őt. Csá­szár­hű­sé­gé­ért meg is kap­ja ju­tal­mát, fé­nyes pá­lyát fut be, és hét csil­lag dí­szí­ti egyen­ru­há­ját.

Egé­szen más irány­ba ve­zet az az út, ame­lyet Lei­nin­gen-Wes­ter­burg Ká­roly vá­lasz­tott.

A fi­a­tal gróf 1844 óta há­zas, fe­le­sé­ge a ma­gyar Sis­sány El­ise. A Sis­sány csa­lád­nak gaz­dag bir­to­kai vol­tak a Bá­nát­ban. 1845-ben le­á­nyuk szü­le­tik, Li­sa, 1848-ban pe­dig egy fiú, Ar­min (Her­mann). A csa­lád fő­ként Po­zsony­ban (Press­burg, Bra­tis­la­va) él. Li­sa ké­sőbb Bar­well-Bar­well tá­bor­nok­kal köt há­zas­sá­got; mind ő, mind öccse gyer­mek­te­le­nül hal­nak meg, Her­mann 1901-ben Bu­da­pes­ten.

Lei­nin­gen-Wes­ter­burg Ká­rolyt szo­ros ba­rát­ság fű­zi fe­le­sé­ge csa­lád­já­hoz. A csa­lád a ma­gyar sza­bad­ság esz­mé­jé­ért lel­ke­se­dik, és nagy ha­tás­sal van a fi­a­tal gróf dön­té­se­i­re.

1. ta­va­sza az eu­ró­pai for­ra­dal­mak ide­je. Lei­nin­gen Wes­ter­burg Ká­roly élénk fi­gye­lem­mel kí­sé­ri az ese­mé­nye­ket. A né­met Ba­den­ban, Würt­tem­berg­ben és szű­kebb ha­zá­já­ban, Hes­sen­ben is a saj­tó­sza­bad­sá­got, al­kot­mány­re­for­mot és egy össz­né­met par­la­ment lét­re­ho­zá­sát kö­ve­te­lik. A fi­a­tal gróf­nak kü­lö­nö­sen a né­met egy­ség a szív­ügye. Sze­mé­lyé­ben nem ke­res­het­jük a ra­di­ká­lis pol­gá­ri for­ra­dal­márt, szár­ma­zá­sa, tár­sa­dal­mi ál­lá­sa is el­lent­mon­da­na en­nek. De élet­út­ja és ha­lá­la bi­zo­nyít­ja, hogy az egy­szer es­kü­vel vá­lasz­tott utat vé­gig­jár­ja, er­re kö­te­le­zi őt meg­győ­ző­dé­se sze­rint az ősi Lei­nin­gen név is. Éles­lá­tá­sá­val meg­ér­ti azt is, hogy né­met ha­zá­já­nak ügye a bé­csi for­ra­dal­mak és Ma­gyar­or­szág sor­sá­val szo­ro­san össze van fo­nód­va. Ezért dönt úgy 1848 ok­tó­be­ré­ben, hogy nem vo­nul be ez­re­dé­hez, ha­nem a ma­gyar ügy ol­da­lá­ra áll.

Ki­hall­ga­tást kér Mé­szá­ros Lá­zár had­ügy­mi­nisz­ter­től, és ké­ri, hogy a Dél­vi­dé­ket fel­dú­ló szerb fel­ke­lők el­len har­co­ló had­se­reg­hez osszák be. Mé­szá­ros Lá­zár tel­je­sí­ti ké­rel­mét, de a gróf­nak ha­ma­ro­san be kell lát­nia, hogy uno­ka­fi­vé­re és test­vé­rei mi­att bi­zal­mat­la­nul fo­gad­ják, le­ve­le­it fel­bont­ják, el­ol­vas­sák, ezt köz­lik is ve­le. En­nek is kö­szön­he­tő, hogy po­li­ti­kai ál­lás­pont­ját több­ször is ki­fej­ti le­ve­le­zé­sé­ben. Vé­gül ki­vá­ló tu­laj­don­sá­ga­i­val, meg­fon­tolt­sá­gá­val, re­mek szer­ve­ző­ké­pes­sé­gé­vel és sze­mé­lyes bá­tor­sá­gá­val meg­győ­zi elöl­já­ró­it és ka­to­na­tár­sa­it, és mi­vel jól ért a ha­dá­szat­hoz, és a leg­újabb mód­sze­re­ket al­kal­maz­za, pá­lyá­ja me­re­de­ken ível fel­fe­lé.

Tá­bor­nok­ká 1849 jú­li­u­sá­ban ne­ve­zik ki, de már jú­ni­us­ban meg­bíz­zák egy had­test ve­ze­té­sé­vel. Köz­ben részt vesz a dél­vi­dé­ki har­cok­ban, a ta­va­szi had­já­rat­ban: a vá­ci csa­ta ma­gyar győ­zel­me az ő ügyes­sé­gé­nek is kö­szön­he­tő. A nyá­ri had­já­rat­ban vé­gig­jár­ja Gör­gey fel-du­nai had­se­re­gé­nek út­ját. Nap­ló­já­nak több­nyi­re hig­gadt hang­ja egy­szer vált át lel­ke­se­dés­be, szin­te ra­jon­gás­ba: ami­kor Gör­geyit mu­tat­ja be. Mind­vé­gig hí­ve ma­rad, még Ara­don is, ami­kor Gör­gey­ben az áru­lót kez­dik lát­ni.

