A vasárnap igéje

BÖJT HAR­MA­DIK VA­SÁR­NAP­JA (OCU­LI) – ÉZS 43,22–25

Hozzászólás a cikkhez

Zak­la­tott vi­lág­ban élünk. Ép­pen ezért sze­ret­nénk, ha leg­alább a temp­lom­ban ta­lál­nánk egy kis nyu­gal­mat. Is­ten igé­je böjt har­ma­dik va­sár­nap­ján azon­ban úgy nyug­tat meg ben­nün­ket, hogy előt­te ala­po­san fel­ka­var. Pró­fé­tai szót hal­lunk, amely rá­vi­lá­gít a hely­ze­tünk­re: ar­ra, hogy Is­ten ir­gal­ma nél­kül min­den pró­bál­ko­zá­sunk ku­darc­ra van ítél­ve.

Is­ten igé­je szem­be­sít ben­nün­ket a hűt­len­sé­günk­kel és az en­ge­det­len­sé­günk­kel. A pró­fé­ta sza­vai a ba­bi­lo­ni fog­ság ide­jén szól­tak. A fog­ság év­ti­ze­de­i­vel kap­cso­lat­ban leg­in­kább ar­ról szok­tunk be­szél­ni, hogy a zsi­dó nép élet­ben ha­gyott ma­ra­dé­ka mi­cso­da iszo­nya­tos meg­alá­zott­ság­ban, nyo­mo­rú­ság­ban ten­get­te a nap­ja­it. Ami két­ség­kí­vül igaz is, csak­hogy nem sza­bad el­fe­lej­te­nünk, hogy a vá­lasz­tott nép Ba­bi­lon­ban nem ál­do­zat volt, ha­nem Is­ten jo­gos íté­le­té­nek sú­lya alatt szen­ve­dett!

Hosszú évek, év­szá­za­dok go­nosz­sá­ga, ön­zé­se, hi­tet­len­sé­ge, en­ge­det­len­sé­ge, em­ber­te­len­sé­ge és is­ten­te­len­sé­ge ve­ze­tett oda, hogy mar­co­na őrök fel­ügye­le­te alatt ide­gen föld­re kel­lett köl­töz­ni­ük, és a ki­te­le­pí­tett­ség nyo­mo­rú­sá­gá­ban csak só­hajt­va em­lé­kez­het­tek temp­lo­muk füs­töl­gő rom­ja­i­ra. Mert­hogy hi­á­ba volt min­den ko­ráb­bi pró­fé­tai fi­gyel­mez­te­tés és még in­kább Is­ten ol­tal­ma­zó di­cső­sé­ge, a vá­lasz­tott nép nem volt en­ge­del­mes, nem szol­gál­ta Urát tel­jes szí­vé­vel és egész éle­té­vel.

És hogy célt ne té­vesszen a pró­fé­tai szó­zat: az in­tés ma ne­künk, a mos­ta­ni vá­lasz­tott nép­nek, Krisz­tus egy­há­zá­nak szól. Ami baj, két­ség­be­esés, ká­osz, tra­gé­dia kö­rül­vesz ben­nün­ket, és kör­be­fon­ja mind­annyi­unk éle­tét, an­nak nem ál­do­za­tai va­gyunk, ha­nem mind­ez a bű­nünk egye­nes kö­vet­kez­mé­nye. A bű­nünk pe­dig vég­ső so­ron min­dig az, hogy Is­ten he­lyett va­la­mi mást ke­re­sünk, va­la­mi más­sal ér­jük be. Nem őt hív­juk se­gít­sé­gül, ha­nem oko­sab­bak aka­runk len­ni ná­la. Nem ne­ki ad­juk a szí­vün­ket, ha­nem min­den­ki más­nak, aki ma­ga­sabb árat kí­nál, és ol­csóbb ön­részt kö­ve­tel ér­te. Nem őt akar­juk di­cső­í­te­ni, ha­nem in­kább a ma­gunk di­cső­sé­gé­vel va­gyunk el­fog­lal­va. Is­ten igé­je ezért ön­vizs­gá­lat­ra és bűn­val­lás­ra hív, ami­kor fel­tár­ja a hely­ze­tün­ket.

A pró­fé­tai szó meg­mu­tat­ja azt is, hogy elég­te­len mind­az, amit mi ma­gunk meg­te­szünk an­nak ér­de­ké­ben, hogy meg­bé­kél­jünk Urunk­kal. Ha a sza­vak szo­ro­sabb ér­tel­mét néz­zük, a pró­fé­ta per­sze nem mon­dott iga­zat. Az ugyan­is két­ség­te­len, hogy a vá­lasz­tott nép a ba­bi­lo­ni hó­dí­tás előt­ti idők­ben hellyel-köz­zel min­den szer­tar­tást el­vég­zett a mó­ze­si tör­vény elő­írá­sai sze­rint. Alig­ha ma­radt el rend­sze­re­sen az is­ten­tisz­te­let. Az ol­tár kö­rül nyil­ván na­pon­ta pa­ta­kok­ban folyt a vér.

Ké­sőbb, Jé­zus ko­rá­ban is így volt ez. Pa­pok szor­gos­kod­tak a szen­tély kö­rül, fa­ri­ze­u­sok vi­gyáz­ták nem­csak a ma­guk, de az egész kö­zös­ség er­köl­cse­it és val­lá­sos éle­tét, a si­va­tag­ban pe­dig asz­ké­ta szek­ták igye­kez­tek még ko­mo­lyab­ban ven­ni a tör­vény elő­írá­sa­it.

