A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Há­lás va­gyok ér­te, Fü­löp, hogy öröm­mel a sze­med­ben fo­gad­tál. Hogy nem csak egy meg­ol­dan­dó prob­lé­ma, egy re­giszt­rá­ci­ós szám vol­tam még ak­kor sem, ami­kor so­kan zsú­fo­lód­tunk az elő­tér­ben kar­sza­lag­ra vá­ra­koz­va.

Kö­szö­nöm ne­ked, Fü­löp, a be­szél­ge­tést. Hogy ott az ebéd után, majd a ká­vé­ház­ban őszin­tén meg­osz­tot­tad ve­lem gon­do­la­ta­i­dat. Örü­lök, hogy az in­ter­ne­tes kö­zös­sé­gen túl sze­mé­lye­sen is ta­lál­koz­tunk, és sa­ját tör­té­ne­te­i­den ke­resz­tül is bá­to­rí­tot­tál.

Nem fe­lejt­he­tem el, Fü­löp, azt sem, amit tő­led kap­tam. Nem­csak a ré­gen meg­ígért kot­tá­ra gon­do­lok, ame­lyet ma­gad­dal hoz­tál Oros­há­zá­ra, ha­nem ar­ra a len­dü­let­re, lel­ke­se­dés­re is, amely a né­hány együtt töl­tött perc alatt en­gem is meg­ör­ven­dez­tet min­den al­ka­lom­mal, ami­kor egy tár­sa­ság­ba ke­rü­lünk.

Kö­szö­nöm, Fü­löp, hogy te ez­út­tal sem csak kol­lé­ga­ként te­kin­tet­tél rám, aki­vel csak egy kö­zös meg­ol­dan­dó fel­ada­tod van: tárgy­sze­rű­en tu­dó­sí­ta­ni egy la­pot. Te ez­út­tal sem csak meg­kér­dez­ted, hogy va­gyok, ha­nem meg is vár­tad a vá­laszt.

Há­lás va­gyok ne­ked is, Fü­löp, aki a zá­ró is­ten­tisz­te­le­ten egy igé­vel em­lé­kez­tet­tél ar­ra, hogy az Atya min­den lé­pé­se­met szá­mon tart­ja. Örü­lök, hogy te, aki­vel más­fél év­ti­ze­de ugyan­ab­ban a temp­lom­ban hall­gat­tuk az igét, hi­va­tás­sze­rű­en is fel­vál­lal­tad a Fü­löp-sze­re­pet, és most sok tu­cat gye­rek szá­má­ra vi­szed el nap­ról nap­ra az evan­gé­li­um örö­mét.

És per­sze, Fü­löp, so­kat je­len­tett szá­mom­ra a pré­di­ká­ció is. Nem elő­ször szól­tál úgy, hogy ennyi­re em­lé­ke­ze­tes gon­do­la­to­kat zse­bel­het­tem be. Kö­szö­nöm az ért­he­tő nyel­ve­ze­tet, a meg­győ­ző stí­lust és azt az örö­möt, amellyel min­den al­ka­lom­mal a pul­pi­tus­ra állsz.

Ne­ked, ked­ves Fü­löp, azt a sok mo­solyt kö­szö­nöm. Ne­ked, aki csak kö­szön­tél, ne­ked, aki nem is szól­tál, csak a te­kin­tet­ted­del je­lez­ted: örülsz an­nak, hogy én – min­den kincs­tár­no­ki ba­jom­mal és bű­nöm­mel együtt – ré­sze­se le­he­tek a na­pod­nak, és te is az enyém­nek. Így tu­dat­tad ve­lem, hogy egy csa­pat­hoz tar­to­zunk, amely­ben sen­ki sem le­het ma­gá­nyos.

Egye­dül Is­te­né a di­cső­ség. De az ő sze­re­te­te raj­ta­tok ke­resz­tül csem­pé­szett nap­fényt a bo­ron­gós-esős vi­har­sar­ki szom­ba­tom­ba. Én pe­dig ör­ven­dez­ve ha­lad­tam to­vább az úton…

– Je­nő –

::Nyomtatható változat::