Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Va­sár­nap

Hit nél­kül sen­ki sem le­het ked­ves Is­ten előtt, mert aki az Is­tent ke­re­si, an­nak hin­nie kell, hogy ő van; és meg­ju­tal­maz­za azo­kat, akik őt ke­re­sik. Zsid 11,6 (Zsolt 69,33b; Mk 2,1–12; Ef 4,22–32; Zsolt 32) Mi a hit? Ki­ben és mi­ben hi­szünk? Hi­szünk-e egy­ál­ta­lán? „A hit pe­dig a re­mény­lett dol­gok­nak va­ló­sá­ga, és a nem lá­tott dol­gok­ról va­ló meg­győ­ző­dés” (Zsid 11,1, Ká­ro­li-for­dí­tás). Ma­gam­ban hi­szek? A so­kak ál­tal aján­lott biz­tos re­cept­ben? Vagy a fo­lyók já­rá­sá­ban – ahogy a dal mond­ja? A hí­vő em­ber az Is­ten­ben hisz, meg van bi­zo­nyo­sod­va ró­la, hogy élő, örök va­ló­ság, az örök Va­gyok. Min­den lé­leg­zet­vé­te­lünk­ben, min­den lé­pé­sünk­ben ott van: ke­res­sük őt, mert nem ész­re­vét­le­nül mun­kál­ko­dik az éle­tünk­ben! Add meg Uram, hogy higgyek ben­ned, és meg­lás­sa­lak!

Hét­fő

Éne­kel­je­tek új éne­ket az Úr­nak, éne­kelj az Úr­nak, te egész föld! Zsolt 96,1 (Zsid 13,15; Mk 10,46–52; Ez 1,1–21) Az ének iga­zi öröm­for­rás, gyö­nyö­rű­ség an­nak is, aki éne­kel, s an­nak is, aki tisz­ta, nyi­tott szív­vel hall­gat­ja. A di­csé­rő éne­kek Is­ten kö­ze­lé­be emel­nek, meg­tisz­tul ál­ta­luk a lé­lek. Dal­ban mon­dott imád­sá­gok ezek, az Úr je­len­lé­te érez­he­tő ben­nük. So­kan úgy gon­dol­ják, hogy csak a ré­gi klasszi­ku­sok tud­tak iga­zi éne­ke­ket kom­po­nál­ni, a ma­nap­ság szü­le­tett da­lok igény­te­le­nek, al­kal­mat­la­nok a di­csé­ret­re. Pe­dig ez nem így van! Is­ten ma is ih­let őt sze­re­tő ze­ne­szer­ző­ket ma­gasz­ta­ló éne­kek írá­sá­ra, mi pe­dig le­gyünk fo­ga­dó­ké­szek és nyi­tot­tak ezek meg­ta­nu­lá­sá­ra és ének­lé­sé­re! Az Úr azt sze­ret­né, ha lel­künk­ből, szí­vünk mé­lyé­ből szól­na az új ének! És ezt nemcsak a fi­a­ta­lok­nak mond­ja, ha­nem min­den­ki­nek!

Kedd

Öl­jé­tek meg tag­ja­i­tok­ban azt, ami csak er­re a föld­re irá­nyul: a pa­ráz­na­sá­got, a tisz­tá­ta­lan­sá­got, a szen­ve­délyt, a go­nosz kí­ván­sá­got és a kap­zsi­sá­got, ami bál­vány­imá­dás. Kol 3,5 (3Móz 19,11; Lk 5,12–16; Ez 1,22–28) Sok em­ber­től hal­lot­tam már, hogy ő nem bű­nös: nem lop, nem gyil­kol, nem ha­zu­dik, nincs dol­ga a rend­őr­ség­gel, bí­ró­ság­gal. Is­ten sok­kal szi­go­rúb­ban ha­tá­roz­za meg a bűn fo­gal­mát. Sze­rin­te nem­csak a köz­tör­vé­nyes bör­tön­töl­te­lé­kek a bű­nö­sök, ha­nem mind­nyá­jan azok va­gyunk. Fel kell te­hát is­mer­nünk ma­gunk­ban a nem he­lyén­va­ló cse­le­ke­de­te­ket és jel­lem­vo­ná­so­kat. Sőt: meg kell öl­nünk azo­kat, vagy­is vé­get kell vet­nünk rossz szo­ká­sa­ink­nak, szen­ve­dé­lye­ink­nek. Ön­ma­gunk­tól ez nem si­ke­rül, de Is­ten­nel együtt győ­ze­del­mes­ked­he­tünk, hogy meg­szü­les­sen ben­nünk az új em­ber, aki Krisz­tus­hoz ha­son­ló.