Ugyan­ez van ma is, kö­zöt­tünk is. Já­runk temp­lom­ba, éne­kel­jük az éne­ke­in­ket, töb­bé-ke­vés­bé tart­juk ma­gun­kat az egy­há­zi­as szo­ká­sok­hoz. Böjt van, a bűn­bá­nat ide­je. Ta­lán bi­zo­nyos na­po­kon még mo­dern ko­runk­ban is tar­tóz­ko­dunk a hús­éte­lek­től, vál­lal­va a vi­lág gú­nyos pil­lan­tá­sa­it. Ta­lán el­gon­dol­ko­zunk az éle­tün­kön. Ta­lán lel­künk meg­nyug­ta­tá­sá­ra töb­bet ülünk a temp­lom­pad­ban, mint az év más nap­ja­in. Le­het, hogy ko­moly ön­vizs­gá­lat­ra és gyó­nás­ra is rá­szán­juk ma­gun­kat. De va­jon elég-e mind­ez? Nem nyug­ta­la­nít­ja-e a szí­vün­ket a gaz­dag if­jú kér­dé­se: mit te­gyek? Mit te­gyek még, hogy vé­gül el­nyer­hes­sem az örök éle­tet? Mi az, ami­vel ked­vé­ben jár­ha­tok Is­ten­nek? Nem za­ka­tol ott a fü­lünk­ben a szer­ze­tes Lu­ther gyöt­rel­me: ho­gyan ta­lá­lok rá az ir­gal­mas Is­ten­re?

A pró­fé­tai szó meg­ad­ja a vá­laszt a kér­dés­re, ami­kor min­dent a fe­je te­te­jé­re ál­lít: nem te szol­gál­tál ne­kem, ha­nem én va­gyok az, aki min­dent meg­tet­tem ér­ted. A böjt he­te­i­ben sem az a dön­tő, hogy mennyi­re érez­zük bű­nös­nek ma­gun­kat, mi­lyen mó­don és mi­lyen kö­zeg­ben mer­jük ezt meg­val­la­ni, mennyi ha­mut szó­runk a fe­jünk­re, és mi min­den­ről mon­dunk le, csak hogy ke­gye­seb­bek­nek érez­hes­sük ma­gun­kat. Ta­nul­juk meg egy­szer és min­den­kor­ra: Is­ten­nel va­ló kap­cso­la­tunk, üd­vös­sé­günk kér­dé­sé­ben so­ha­sem az a dön­tő, hogy mi mit te­szünk, vagy mi­re va­gyunk ké­pe­sek – ha­nem egye­dül az, hogy Is­ten mit tesz ér­tünk.

Is­ten dön­tő, ir­gal­mas és min­dent re­mény­sé­get fe­lül­mú­ló cse­lek­vé­se pe­dig egy­ér­tel­mű és vi­lá­gos Jé­zus Krisz­tus­ban. Aho­gyan a bű­nei mi­att nyo­mor­gó egy­ko­ri vá­lasz­tot­tak­nak már ki­nyil­vá­ní­tot­ta az ő pró­fé­tá­juk ál­tal Ba­bi­lon vi­zei mel­lett: ti nem en­gem ke­res­te­tek, és nem en­gem szol­gál­ta­tok, de én ön­ma­ga­mért el­tör­löm a bű­ne­i­te­ket!

Böj­tö­lé­sünk nem le­het egy­sze­rű­en csak part­ta­lan bűn­bá­nat. No­ha a bűn­bá­nat és a bűn­val­lás Is­ten­től jön, és per­sze nél­kü­löz­he­tet­len is, böj­tünk nem szól­hat egye­dül ön­ma­gunk­ról. A kö­zép­pont­já­ban – csak­úgy, mint egész éle­tünk­nek – Krisz­tus ke­reszt­jé­nek kell áll­nia. Is­ten cse­lek­vé­se le­het csak az alap­ja és az erő­for­rá­sa a mi cse­lek­vé­sünk­nek. Egy­há­zi szol­gá­la­tunk­nak, ha­gyo­má­nyos vagy ép­pen új­sze­rű ke­gyes­sé­günk­nek, örö­münk­nek, a sza­ba­du­lás­ba és a szebb hol­nap­ba ve­tett re­mény­sé­günk­nek.

A böjt de­re­kán for­dul­junk ezért hit­tel Jé­zus Krisz­tus fe­lé. Ő Is­ten Bá­rá­nya, aki ma­ga lett Urunk dön­tő, min­dent át­raj­zo­ló, min­den em­be­ri meg­szo­kott­sá­got fel­for­ga­tó fe­le­le­te nyug­ta­la­ní­tó kér­dé­se­ink­re. Mi nem tu­dunk se­gí­te­ni ma­gun­kon, de ő meg­tett ér­tünk min­dent, ami szük­sé­ges. Fo­gad­juk a szí­vünk­be igé­jét, hogy a hi­tünk hoz­zá kap­csol­jon, és ir­gal­má­nak gyü­möl­cse­it él­vez­zük a böj­ti idő­ben. Krisz­tus el­vet­te a bű­nün­ket: re­mé­nyünk az, hogy ve­le együtt ör­ven­dez­he­tünk majd az örök­ké­va­ló­ság­ban is.

Tu­bán Jó­zsef

::Nyomtatható változat::