Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Az „ős­re­for­má­tus­nak” aposzt­ro­fált Cso­ó­ri Sán­dor kö­szön­té­sé­re gyü­le­kez­tek tisz­te­lői múlt szom­ba­ton es­te a De­ák té­ri evan­gé­li­kus temp­lom­ban, ahol Szo­ko­lay Sán­dor Kos­suth-dí­jas ze­ne­szer­ző-kar­nagy adó­zott hang­ver­sennyel az úgy­szin­tén Kos­suth-dí­jas író és köl­tő élet­mű­vé­nek. Aki az es­ti hat órá­ra meg­hir­de­tett kon­cert­re pon­to­san ér­ke­zett, an­nak már csak ál­ló­hely ju­tott. Ko­szo­rús köl­tőnk nyolc­va­na­dik szü­le­tés­nap­ja iga­zi tár­sa­dal­mi ese­mény volt – ne­ves po­li­ti­ku­sok, köz­éle­ti sze­mé­lyi­sé­gek tisz­tel­ték meg je­len­lé­tük­kel az ün­ne­pi al­kal­mat, il­let­ve az ün­ne­pel­tet. Cso­ó­ri Sán­dort és az egy­be­gyűl­te­ket el­ső­ként Ba­log Zol­tán, a Pol­gá­ri Ma­gyar­or­szá­gért Ala­pít­vány ku­ra­tó­ri­u­mi el­nö­ke kö­szön­töt­te, aki elöl­já­ró­ban le­szö­gez­te: tel­je­sen he­lyén­va­ló, hogy egy szü­le­tés­nap Is­ten haj­lé­ká­ban tar­tas­sék.

A prog­ram össze­ál­lí­tó­ját di­csé­ret il­le­ti. Az est han­gu­la­tát a Nyír­egy­há­zi Cant­emus Kó­rus Pro Mu­si­ca le­ány­ka­ra te­rem­tet­te meg Ko­dály Zol­tán Nagy­sza­lon­tai kö­szön­tő­jé­vel és Bar­tók Bé­la egy­ne­mű ka­ra­i­val. A kris­tály­tisz­ta han­gok mes­te­re Sza­bó So­ma kar­nagy volt. A Ser­kenj fel, ke­gyes nép té­tel elő­adá­sa már jó al­kal­mat adott Cso­ó­ri Sán­dor kö­szön­té­sé­re, a Bo­lyon­gást pe­dig mint­ha a köl­tő­ről, a nem­zet sor­sá­ért ag­gó­dó em­ber­ről for­mál­ta vol­na meg Bar­tók.

Az est egy ős­be­mu­ta­tót is tar­to­ga­tott: Szo­ko­lay Sán­dor ze­ne­szer­ző­nek a Cso­ó­ri Sán­dor ver­se­i­re írt ora­to­ri­kus lá­to­má­sát. A női kar­ra és ze­ne­kar­ra írt opus a köl­tő gon­do­la­ta­i­nak fü­zé­re; az evan­gé­li­kus mes­ter a mű­nek a Tél vé­gi ta­vasz­vá­ró cí­met ad­ta.

A Ki­ál­tá­sok hó­esés­ben ön­ma­gunk­ra kény­sze­rí­tett lel­ke­se­dé­se, A hosszú tél zsol­tá­ra és a Mo­tyo­gók ko­mor elő­ér­ze­te és a zord va­lót be­mu­ta­tó so­rai után a Vi­rág­va­sár­nap fenn­költ, de ugyan­ak­kor em­be­ri han­gu­la­tát ön­töt­te ze­né­be Szo­ko­lay. „Va­la­hol most egy tu­li­pán-szá­jú ki­csi sza­már­ka or­di­bál, há­tá­ra oda­kép­ze­lem ma­gam s va­gyok Jé­zus ki­rály” – idé­zi a nép hang­ját sok öt­let­tel a té­tel. A le­zá­rás még az öröm­ről szól: „Pa­rasz­tok és Jé­zus ki­rály egy­mást ka­rol­va mu­la­tunk…”

