Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Az uta­zó­sap­kás, kö­vér úr a há­ló­ko­csi pe­ron­ján ál­lott, az egyik fül­ke aj­ta­ja előtt. Jó­mó­dú em­ber volt, sze­ret­te a ké­nyel­met, és ha éj­sza­ka uta­zott, min­dig ki­bé­relt egy tel­jes há­ló­fül­két, hogy egye­dül le­hes­sen. Most azon­ban nem volt elég óva­tos, nem gon­dos­ko­dott ide­jé­ben a je­gyé­ről, és már nem ka­pott, csak egy fel­ső ágyat. Ez nyug­ta­lan­ná tet­te. Szó­val má­sod­ma­gá­val lesz kény­te­len töl­te­ni az éj­sza­kát. Egy má­sik fér­fi­val, egy ide­gen fér­fi­val, aki ugyan­úgy le­vet­kő­zik, mint ő, és meg­töl­ti tes­té­nek ki­pá­rol­gá­sá­val a ku­pét, amely olyan ké­nyel­met­le­nül szűk, hogy né­ha még a sze­rel­mes nász­uta­sok­nak is eszé­be jut­hat ben­ne: jobb vol­na egye­dül len­ni ta­lán.

És ki lesz majd a há­ló­társ? Mi­fé­le em­ber? Öreg? Fi­a­tal? Fe­cse­gő vagy hall­ga­tag? Fog-e hor­tyog­ni? A kö­vér úr töp­ren­gett, hogy mi­lyen em­bert kí­ván­jon ma­ga alá az al­só ágy­ban. Vé­gül is ar­ra az ered­mény­re ju­tott, hogy leg­jobb len­ne, ha az úti­társ le­ma­rad­na a vo­nat­ról. Ami­re már tá­madt egy kis re­mény. Mind­össze öt perc hi­ány­zott csak az in­du­lá­sig, és a „má­sik” még min­dig nem ér­ke­zett meg.

Ek­kor azon­ban meg­je­lent a ka­la­uz, új bő­rön­dö­ket ho­zott, ame­lye­ket be­ra­kott a ku­pé­ba. És fel­ka­pasz­ko­dott a vo­nat­ra az az em­ber is, aki majd az al­só ágy­ban fog alud­ni.

A kö­vér úr oda­né­zett, és vil­la­mos ütést ér­zett a szí­vén. Nem kap­ha­tott vol­na kí­no­sabb úti­tár­sat. Az al­só ágy tu­laj­do­no­sa éle­té­nek leg­ha­lá­lo­sabb el­len­sé­ge volt. Ré­gi, ki­pró­bált el­len­ség. Húsz éve tar­tott ve­le ha­ra­got. Össze­üt­köz­tek min­den­fé­le té­ren. Pén­zért, nő­ért, be­csü­le­tért. Még pár­ba­joz­tak is, és utá­na nem bé­kül­tek ki. Sőt két év­ti­ze­den át nem mu­lasz­tot­tak el egyet­len al­kal­mat, ha va­la­mi kel­le­met­len­sé­get sze­rez­het­tek egy­más­nak, meg­sze­rez­ték, mert van­nak ha­ra­gok, ame­lyek ala­po­sab­bak a sze­re­lem­nél.

A má­so­dik utas is tes­tes fér­fi volt, ugyan­ab­ból a súly­cso­port­ból és rang­osz­tály­ból, mint az el­ső. Még ha­son­lí­tot­tak is, ta­lán épp ezért utál­ták egy­mást oly szen­ve­dé­lye­sen. A má­so­dik utas ar­cán is in­ge­rült meg­döb­be­nés tük­rö­ző­dött. És azon­nal hoz­zá­fo­gott a leg­ag­resszí­vebb tá­ma­dás­hoz. Ma­gá­hoz in­tet­te a ka­la­uzt, és pénzt ígért ne­ki, hogy cse­rél­je ki a fül­ké­jét. Fel­tét­le­nül má­sik ágyat és má­sik úti­tár­sat sze­ret­ne.