Az ese­mé­nyek so­rán rö­vid jegy­ze­te­ket ké­szít ma­gá­nak, ame­lyek nap­ló­ja alap­já­ul szol­gál­nak. A har­co­kat elő­ször fe­le­sé­gé­nek írott le­ve­le­i­ben vá­zol­ja rész­le­te­sen, majd ami­kor Po­zsony oszt­rák kéz­re ke­rü­lé­se után a le­ve­le­zés meg­sza­kad, hoz­zá­kezd nap­ló­ja írá­sá­hoz, me­lyet az ara­di vár­bör­tön­ben foly­tat, de be­fe­jez­ni már nem tud. Le­ve­lei, nap­ló­ja és fel­jegy­zé­sei ér­té­kes for­rá­sai a ma­gyar sza­bad­ság­harc tör­té­ne­té­nek.

Az orosz in­ter­ven­ció el­dön­ti a ma­gyar sza­bad­ság­harc sor­sát. Ami­kor Vi­lá­gos­nál a hon­véd­se­reg le­te­szi a fegy­vert, és Lei­nin­gen-Wes­ter­burg Ká­roly is meg­ad­ja ma­gát az oro­szok­nak, tud­ja, hogy sor­sa meg van pe­csé­tel­ve: is­me­ri a bé­csi ud­var kér­lel­he­tet­len­sé­gét. A re­mény láng­ja né­ha-né­ha még fel­lob­ban, de ami­kor az orosz had­ve­ze­tés át­ad­ja a hon­véd­ség el­fo­gott tiszt­je­it az oszt­rá­kok­nak, tud­ja, hogy min­den el van vesz­ve. Leg­utol­só lá­to­ga­tá­sa­kor só­go­ra Arad­tól nem messze fek­vő mony­orói bir­to­kán a sír­he­lyét is ki­je­löl­te már négy tölgy­fa alatt.

Az ara­di ki­hall­ga­tá­sok so­rán nem ma­gya­ráz­ko­dik, vál­lal­ja ko­ráb­bi vá­lasz­tá­sát. Egy do­log bánt­ja őt rend­kí­vül: a né­met és az oszt­rák saj­tó­ban az a hír je­le­nik meg ró­la, hogy Bu­da ost­ro­má­nál oszt­rák ka­to­na­tisz­te­ket gyil­kol­ta­tott meg. En­nek a min­den ala­pot nél­kü­lö­ző vád­nak a vissza­uta­sí­tá­sa fog­lal­koz­tat­ja őt ha­lá­lá­ig, le­ve­lei, a ha­di­tör­vény­szék­nek át­nyúj­tott be­ad­vá­nya és a ki­vég­zés előt­ti utol­só sza­vai is bi­zo­nyít­ják ezt. Még a ha­di­tör­vény­szék sem ve­szi ko­mo­lyan ezt a vá­das­ko­dást. Le­ve­le­i­ből, nap­ló­já­ból tud­juk, hogy mennyi­re vissza­uta­sít­ja a há­bo­rús fosz­to­ga­tást, ke­gyet­len­ke­dést, sőt igyek­szik ezt min­dig meg is aka­dá­lyoz­ni.

1. ok­tó­ber 5-én ki­hir­de­tik az íté­le­tet: Lei­nin­gen-Wes­ter­burg Ká­rolyt kö­tél ál­ta­li ha­lál­ra íté­lik. Meg­ír­ja bú­csú­le­ve­le­it, de a ki­vég­zés nap­ján ko­ra haj­nal­ban még egy­szer tol­lat ra­gad: leg­utol­só le­ve­lét só­go­rá­nak ír­ja, kér­ve őt csa­lád­ja tá­mo­ga­tá­sá­ra.

Ta­lán a leg­tra­gi­ku­sabb han­gú le­vél ez a tá­bor­no­kok bú­csú­le­ve­lei kö­zül. Hi­szen reg­gel hat óra van, ami­kor le­vél­írás köz­ben lö­vé­se­ket hall, a négy, „ke­gye­lem­ből” go­lyó ál­ta­li ha­lál­ra ítélt ki­vég­zé­sé­re ke­rült sor. Meg­sza­kít­ja le­ve­lét: „Ép­pen most szen­ved­tek ki né­gyen kö­zü­lünk, még vissz­han­goz­nak a lö­vé­sek szí­vem­ben. Most ránk ke­rül a sor; még egy­szer Is­ten ve­led, egy jobb vi­lág­ban vi­szont­lát­juk egy­mást” – bú­csú­zik.

Holt­tes­tét só­go­ra „meg­vá­sá­rol­ja” a hó­hér­tól, és a sö­tét­ség lep­le alatt a mony­orói bir­tok­ra vi­te­ti, itt he­lye­zik nyu­ga­lom­ra a négy tölgy­fa alatt. Föl­di ma­rad­vá­nya­it ma az ara­di em­lék­osz­lop alatt dísz­sír­hely őr­zi.

Az il­bens­tad­ti kas­tély 1921-ig ma­rad a csa­lád tu­laj­do­ná­ban, ek­kor a bir­tok­kal együtt el­ad­ják Hes­sen ál­lam­nak. Ké­sőbb a ma­in­zi püs­pök­ség ve­szi meg, és ma Szent (Sankt) Gottfried-ház né­ven mű­kö­dik.

Má­ra a Lei­nin­gen-Wes­ter­burg csa­lád mind­két grófi ága ki­halt, a her­ce­gi ág Amor­bach­ban, Ba­jor­or­szág­ban él.

Ma­ko­vitz­ky Kühl Éva

::Nyomtatható változat::