Az Il­la­tos nagy­pén­tek-na­pon for­tis­si­mói és pi­a­nó­ba hal­ku­ló dal­la­mai döb­ben­te­nek rá az el­kö­vet­ke­zen­dő vég­re, s ezt old­ja a Sur­re­xit Ch­ris­tus! S hús­vét más­nap­ján ün­ne­pé­lyes­sé­ge, ame­lyet azért át­szőtt az író két­ke­dé­sé­vel is: „Hús­vét más­nap­ján is ki­ált a ka­kas!… pe­dig te azt hit­ted már: túl va­gyunk min­den áru­lá­son, túl pé­te­ri s jú­dá­si éve­in­ken…” A bo­rú­ba haj­ló gon­do­la­tok után a szer­ző egy ta­va­szi him­nusszal zár­ja a mű­vet, amely­nek a Pün­kösd jön, szép, bor­zas ün­nep cí­met ad­ta. A ter­mé­szet bac­cha­ná­li­á­já­nak mél­tó tár­sa Cso­ó­ri ars po­e­ti­cá­ja: „Egyet­len tit­kom van, hogy sze­re­tek él­ni.”

Az Evan­gé­li­kus Élet ha­sáb­ja­in nem­ré­gi­ben egy má­sik Szo­ko­lay-be­mu­ta­tó­ról is be­szá­mol­tunk. Az Ok­tó­ber vé­gi tisz­ta lán­gok cí­mű ora­tó­ri­u­mot szin­tén egy köl­tő, Nagy Gás­pár ver­sei ih­let­ték, így az em­ber ön­kén­te­le­nül is össze­ha­son­lít­hat­ta a két al­ko­tást. A Mű­vé­sze­tek Pa­lo­tá­já­ban be­mu­ta­tott kan­tá­ta – már a té­má­ja okán is – ele­ve gran­di­ó­zus mű­nek ké­szült, s eré­nye­i­vel, ap­róbb hi­bá­i­val el is ér­te cél­ját. E kó­rus-ze­ne­ka­ri mű vi­szont mert ki­csiny len­ni. Min­den bi­zonnyal ezt sem fog­ják a 21. szá­zad avant­gárd mű­vei kö­zött szá­mon tar­ta­ni, de nem is ez volt a cél­ja, „szo­ko­lays” dal­lam­kin­csé­vel kí­vánt aján­dék­ká vál­ni. Szin­tén prog­ram­ze­ne, de egy­ben öröm­ze­ne is, amely nyu­god­tan ha­gyat­koz­ha­tott Cso­ó­ri ve­re­tes so­ra­i­ra, és ta­lán az ün­nep ki­vé­te­les han­gu­la­tá­nak is kö­szön­he­tő­en fel­sza­ba­dul­tabb és em­ber­kö­ze­libb volt, mint a má­sik be­mu­ta­tó. A már meg­is­mert ének­kar, a Bu­da­pest-Hegy­vi­dé­ki Ka­ma­ra­ze­ne­kar és a szó­lis­ták: Ker­te­si Ing­rid, Pa­ta­ki Po­tyók Dá­ni­el és if­jabb Do­ma­hidy Lász­ló a szer­ző ve­zény­le­té­vel meg­ér­de­melt si­kert arat­tak.

– Iga­zi meg­le­pe­tés volt szá­mom­ra e lé­lek­eme­lő kö­szön­tés – nyi­lat­ko­zott az es­té­ről Cso­ó­ri Sán­dor az Evan­gé­li­kus Élet­nek. – Kö­zép-Eu­ró­pá­ban az el­múlt év­szá­zad­ban annyi igaz­ság­ta­lan­ság és tra­gé­dia tör­tént, hogy ezek ki­mon­dá­sa iga­zi mű­vé­sze­ti, iro­dal­mi, ze­nei fel­adat, egy­ben kö­te­les­ség. Kö­szö­net il­le­ti ezért a ze­ne­szer­zőt. Szo­ko­lay Sán­dor­hoz több mint fél év­szá­za­dos is­me­ret­ség fűz, s no­ha rit­kán ta­lál­koz­tunk, de tud­tunk egy­más­ról, és fi­gyel­tünk a má­sik­ra. Ta­lál­ko­zá­sa­ink­kor min­dig ott vet­tük fel a be­szél­ge­tés fo­na­lát, ahol évek­kel ko­ráb­ban meg­sza­kadt.