Eb­ben a han­gos al­ku­do­zás­ban egye­nes sér­tés volt. A kö­vér úr gon­dolt is rá el­ső dü­hé­ben, hogy csi­nál va­la­mit, eset­leg ve­re­ke­dik, ha kell. Majd még­is jobb­nak ta­lál­ta, hogy ne hall­gas­sa to­vább a pár­be­szé­det. Gő­gö­sen be­vo­nult a ku­pé­ba, be­tet­te az aj­tót, vet­kez­ni kez­dett. Föl­vet­te fe­hér zsi­nó­ros, bor­dó pi­zsa­má­ját. A ne­szesszer­jét lent hagy­ta az asz­ta­lon. Fi­nom, új, kro­ko­dil­bőr, li­la mo­a­ré bé­lé­sű ké­zi­tás­ka volt. Mint a nők, ar­ra gon­dolt, hogy bosszan­ta­ni fog­ja el­len­sé­gét ez a szép hol­mi. Az­zal föl­má­szott a fel­ső ágy­ra, és szi­var­ra gyúj­tott. Fő­leg azért, mert em­lé­ke­zett rá, hogy úti­tár­sa hi­deg szá­jú, és ret­teg a füst­től.

Fél­óra múl­va be­lé­pett az al­só ágy gaz­dá­ja. Úgy lát­szik, nem si­ke­rült ne­ki má­sik he­lyet ta­lál­ni. Nem kö­szönt, nem kért en­ge­del­met, ki­nyi­tot­ta az ab­la­kot, hogy szel­lőz­tes­sen. Majd hal­kan fü­työ­rész­ve, mint­ha egye­dül len­ne, ő is vet­kez­ni kez­dett.

A fér­fi­ak ak­kor sem sze­re­tik néz­ni egy­mást, ami­kor to­a­let­tet csi­nál­nak, ha jó ba­rá­tok. Hát még ha utál­ják egy­mást! A kö­vér úr szí­vé­ben meg­sű­rű­sö­dött a gyű­lö­let, amint vé­gig­ki­bi­cel­te az al­só ágy­be­li utas vet­kő­zé­sét. A fül­ke tük­ré­ben lát­ta, amint le­ve­ti nap­pa­li in­gét, és pi­zsa­mát ölt. Un­dok kön­tö­se volt, pá­va­tar­ka. Lát­ta, ahogy le­ve­ti a ha­ris­nyá­ját, lát­ta a lá­bát. Va­la­mi ős­em­be­ri düh ger­jedt ben­ne, sze­ret­te vol­na a ma­gas­ból a nya­ka kö­zé ug­ra­ni a se­lyem­neg­li­zsé­re vet­kő­zött, fél­pu­cér alak­nak. Be­le­iz­zadt az eről­kö­dés­be, hogy ural­kod­jék ma­gán, és ne te­gyen olyas­mit, ami ki­tör­ne a ci­vi­li­zált vi­lág ke­re­te­i­ből. Éj­fél­táj­ban mind­ket­ten el­ol­tot­ták lám­pá­ju­kat. És a sö­tét­ben a kö­vér utas­nak po­ko­li öt­le­te tá­madt. Hor­tyog­ni kez­dett. Éb­ren volt, csak „csi­nál­ta” a hor­tyo­gást. De olyan dé­mo­ni erő­vel, hogy a tor­ka meg­fáj­dult be­lé. A tor­ka fájt, ki­fá­radt, de ugyan­ak­kor mély­sé­ges gyö­nyör fog­ta el, ami­kor ész­re­vet­te, hogy hány­ko­ló­dik oda­lent az al­só ágy­ban, hogy csap­kod­ja a pár­ná­ját, és hogy ká­rom­ko­dik utált el­len­fe­le.

