Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Az Evangélikus Élet egyik olvasója kér­dezte: Mi pon­to­san a „Szent­lé­lek el­le­ni bűn” és a „Szent­lé­lek el­le­ni ká­rom­lás”? Ez a ket­tő ugyan­azt je­len­ti? Vagy ha nem, mi a kü­lönb­ség köz­öttük, és me­lyik a meg­bo­csát­ha­tat­lan? Ha ugyan­azt je­len­ti, ak­kor a Bib­li­á­ban mi­ért a „Szent­lé­lek ká­rom­lá­sa” (go­nosz, ha­mis be­széd vagy gon­do­lat) van, és mi­ért nem a „Szent­lé­lek el­uta­sí­tá­sa, meg­ve­té­se”? Itt ak­kor mi­re gon­dolt Jé­zus pon­to­san? S mi­ért mond­ta még azt, hogy „ahány ká­rom­lást szól­nak”?

Az Új­szö­vet­ség­ben há­rom he­lyen ol­va­sunk a Szent­lé­lek ká­rom­lá­sá­ról (Mt 12,31; Mk 3,29; Lk 12,10) és egy­szer Szent­lé­lek el­le­ni szó­lás­ról (Mt 12,32). A Szent­lé­lek el­le­ni bűn ki­fe­je­zés eb­ben a for­má­ban nem for­dul elő az Új­szö­vet­ség­ben, ha­nem úgy te­kint­he­tő, mint az előb­bi ket­tő­nek az egy­be­fo­gá­sa a mi mai be­szé­dünk­ben. Az Új­szö­vet­ség ere­de­ti nyel­vé­ben a gö­rög blasz­fé­mia szó sze­re­pel, amely­nek je­len­té­se: „gya­láz­ni, rosszat mon­da­ni, ha­mi­sat ál­lí­ta­ni, el­le­ne mon­da­ni”, tu­laj­don­kép­pen a „jót mon­da­ni” el­len­té­te. (A ká­rom­lás nem azo­nos a drasz­ti­kus, dur­va és ocs­mány be­szé­det je­len­tő ká­rom­ko­dás­sal.)

A fen­ti két új­szö­vet­sé­gi ki­fe­je­zés meg­ér­té­sé­re néz­ve tám­pont a szö­veg össze­füg­gé­se. Má­té és Márk evan­gé­li­u­ma sze­rint Jé­zus a zsi­dó kor­tár­sak­kal mond­ja a Szent­lé­lek ká­rom­lá­sá­ról szó­ló sza­va­kat, ami­kor a fa­ri­ze­u­sok az­zal vá­dol­ják, hogy Bel­ze­bub­nak, az ör­dö­gök fe­je­del­mé­nek se­gít­sé­gé­vel űzi ki az ör­dö­gö­ket (Mt 12,22–30; Mk 3,22–27). A vád rend­kí­vül sú­lyos, mi­vel is­ten­ká­rom­lás, de azért is, mert Jé­zus is­te­ni kül­de­té­sét von­ja két­ség­be.

Jé­zus ha­tá­ro­zott vá­la­sza ket­tős. Egy­részt ar­ra utal, hogy az ör­dög­űzés ör­dö­gi se­géd­let­tel ön­el­lent­mon­dás. Más­részt ar­ra, hogy az ő em­be­ri sze­mé­lye el­le­ni bű­nök­re és ká­rom­lá­sok­ra van bo­csá­nat, mert aki így vét­ke­zik, még nem sza­kít fel­tét­le­nül és szán­dé­ko­san Is­ten­nel, eb­ből még le­het meg­té­rés. De aki a ben­ne és ál­ta­la mun­kál­ko­dó Szent­lel­ket ká­ro­mol­ja, vagy­is a Szent­lé­lek el­len szól, és így el­len­sze­gül ne­ki, az előtt el­zá­rul a meg­té­rés út­ja.

