Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

„A ma­gyar pénzt »ke­res«, a né­met pénzt »ér­de­mel« (Geld ver­di­e­nen), a fran­cia pénzt »nyer« (gag­ner d’ar­gent), az ame­ri­kai pénzt »csi­nál« (to make mo­ney). Tö­ké­le­te­sen jel­lem­ző ki­fe­je­zé­sek. A sze­gény ma­gyart mint­ha lát­ná az em­ber, ho­gyan ke­re­si a pénzt, me­lyik bo­kor­ban ta­lál­hat­ná meg, a jám­bor né­me­tet, ahogy iz­zad, dol­go­zik kéz­zel-láb­bal, míg meg­ér­dem­li azt a pénz­da­ra­bot, a könnyű­vé­rű fran­ci­át, ahogy koc­káz­tat és nyer, ha akad egy má­sik­ra, aki ve­szít; míg a ne­héz vé­rű yan­kee ül egy hely­ben, s kör­mét fa­rag­va csi­nál­ja a pénzt” – ír­ja Jó­kai Mór (Öt­ven év vissz­hang­ja).

Va­jon mit ír­na a bölcs Jó­kai mes­ter, ha nap­ja­ink ma­gyar va­ló­sá­ga ih­let­né őt meg­szó­la­lás­ra? Mi­ként jaj­dul­na fel, lát­va azt a sok ke­ser­gőn ke­res­gé­lő, nyo­mo­rult ma­gyar em­bert? Akik rop­pant igye­ke­zet­tel, ön­ma­gu­kat nem kí­mél­ve pró­bál­nak túl­él­ni szo­ci­ál­li­be­rá­lis ámok­fu­tást, kül­ho­ni vál­ság­gal cif­rá­zott or­szág­ron­tást? Le­het, hogy pen­ná­ját el­dob­va nem­ze­ti gyász­ba bo­rul­na – vagy ép­pen el­len­ke­ző­leg, szent ha­rag­ra gyúl­va egye­ne­sen vit­ri­ol­ba már­ta­ná azt a bi­zo­nyos író­szer­szá­mot? Nem tu­dom, de is­mer­ve köz­ügyek irán­ti fo­gé­kony­sá­gát, né­ma biz­to­san nem ma­rad­na.

Mert mi csak ke­re­sünk és ku­ta­tunk, de bi­zony egy­re csak ke­ve­seb­bet ta­lá­lunk. Van, mi­kor meg le­ve­gőt mar­ko­lunk csu­pán. Ri­asz­tó­ak a jö­vő évi meg­szo­rí­tó költ­ség­ve­tés hí­rei. Az el­sze­gé­nye­dés ré­me fe­nye­get so­ka­kat. Most már nem­csak a fi­ze­té­sünk, be­vé­te­lünk vá­sár­ló­ér­té­ke fog csök­ken­ni, ha­nem so­kunk tény­le­ge­sen is ke­ve­seb­bet kap majd mun­ká­já­ért ha­von­ta. Ezt hoz­ta ne­künk hét év­nyi szo­ci­a­lis­ta–li­be­rá­lis ural­ko­dás. Most már még több lesz a ku­kák­ban ke­re­sők-tur­ká­lók szá­ma, még több ol­csó pa­ri­zer­rel tölt­jük meg gyom­run­kat, s le­het, ké­rem, tü­le­ked­ni a ked­vez­mé­nyes trap­pis­ta saj­tért. És ki tudja, mi lesz a gyerekek iskolai étkeztetésének támogatásával, és vajon hány meg­szün­tetett vasútvonal mentén élők les­het­nek majd a vo­nat után?

Jó­kai után ba­rát­ját, Pe­tő­fit fel­la­poz­va ma is fá­jó a köl­tő nagy ver­sé­nek igaz­sá­ga (A XIX. szá­zad köl­tői): „Ha majd a bő­ség ko­sa­rá­ból / Min­den­ki egy­aránt ve­het, / Ha majd a jog­nak asz­ta­lá­nál / Mind egy­aránt fog­lal he­lyet, / Ha majd a szel­lem nap­vi­lá­ga / Ra­gyog min­den ház ab­la­kán: / Ak­kor mond­hat­juk, hogy meg­áll­junk, / Mert itt van már a Ká­na­án!”