Az ős­be­mu­ta­tót kö­ve­tő­en dr. Fa­bi­ny Ta­más hir­de­tett igét. Az evan­gé­li­kus püs­pök me­leg sza­vak­kal, az ün­ne­pel­tet idéz­ve kö­szön­töt­te az ün­ne­pel­tet. A je­les na­pot és a ge­ni­us lo­cit a köl­tő gyer­mek­ko­rá­ra, a fe­hér fa­lú temp­lo­ma­i­ra em­lé­ke­ző ver­sé­vel kö­töt­te össze: „Éne­kel­tem a va­sár­na­pok tisz­ta­sá­gá­ban, / mint he­gye­ken fu­tó, gye­rek­ar­cú vi­zek. / A fe­hér ing­nya­kú sze­gé­nyek közt / olyan jó volt az ének gyü­möl­csé­be ha­rap­ni […]. Temp­lo­mi fa­lak, köz­te­tek emel­ked­tem / a sze­gé­nyek egy­ügyűbb egé­be […].” (Egy temp­lom fa­lá­ra)

Fa­bi­ny be­szé­dé­ben a lau­dá­ció mel­lett – az ün­nep­ron­tás leg­cse­ké­lyebb cél­ja nél­kül – meg­je­lent a na­pi po­li­ti­kai ri­deg va­ló­ság is. Itt a köl­tő­nek a Nagy Gás­pár­hoz írt so­ra­i­ra tá­masz­ko­dott: „Egy or­szág fek­szik előt­tünk ha­nyatt a sár­ban / Dú­do­lunk ne­ki, mint szent fa­lu­rosszá­nak / Bár nem tud­juk, hal­dok­lik-e vagy csu­pán ré­szeg.” A püs­pök vé­gül hús­vét üze­ne­té­vel adott meg­nyug­vást, az idé­zett so­rok itt a Tör­tet a jö­vő cí­mű vers­ből va­lók: „Jé­zus még kis­gyer­mek, most ta­nul / Jár­ni a vi­zek fö­lött, / Bil­leg, im­bo­lyog, meg­tá­maszt­ja / egy-egy nap­su­gár…”

Egy ki­csit ud­va­ri­at­lan gesz­tus­nak tar­tot­tam, hogy a szer­ve­zők az ad­dig szí­nen lé­vő, tu­dá­sa leg­ja­vát adó ének­kart a be­széd alatt áll­va hagy­ták, pe­dig ők már meg­tet­ték dol­gu­kat.

Az ige­hir­de­tés után még nem ért vé­get a prog­ram: a Bu­da­pest-Hegy­vi­dé­ki Ka­ma­ra­ze­ne­kar be­fe­je­zé­sül Ko­dály Ga­lán­tai tán­cok cí­mű mű­vét ját­szot­ta. Ko­dály na­gyon sze­ret­te e mű­vét, s köz­re­adá­sá­val a ré­gi ga­lán­tai ban­dák­nak, az az­óta ki­halt ha­gyo­mány­nak ál­lí­tott em­lé­ket. Csa­ló­ka az al­ko­tás ne­héz komp­le­men­ter rit­mu­sá­val, sok ze­ne­kar­nak és kar­mes­ter­nek tört be­le a bics­ká­ja a lát­vá­nyos, de na­gyon igé­nyes da­rab­ba. A fi­a­tal ze­né­szek vi­szont Gé­me­si Gé­za ve­zény­le­té­vel ki­vá­ló­an helyt­áll­tak. Egy ki­csit szo­kat­lan volt, hogy a las­súbb ré­sze­ket a kar­nagy erő­sen vissza­fog­ta, de ez­ál­tal sok ap­róbb rész­let vált hang­sú­lyos­sá, amely más­kor el­sik­kadt. Kü­lön há­la il­le­ti a kla­ri­né­tost szép szó­ló­já­ért. „Az ün­ne­pi üze­ne­tet a ze­ne köz­ve­tí­tet­te” – hal­lot­tuk az est be­ve­ze­tő­jé­ben. Nem is akár­ho­gyan: ki­vá­ló elő­adók je­les al­ko­tá­sok­kal tisz­te­leg­tek Cso­ó­ri Sán­dor élet­mű­ve előtt. A köl­tő lát­ha­tó­an el­ér­zé­ke­nyül­ten kö­szön­te meg e fi­gyel­met, a kö­zön­ség szűn­ni nem aka­ró tap­sát.

Is­ten él­tes­se Cso­ó­ri Sán­dort!

Cser­mák Zol­tán

::Nyomtatható változat::