Lu­kács evan­gé­li­u­má­nak össze­füg­gé­sé­ben Jé­zus a ta­nít­vá­nya­it buz­dít­ja és bá­to­rít­ja val­lás­té­tel­re (Lk 12,1.5–7): ő is val­lást tesz Is­ten an­gya­lai előtt ar­ról, aki val­lást tesz ró­la az em­be­rek előtt, és aki meg­ta­gad­ja őt, azt ő is meg­ta­gad­ja majd. Ez­ után ol­vas­ha­tó (Lk 12,10), hogy az Em­ber­fia el­le­ni szó­lás meg­bo­csát­ta­tik, mint­ha te­hát az el­mu­lasz­tott val­lás­té­tel­re is len­ne bo­csá­nat, a Szent­lé­lek ká­rom­lá­sá­ra azon­ban nincs.

Bár­ki em­ber­nek ar­ról hal­la­nia, hogy út­ja jó­vá­te­he­tet­le­nül és vég­ér­vé­nye­sen meg­pe­csé­te­lő­dött, hogy te­hát va­la­mi­re nincs Is­ten­nél bo­csá­nat, pá­rat­la­nul ke­mény bib­li­ai üze­net. Nem le­het cso­dál­koz­ni azon, ha meg­üt­kö­zünk raj­ta, vagy egé­szen sze­mé­lyes, nyug­ta­la­ní­tó lel­ki­is­me­re­ti kér­dés­ként gyö­tör. Ezért ér­de­mes ki­nyit­ni a Bibliát és ol­vas­ni er­ről. Hi­szen mind­há­rom he­lyen a bűn­bo­csá­nat­nak olyan tág­ra nyi­tott ka­pu­ja tá­rul fel az ol­va­só előtt, hogy még be­le­gon­dol­ni is szé­dí­tő: bo­csá­na­tot nyer „min­den bűn és ká­rom­lás, … még ha va­la­ki az Em­ber­fia el­len szól is” (Mt 12,31–32), „min­den bűn, … még a ká­rom­lá­sok is, bár­mennyi ká­rom­lást szól­nak” (Mk 3,28), „ha va­la­ki az Em­ber­fia el­len szól” (Lk 12,10).

Az is­te­ni meg­bo­csá­tás e gaz­dag­sá­gán nap­ról nap­ra cso­dál­koz­nunk kel­le­ne, és ma­gunk­ba kel­le­ne szív­ni en­nek mér­he­tet­len nagy­sá­gát. Ez va­ló­ban olyan öröm­for­rás, amellyel sem­mi nem ér­het föl. Ezért éne­kel­het­jük uj­jon­gó öröm­mel az úr­va­cso­ra be­fe­je­zé­se­kor: „Mily nagy az Úr ke­gyel­mes­sé­ge, / Van-e em­ber, kit meg nem hat? / Van-e szív, mely min­dent fe­led­ve / Az Is­ten­nek há­lát nem ad? / Ó, jer, őt áld­ja min­den lé­lek, / Ki min­ket min­dig sze­re­tett! / Én őt imá­dom, míg csak élek, / Né­ki mon­dok di­csé­re­tet.” (EÉ 58,1)

Kell be­szél­ni ez után ar­ról is, hogy bár a mennyei Atya bo­csá­na­ta, ame­lyet Jé­zus Krisz­tus ál­tal nyújt ne­künk, mér­he­tet­le­nül gaz­dag, a Szent­lé­lek ká­rom­lá­sá­ról mon­dot­tak ar­ra em­lé­kez­tet­nek, hogy van egy pont, ame­lyen nem le­het to­vább­lép­ni.