Szer­da

Ők né­pem­mé lesz­nek, én pe­dig Is­te­nük le­szek, mert tel­jes szí­vük­kel meg­tér­nek hoz­zám. Jer 24, 7b (1Thessz 5,24; Préd 12,1–7/8/; Ez 2,1–3,3) Je­re­mi­ás pró­fé­ta lá­to­má­sa Is­ten ke­gyel­mé­nek ígé­re­te a bű­ne­i­től el­for­du­ló, meg­té­rő em­ber­nek. De mi is a meg­té­rés? Nem más, mint gon­dol­ko­dá­sunk meg­vál­toz­ta­tá­sa, a „fe­lül­ről” szü­le­tés, az új­já­szü­le­tés cso­dá­ja. Ar­ra, hogy go­nosz em­ber­ből jó vál­jon, csak Is­ten és az ő Szent­lel­ké­nek ere­je ké­pes. Szük­sé­ges a vál­to­zás­hoz a mi aka­ra­tunk és el­ha­tá­ro­zá­sunk is, de a Min­den­ha­tó nél­kül fel­is­mer­ni sem tud­juk, hogy vál­to­zás­ra van szük­sé­günk. Imád­koz­zunk Is­ten­hez, hogy ne csak meg­szo­kás­ból temp­lom­ba já­ró ke­resz­té­nyek le­gyünk, ha­nem él­hes­sük át a meg­té­rés cso­dá­ját! Az ered­mény lát­ha­tó lesz: Is­ten kép­má­sá­ra for­má­ló­dunk!

Csü­tör­tök

Én tu­dom, mi a ter­vem ve­le­tek – így szól az Úr –: bé­kes­sé­get és nem rom­lást ter­ve­zek, és re­mény­tel­jes jö­vőt adok nek­tek. Jer 29,11 (Jn 1,16; Mk 6,7–13; Ez 3,12–21) Is­ten mind­nyá­junk szá­má­ra el­ké­szí­tet­te éle­tünk ter­ve­it. Min­den­ki­nek a leg­job­bat sze­ret­né: az örök élet aján­dé­ká­ban ré­sze­sí­te­ni ben­nün­ket. Ez a szép­sé­ges terv csak ak­kor tel­je­se­dik be, ha en­ged­jük ér­vé­nye­sül­ni az ő aka­ra­tát min­den­nap­ja­ink­ban. Kér­jük őt, hogy le­gyen az éle­tünk Ura, aki­nek ke­gyel­mé­vel és sze­re­te­té­vel már föl­di lé­tünk­ben is bol­do­gok le­he­tünk. És hisszük a re­mény­tel­jes jö­vő el­jö­ve­te­lét is!

Pén­tek

Az öz­ve­gyet és az ár­vát, a jö­ve­vényt és a nyo­mo­rul­tat ne zsák­má­nyol­já­tok ki! Zak 7,10 (Kol 3,14; Mt 27,39–44; Ez 3,22–27) Nem árt, ha el­gon­dol­ko­dunk azon, hogy min­den­nap­ja­in­kat ke­resz­té­nyi mó­don él­jük-e meg, vagy csak üres sza­va­kat be­szé­lünk, és hi­á­nyoz­nak a hit­ből fa­ka­dó jó cse­le­ke­de­te­ink. Va­jon ész­re­vesszük-e, ha a kör­nye­ze­tünk­ben va­la­ki se­gít­ség­re szo­rul? Meg­lát­juk-e, ha va­la­ki hi­ányt szen­ved? Tu­dunk-e vi­gasz­ta­lást nyúj­ta­ni a be­te­gek­nek, el­eset­tek­nek? A hoz­zánk be­té­ve­dő ide­gent párt­fo­gol­juk-e, vagy el­len­sé­ge­sen ki­re­keszt­jük? Mind-mind pró­ba­kö­vek ezek: Is­ten fel­ada­to­kat ad ne­künk, ame­lyek­ben fej­lőd­he­tünk. Ne fe­led­jük: a sze­re­tet vég­te­len!

Szom­bat

Ben­ned bíz­tak őse­ink, bíz­tak, és meg­men­tet­ted őket. Zsolt 22,5 (Zsid 11,1–2; Ap­Csel 14,8–18; Ez 4,1–8) Ta­lán vol­tunk már olyan ki­lá­tás­ta­lan nyo­mo­rú­ság­ban, ami­kor azt érez­tük, hogy nincs to­vább, mint­ha az Is­ten is el­ha­gyott vol­na. Ilyen hely­zet­ben ér­de­mes fel­idéz­ni a hit­ben előt­tünk járt nem­ze­dé­kek pél­dá­ját, aki­ket Is­ten szen­ve­dé­sük­ből ki­men­tett. Így volt ez a múlt­ban, így van a je­len­ben, sőt: így lesz a jö­vő­ben is! Ha se­gít­sé­gül hív­juk az Urat, ő min­dig fi­gyel ránk, ki­me­ne­kít min­den baj­ból, és – ha az ő ügyé­ért, az ő esz­kö­ze­i­vel har­co­lunk – győ­ze­lem­re visz még az em­be­ri szem­mel néz­ve vesz­tés­re ál­ló csa­ták­ban is! Meg­ígér­te, és ő nem ha­zu­dik! Bíz­zunk ben­ne!

Ju­hász­né Sza­bó Er­zsé­bet

::Nyomtatható változat::