Nem­csak az anya­gi­ak, de a jog sem vo­nat­ko­zik egy­for­mán min­den­ki­re. Amíg az egyik trük­kök­kel na­gyot ka­szál­hat bün­tet­le­nül, ad­dig a má­si­kat a sző­lő­ben ker­ge­tik a ha­tó­sá­gok, mert se­gí­tett a szom­széd­nak szü­re­tel­ni. Vagy ér­tel­met­len elő­írá­sok töm­ke­le­ge le­he­tet­le­ní­ti el a vál­lal­ko­zá­sát. Ha­jaj, messze még a Ká­na­án…

Ok­tó­ber tá­ján gyü­le­ke­ze­te­ink­ben a ter­mé­sért szok­tunk há­lát ad­ni. Ara­tá­si há­la­adó va­sár­nap fel­dí­szít­jük az ol­tárt ter­mé­nye­ink­kel. Bá­nyász­vi­dé­ken még egy da­rab szén is fe­ke­tél­lik ilyen­kor a sző­lő, gyü­mölcs, pu­ha ci­pó mel­lett. Ége­tő kér­dés: van-e mi­ért ma há­lát ad­ni? Mi­kor ezer baj szo­rít? Mi­kor na­pi meg­él­he­té­si gon­dok­kal kell szem­be­néz­nünk? Há­la­adás he­lyett szí­ve­seb­ben pa­nasz­kod­nánk in­kább Is­ten­nek.

A Mi­atyánk­ban a min­den­na­pi ke­nye­ret kér­jük a mennyei Atyá­tól. Ennyit csu­pán. Vagy­is a min­den­na­pi szük­sé­ges dol­go­kat, ételt és iha­tó vi­zet, te­tőt a fe­jünk fö­lé, té­li­re me­leg ru­hát és fű­tést. Nem ké­rünk lu­xust, és nem ké­rünk fö­lös­le­ges dol­go­kat. A fi­gyel­me­sen vé­gig­gon­dolt imád­ság se­gít meg­ér­te­ni a min­den­na­pi ke­nyér igaz­sá­gát. Is­ten igen­is gon­dos­ko­dik ró­lunk. Gon­dos­ko­dott ed­dig is. Lás­suk meg éle­tünk­ben Is­ten na­pon­kén­ti aján­dé­ka­it!

A ne­héz idők pe­dig nem­csak az ak­tí­vabb imád­ko­zás­ra szo­rí­ta­nak rá, ha­nem ész­revé­te­tik ve­lünk az em­ber­tár­sat. Hogy nem va­gyunk egye­dül. Meg­se­gít az Is­ten, és van csa­lá­dunk is, van­nak ba­rá­ta­ink és jó szom­széd­ja­ink. Van te­hát ki­hez se­gít­sé­gért for­dul­ni. Meg­for­dít­va is igaz: ne­kem is van kin se­gí­te­nem! So­ha nem szo­rul­tunk rá úgy Is­ten­re és egy­más­ra, mint nap­ja­ink vál­sá­gá­ban! Bűn len­ne ezt nem ész­re­ven­ni és nem meg­él­ni.

Kis Já­nos egy­ko­ri püs­pö­künk buz­dít így A méh és a ga­lamb cí­mű ver­sé­ben:

„A nyo­mo­rul­tat vesz­ni ne hagy­já­tok:
A más­sal köz­lött jó vissza­száll re­á­tok.
Ma te vagy a sze­gény gyá­mo­la s bás­tyá­ja,
Hol­nap, úgy for­dul­hat, te szo­rulsz re­á­ja.”

Lup­ták György

::Nyomtatható változat::