Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Az em­ber­men­tő. Ke­ken And­rás evan­gé­li­kus lel­kész tavaly december­ben lett vol­na száz­éves. Hódmezővá­sár­he­lyen szü­let­tem, így alak­ja min­dig ele­ve­nen élt a csa­lá­dom­ban. Sok­szor hal­lot­tam, hogy a bu­da­pes­ti De­ák tér nagy temp­lo­ma után mi­lyen le­he­tett ne­ki a vi­dé­ki kis­vá­ros. Oda ál­lí­tot­ta Is­ten, ezért fon­tos fel­adat­nak te­kin­tet­te.

Csiz­má­ban, vi­har­ka­bát­ban, há­ti­zsák­kal jár­ta a pe­rem­vi­dé­ket, a kö­ze­li fal­va­kat. Vi­gasz­tal­ta és se­gí­tet­te a nagy ín­ség­ben élő em­be­re­ket. Ami a leg­szebb: a fe­le­sé­gé­vel együtt ár­va­há­zat szervezett! Egy­re sza­po­ro­dó, las­san mo­so­lyos ar­cú csa­lád lett kö­röt­te, és ami­kor úgy for­dult, hogy vissza­ke­rül­het Bu­da­pest­re, egy fel­té­tel­lel vál­lal­ta: ha vi­he­ti ma­gá­val a gye­rek­csa­pa­tot. A há­bo­rú­ban sem tét­len­ke­dett: ha­di­ár­vá­kat fo­ga­dott be, zsi­dó­kat men­tett meg az el­hur­col­ta­tás­tól.

1948-ban az ő éle­te is el­le­he­tet­le­nült: fi­gyel­ték, zak­lat­ták, le­ve­le­it fel­bon­tot­ták. Or­dass La­jos le­tar­tóz­ta­tá­sa után, 1950-ben őt is be­vit­ték az And­rássy út 60.-ba. (Ma­gam­nak pré­di­ká­lok cí­mű ver­sé­ben meg­rá­zó so­rok­ban ír­ta le szen­ve­dé­sét.) Az 1956-os for­ra­da­lom le­ve­ré­se után meg­fosz­tot­ták min­den tiszt­sé­gé­től…

Ahogy apám tet­te, sze­re­tet­tel, csend­ben haj­tok most fe­jet em­lé­ke előtt, ke­zem­be ve­szem, föl­la­po­zom a szü­le­im­nek adott kis Bib­lia ko­pott fe­de­lét.

Fá­radt szív. Test és lé­lek. El­ko­pik az em­ber, s mi­kor már azt hi­szi, nem bír­ja to­vább, ak­kor Is­ten rá­zú­dít egy ne­héz ke­resz­tet. Egy­szer­re re­mény­te­len lett min­den. Ezt most ér­zem elő­ször. És nem ér­nek vé­get a rá­gal­mak, a meg­aláz­ta­tá­sok. Né­zi az or­vos az EKG-pa­pír­ja­i­mat, és nor­má­lis­nak, jó­nak ta­lál min­dent. De bent, va­la­hol leg­be­lül, a szív fa­lát va­la­mi éles kés ha­so­gat­ja.

Lo­vász Lász­ló. Né­zem és hall­ga­tom a ma­te­ma­ti­kus­pro­fesszort. Gaz­dag éle­tét, fá­rad­ha­tat­lan ta­ní­tá­sát, ál­do­zat­ho­za­ta­lát, hogy ha­za­jött a si­ke­res Ame­ri­ká­ból. Ta­nít­vá­nyai be­szél­nek ró­la. Az egyik na­gyon szép gon­do­lat, tő­le idé­zik: „Mi jót kapsz, ah­hoz adj hoz­zá va­la­mit. És az egésszel aján­dé­kozd meg em­ber­tár­sa­i­dat!” Ta­lán ez nem­csak a ma­te­ma­ti­ká­ban ér­vé­nyes, min­den­ki­nek szó­ló fon­tos út­ra­va­ló.

Ma­gyar nyelv. Ma már a har­ma­dik szép meg­fo­gal­ma­zást ol­va­som gyö­nyö­rű nyel­vünk­ről. Hoz­zá­te­szem az enyé­met is: Ká­ro­li Gás­pár for­dí­tá­sá­ban és Arany ver­se­i­ben az ős­nyelv él, a ti­tok­za­tos, a társ­ta­lan, a zen­gő, a dús­gaz­dag, a fér­fi­as, a ke­le­ti! Mi­lyen könnyű örö­me­in­ket, vá­rat­lan bol­dog­sá­ga­in­kat le­ír­ni, és mi­lyen ne­héz a fáj­dal­ma­in­kat meg­fo­gal­maz­ni, ha úgy érez­zük, egye­dül ma­rad­tunk, el­ha­gyott Is­ten.

La­ti­no­vits Zol­tán. Mást ke­res­tem, és a szí­nész­ki­rály pró­zai írá­sai ke­rül­tek a ke­zem­be. Egy­re na­gyobb öröm­mel la­po­zom, új és új ré­sze­ket fe­de­zek föl, pe­dig már sok­szor el­ol­vas­tam. Vá­rat­la­nul az Üze­net­nél meg­ál­lok, a te­me­tői bú­csúz­ta­tó­ban egy fá­jó-szép rész: „Szer­te a ha­zá­ban mon­dom a ver­se­ket, és fi­gye­lem a kö­zön­sé­get: nem tud­ják, mit je­lent ťma­gyarŤ. Olyan ér­te­lem­ben, aho­gyan Ady ej­tet­te, aho­gyan Pe­tő­fi lán­gol­ta, Ba­las­si él­te, Arany szen­ved­te, Bar­tók si­kol­tot­ta Ko­dállyal, Csont­váry és Egry fes­tet­ték, aho­gyan Kosz­to­lá­nyi fél­tet­te, Ba­bits óv­ta. Nem tud­ják, nem ér­tik, és fél­nek at­tól, ha fe­lé­jük tü­ze­lem a szót… ezért kell egy vég­le­ges, szent szót mon­da­nunk, min­den­ki büsz­ke le­hes­sen ar­ra, hogy ma­gyar, hogy itt ma­radt.”