Hor­tyo­gott, bol­dog volt, rö­hö­gött ma­gá­ban, vé­gül még­is el­aludt a kö­vér úr. Aludt, ma­jom­nak ál­mod­ta ma­gát, amely ma­gas fák ko­ro­ná­ján him­bá­ló­zik, ta­lán a fel­ső ágy sza­bá­lyos re­me­gé­se mi­att.

Ami­kor fel­éb­redt, szür­ke reg­ge­li fél­ho­mály volt a fül­ké­ben. Meg­néz­te kar­kö­tő­órá­ját. Reg­gel hat óra! Ko­rai idő, bát­ran al­ha­tott vol­na ki­len­cig. De va­la­mi nyug­ta­lan­ság fog­ta el. Alul­ról po­má­dé­sza­gú pá­ra szállt föl­fe­lé, a má­sik em­ber je­len­lé­té­nek at­mo­szfé­rá­ja.

A kö­vér úr el­ha­tá­roz­ta, hogy föl­kel és föl­öl­tö­zik.

En­nek a terv­nek több­fé­le elő­nye volt. Elő­ször is föl­ve­ri moz­gá­sá­val az el­len­félt ál­má­ból. Ez gyö­nyö­rű! Má­sod­szor, ha előbb kel föl, ő fog­ja előbb hasz­nál­ni a kö­zös mos­dó-la­vórt. Ben­ne fog­ja hagy­ni a la­vór­ban a szap­pa­ná­nak a hab­ját. Még gyö­nyö­rűbb! Szin­te mo­soly­gott a gon­do­lat­tól, hogy fog dü­hön­ge­ni a má­sik. És me­zí­te­len lá­bát ki­dug­va a pap­lan alól hoz­zá­fo­gott, hogy le­tor­nássza ma­gát a ma­gas­ból.

– Mind­ez ki­tű­nő­en volt meg­ter­vez­ve, csak egy szá­mí­tá­si hi­ba csú­szott a do­log­ba. Az, hogy az al­só ágy la­kó­ja már szin­tén éb­ren volt, és ugyan­úgy gon­dol­ko­zott, mint az, aki fö­löt­te aludt az éj­jel. An­nak is eszé­be ju­tott a la­vór és a pisz­kos szap­pan­hab. És ugyan­ab­ban a pil­la­nat­ban, ami­kor az el­ső szá­mú kö­vér meg­moz­dult, a má­so­dik szá­mú is ar­ra ké­szült, hogy föl­kel­jen. Fel­kö­nyö­költ a pár­ná­ján, majd ki­dug­ta a fe­jét, és néz­te a föl­det, ho­va tet­te es­te a pa­pu­csát?

A töb­bi mind a já­té­kos vé­let­len mű­ve volt. Nem könnyű do­log egy ki­lenc­ven­ki­lós, em­fi­zé­má­ra haj­la­mos, sem­mi­fé­le spor­tot nem mű­ve­lő em­ber­nek le­száll­ni a há­ló­ku­pé fel­ső ágyá­ból. Így tör­tént, hogy a fel­ső ágy uta­sa, amint le akart bo­csát­koz­ni a mély­be, vé­let­le­nül rá­lé­pett az al­só ágy uta­sá­nak fe­jé­re. Ép­pen a fe­je te­te­jé­re lé­pett, me­zí­te­len tal­pá­val va­la­mi ko­pasz, me­leg, si­ma göm­bö­lyűt ér­zett. Meg­ijedt, el­vesz­tet­te az egyen­sú­lyát, és mi­re ma­gá­hoz tért, már ké­ső volt, már zu­hant le­fe­lé.

Ne­héz le­ír­ni az ilyen ese­mé­nye­ket, ame­lyek­be be­le­fér har­minc­ezer év ér­zés­vi­lá­ga, egész ösz­tön­éle­tünk, és mind­az, amit a ci­vi­li­zá­ció év­szá­za­dai mű­vel­tek ben­nünk, hol­ott nem tar­ta­nak to­vább öt má­sod­perc­nél.