A leg­ké­zen­fek­vőbb ar­ra gon­dol­nunk, hogy egé­szen egy­sze­rű­en min­den em­ber szá­má­ra előbb vagy utóbb, de le­jár az idő, a ke­gyel­mi idő, amíg el­fo­gad­hat­juk Is­ten­nek ezt az aján­dé­kát. De pró­fé­ták, Jé­zus és apos­to­lok fi­gyel­mez­tet­nek, hogy az is­te­ni bo­csá­nat nem pusz­tán a mi élet­időnk függ­vé­nye, ha­nem a szent Is­ten aján­dé­ka, ame­lyet túl­ára­dó­an bő­sé­ges­nek kell tar­ta­nunk, de ma­gá­tól ér­tő­dő­nek te­kin­te­nünk nem sza­bad.

A lel­ki­is­me­re­té­ben meg­szó­lí­tott em­ber bi­zo­nyos­sá­got sze­ret­ne ar­ról, hogy még nem kö­vet­ke­zett be éle­té­ben a leg­rosszabb, ami­kor már nincs szá­má­ra bo­csá­nat. A Zsi­dók­hoz írt le­vél­ben (6,4–6; 10,26–29) – Lu­ther sze­rint – „ke­mény cso­mó”, hogy a meg­ke­resz­tel­ke­dés, az­az a hit­re ju­tás utá­ni bűn­bá­nat és bűn­bo­csá­nat le­he­tő­sé­gét el­uta­sít­ja. Hi­szen azt mond­hat­juk, hogy Jé­zus­nak a ter­mé­ket­len fü­ge­fá­ról szó­ló pél­dá­za­ta (Lk 13,6–9) is ha­tá­ro­zott fi­gyel­mez­te­tés, amely­ből azon­ban nem le­het ki­ol­vas­ni, hogy ki és mi­kor ke­rül ab­ba a hely­zet­ben, hogy nem kap több le­he­tő­sé­get a meg­úju­lás­ra.

Ta­lá­ló­an és tö­mö­ren ha­tá­roz­za meg Lu­ther a ki­fe­je­zés ér­tel­mét: „Ha fel­ol­doz­nak bű­ne­id­től, igen, ha bű­nös lel­ki­is­me­re­te­det egy ke­gyes ke­resz­tyén em­ber meg­vi­gasz­tal­ja, fér­fi, nő, fi­a­tal vagy öreg, úgy olyan hit­tel kel­le­ne fo­gad­nod, hogy in­kább hagy­nád ma­ga­dat szét­tép­ni, is­mé­tel­ten meg­öl­ni, sőt min­den te­remt­ményt ta­gad­nál in­kább, mint­sem hogy ké­tel­kedj ab­ban, hogy ez Is­ten előtt így van. Is­ten ugyan­is azt pa­ran­csol­ta ne­künk, hogy higgyünk ke­gyel­mé­ben, és bíz­zunk, hogy bű­ne­ink­re bo­csá­na­tot kap­tunk. Mennyi­vel in­kább kell hin­ned ezt, ha ne­ked er­ről em­be­ren ke­resz­tül je­let ad. Nincs na­gyobb bűn, mint ha nem hisszük a bű­nök bo­csá­na­tá­ról szó­ló té­telt, ame­lyet a hit­val­lás­ban na­pon­ként imád­ko­zunk. Ez a Szent­lé­lek el­le­ni bűn, mely erő­sí­ti és örök idők­re meg­bo­csát­ha­tat­lan­ná te­szi az összes töb­bi bűnt. Ezért nézd, mi­lyen ke­gyel­mes Is­te­nünk és Atyánk van ne­künk, aki nem­csak ígé­ri bű­ne­ink bo­csá­na­tát, de meg is pa­ran­csol­ja a leg­sú­lyo­sabb bűn ter­he alatt, hogy higgyük el ne­ki, hogy azok meg­bo­csát­tat­nak. Ugyan­ez­zel a pa­ran­csá­val ör­ven­de­ző lel­ki­is­me­ret­hez jut­tat, míg a leg­ször­nyűbb bűn ké­pé­vel a bű­nök­től és a rossz lel­ki­is­me­ret­től akar meg­sza­ba­dí­ta­ni.” (A bűn­bá­nat szent­sé­gé­ről)

Dr. Reuss And­rás

::Nyomtatható változat::