Ha­i­ti föld­ren­gés. Új és új fel­vé­te­lek, meg­rá­zó fo­tók az új­sá­gok­ban, a te­le­ví­zió kép­er­nyő­jén. Össze­dőlt épü­le­tek és az ut­cák­ra zsú­fo­ló­dott la­kók Ha­i­ti fő­vá­ro­sá­nak köz­pont­já­ban a lé­gi fel­vé­te­le­ken. Fa­lat ke­nyé­rért, korty­nyi ví­zért egy­mást foj­to­ga­tó em­be­rek. Ár­va gye­rek­ar­con el­mond­ha­tat­lan, sö­té­ten iz­zó fáj­da­lom. 2010. ja­nu­ár 24. Egy vá­ros, egy or­szág el­tö­röl­te­tett. Ta­lán a jól­la­kott vi­lág se­gít: fér­fi­ak egy üveg ás­vány­víz­zel, nők egy me­leg ta­ka­ró­val, vé­get nem érő imá­val…

Tragédia. A fi­a­tal film­ren­de­ző ame­ri­kai meg­hí­vá­sá­ról be­szél. Kint dol­go­zik, olyan ez – tré­fál­ko­zik a ri­por­ter –, mint­ha egy New York-i jön­ne ide, és szín­pad­ra vin­né Az em­ber tra­gé­di­á­ját. „Nem pont olyan – mond­ja –, mert A vágy vil­la­mo­sa sok­kal jobb!” Sze­gény fiú, csak át­la­poz­ta Ma­dách re­mek­mű­vét, azért mond ekkora bu­ta­sá­got. Ma­dách Im­re drá­má­ját ját­szot­ták ed­dig a leg­töb­bet, a vi­lág­szín­pa­don is osz­tat­lan si­kert ara­tott. Eu­ró­pa ren­de­zői szin­te ver­sen­ge­nek a le­he­tő­sé­gért, hogy meg­mé­ret­tes­se­nek. A Tra­gé­dia könnye­dén lé­pi át az új szá­za­do­kat, és hir­de­ti: „Mon­dot­tam em­ber: küzdj és bíz­va bíz­zál!”

Eg­ri csil­la­gok. Gár­do­nyi ma is lel­ke­sí­tő, ré­gi szép köny­vé­ben la­po­zok. Hol is van Do­bó Ist­ván ka­pi­tány es­kü­je? Tu­dom-e még kí­vül­ről a szív­szo­rí­tó so­ro­kat? Új­ra­ol­va­sok ked­ves ré­sze­ket, föl­idé­zem a ve­re­tes ol­da­la­kat. Egy mon­dat kü­lö­nö­sen meg­ra­gad ben­nem: „Fáj­da­lom­ból gyúr­ták az anyai szí­vet.”

Ten­ge­ri­ma­lac. Má­rai ír­ta va­la­me­lyik nap­ló­já­ban, hogy ná­po­lyi la­ká­suk kö­ze­lé­ben min­den dél­után ki­köt­nek egy sza­ma­rat. Mi­kor sé­tá­ra in­dul, az ál­lat meg­is­me­ri, és örö­mé­ben fe­lé nye­rít. Én így va­gyok a csa­lád ten­ge­ri­ma­la­cá­val. Nincs már ve­lünk, de ha nagy rit­kán meg­lá­to­ga­tom, amint be­lé­pek a kis­szo­bá­ba, min­dig nagy vi­sí­tás­sal fo­gad. Meg­is­mer, s tud­ja, vi­szek a ked­venc éte­lé­ből, az édes­pap­ri­ká­ból. Ka­pasz­ko­dik föl a rá­cson, majd ki­bú­jik a bő­ré­ből, úgy vár­ja a meg­le­pe­tést. El­mond­ha­tom, ő az egyet­len élő­lény a vi­lá­gon, aki­ről tu­dom, hogy min­dig örül, ami­kor meg­lát az aj­tó­ban.

Ke­re­sés. Is­tent ke­res­ni kell, hív­ni szün­te­le­nül. És ha őszin­tén szó­lít­juk meg, ak­kor rög­tön fe­lel. Az ör­dög nem vár­ja a hí­vást, ál­lan­dó­an ott van a kö­ze­lünk­ben, és súg a fü­lünk­be. Hi­szem, hogy min­dig az ör­dög szól, ha a hang rossz­ra biz­tat. És hi­szem azt is, hogy az év­ti­ze­de­ken át élő zsar­no­ki ha­ta­lom fé­lel­mé­vel együtt az ör­dög mű­ve volt!

Fe­le­let. Ha Is­ten meg­szó­lít­ja az em­bert, nem elég hall­gat­ni. De fe­lel­ni is kell tud­ni. És vissza­kér­dez­ni. Mon­da­ni az iga­zat, csak­is az iga­zat.

Feny­ve­si Fé­lix La­jos

::Nyomtatható változat::