Az el­ső öt má­sod­perc el­ső fe­lé­ben a kö­vér úr nem ér­zett egye­bet, mint ki­mond­ha­tat­lan ré­mü­le­tet, mert még nem tud­ta, hogy mi­fé­le ve­szély­be ke­rült. Majd vil­lám­gyor­san meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy mi tör­tént. Össze­adott, ki­vont, kom­bi­nált, a fo­gát csi­kor­gat­ta, harc­ra ké­szült, majd új­ra meg­ijedt, és a har­ma­dik má­sod­perc kö­ze­pe tá­ján így ki­ál­tott fel:

– Ezer bo­csá­nat! – ami elég fur­csa volt, és nem fe­lelt meg elég­gé a kül­ső lát­szat­nak, mert ek­kor már lo­vag­ló hely­zet­ben ült az al­só úri­em­ber vál­lán, pi­zsa­más comb­já­val át­kul­csol­va an­nak nya­kát, sőt – mi­vel a fi­zi­ka tör­vé­nyei nem tűr­nek ki­vé­telt – hogy egyen­sú­lyát el ne ve­szít­se, mind­két ke­zé­vel be­le­ka­pasz­ko­dott ha­ra­go­sá­nak ar­cá­ba és fü­lé­be.

A má­so­dik szá­mú utas lel­ké­ben kö­rül­be­lül ugyan­ez a fo­lya­mat vi­har­zott vé­gig. Elő­ször is meg­ré­mült, va­la­mi szörny ve­tet­te rá ma­gát a ma­gas­ból. A düh­től meg­moz­dul­tak iz­mai, meg­ijedt, majd meg­könnyeb­bült, ami­kor a „par­don”-t hal­lot­ta. És az ötö­dik má­sod­perc vé­gén, szu­szog­va, de ud­va­ri­a­san és sür­gő­sen fe­lel­te:

– Ó, ké­rem, nem tesz sem­mit!

Ez­zel a két össze­font test­ből al­ko­tott kom­po­zí­ció fel­bom­lott, mind­ket­ten vé­gig­es­tek a fül­ke sző­nye­gén.

Az al­só úr szem­üve­get hor­dott, amely össze­tört, és meg­vé­rez­te az or­ra he­gyét, ugyan­ezek az üveg­szi­lán­kok a fel­ső úr mez­te­len lá­bán ej­tet­tek se­bet.

Négy­kéz­láb­ra áll­tak, majd li­heg­ve tér­del­tek föl, az egyik a bor­dó­szín, a má­sik a pá­va­kék pi­zsa­má­ban. Össze­néz­tek. Mit te­het­tek vol­na? Ha­rag­juk túl­ju­tott a ze­ni­ten. Mi­u­tán nem öl­ték meg egy­mást az el­ső fú­ri­á­ban, most már kény­te­le­nek vol­tak ki­bé­kül­ni. Ke­zet is fog­tak szé­pen, és a fel­ső ágy uta­sa ba­rát­sá­gos ije­de­lem­mel je­gyez­te meg:

– Az is­te­nért! Vér­zik az or­ra!

– Ma­gá­nak meg a lá­ba! Vár­jon! Csön­ge­tek a ka­la­uz­nak, hogy hoz­za be a pa­ti­kát! – mond­ta az al­só úri­em­ber.

– Fö­lös­le­ges! – szó­lott az el­ső szá­mú el­len­ség. – Van ná­lam jód! – és azon­nal elő is vet­te a kis üve­get meg a vat­tát a szép kro­ko­dil­bőr ne­szesszer­ből.

Há­rom perc múl­va a ha­ra­go­sok egy­más mel­lett ül­tek az al­só ágyon, és mint két meg­sze­lí­dí­tett, nagy csim­pánz, gyön­gé­den ápol­ták egy­más se­be­it. És köz­ben na­gyon bol­do­gok vol­tak, mi­vel­hogy a bé­ke min­dig rop­pant jól­esik a hosszú há­bo­rúk után.

Hu­nyady Sán­dor

::Nyomtatható változat::