Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Mar­got Käß­mann hely­ze­te tra­gi­kus és ab­szurd. 1999 óta volt Han­no­ver tar­to­má­nyi püs­pö­ke, és 2009 ok­tó­be­ré­ben el­ső női ve­ze­tő­ként meg­vá­lasz­tot­ták a Né­met­or­szá­gi Evangélikus Egy­ház (EKD) ta­ná­csá­nak élé­re. Most – egy lám­pá­val, amely ép­pen rossz pil­la­nat­ban mu­ta­tott pi­ro­sat, és egy vér­vizs­gá­lat­tal ké­sőbb – már csak egy­sze­rű han­no­ve­ri lel­kész­nő…

Mar­got Käß­mann sze­mé­lyi­sé­ge már több­ször váltott ki meghökkenést. Fris­sen meg­vá­lasz­tott püs­pök­ként pél­dá­ul – „nem ép­pen rang­já­hoz il­lő mó­don” – bi­cik­li­vel járt mun­ká­ba. Rák­be­teg­sé­ge után (hu­szon­hat évi há­zas­ság után) el­vált a fér­jé­től. Sza­bad ilyet egy püs­pök­nek? Kri­ti­ku­sai ép­pen ta­valy ok­tó­ber­ben kü­lö­nö­sen fel­emel­ték hang­ju­kat: „Még­is hogy né­zünk ki, ha egy­há­zunk élén egy el­vált asszonnyal pró­bál­juk ka­to­li­kus test­vé­re­ink­kel az öku­me­ni­kus kap­cso­la­to­kat ápol­ni?” – há­bo­rod­tak fel egye­sek Käß­mann asszony meg­vá­lasz­tá­sa előtt. Egy Käß­mann-ra­jon­gó fleg­mán vá­gott er­re vissza, mond­ván, a ka­to­li­ku­sok se kér­dez­nek meg ben­nün­ket, pro­tes­tán­so­kat ar­ról, ki len­ne jó ne­künk pá­pá­nak.

Meg­osz­la­nak ró­la a vé­le­mé­nyek. So­kak sze­mé­ben a szá­mos sza­lag­cím nem je­len­tett hát­rányt, sőt az em­be­rek sze­re­tik az olya­no­kat, akik­nek hi­bá­ik van­nak. „Ő egy kö­zü­lünk” – mond­ták, és bi­zo­nyá­ra so­kan ké­szek vol­tak az it­tas ve­ze­tést is el­néz­ni. A Frank­fur­ter All­ge­mei­ne Zei­tung kér­dez­te: „Ki­nek, ha nem Mar­got Käß­mann-nak, a té­ved­he­tő­ség ar­tis­tá­já­nak si­ke­rült vol­na egy ilyen bot­lást még be­il­lesz­te­nie sa­ját élet­raj­zá­ba?“

An­nak ide­jén, ami­kor Man­fred Kock sze­mé­lyé­ben egy idő­sebb, bi­zo­nyá­ra ki­tű­nő – de nem ép­pen „mé­dia­ké­pes” – teo­ló­gus töl­töt­te be az el­nö­ki tiszt­sé­get, már élt a ki­mon­dat­lan vágy egy pro­tes­táns „egy­há­zi sztár” után.

Kock utód­ja, Wolf­gang Hu­ber sok­kal in­kább je­len volt a mé­di­á­ban, de a saj­tó még­is in­kább a má­sik fe­le­ke­zet fe­lé for­dult. A ka­to­li­ku­sok job­ban ér­te­nek a mé­dia­mun­ká­hoz, aho­gyan – pél­dá­ul 2005-ben – pro­tes­táns kö­rök­ben han­goz­tat­ták is: pá­pa­vá­lasz­tás­kor té­vé­ka­me­rák ez­rei köz­ve­tí­te­nek élő ­ké­pe­ket a vi­lág min­den tá­já­ra egy ké­mény­ről, a né­zők pe­dig ta­lál­gat­ják, hogy a fel­szál­ló füst va­jon fe­ke­te-e még, vagy már fe­hér…

Szá­munk­ra az ef­faj­ta mé­dia­fi­gye­lem vágy­álom volt csu­pán, ám Mar­got Käß­mann­ban ez a vágy be­tel­je­sül­ni lát­szott. Né­mi túl­zás­sal ta­lán azt le­het­ne mon­da­ni: az EKD nem­csak ar­cot, ha­nem szí­vet is ka­pott.

A mé­di­u­mok fel­fe­dez­ték őt, ő pe­dig ki­fe­je­zet­ten ak­tí­van for­dult fe­lé­jük. Té­vés csa­pa­to­kat hí­vott az ott­ho­ná­ba, min­den­fé­le új­sá­g ha­sáb­ja­in sze­re­pelt – nem­rit­kán a cím­la­pon. És bi­zony ha­ma­ro­san meg­él­te „sztár­lé­té­nek” árny­ol­da­lát is.

Egy pél­da a kö­zel­múlt­ból: az idei új­évi ige­hir­de­té­sé­ben kri­ti­zál­ta a né­met szö­vet­sé­gi csa­pa­tok af­ga­nisz­tá­ni be­ve­té­sét. A po­li­ti­ku­sok, a szö­vet­sé­gi had­erő egyes kép­vi­se­lői és nem utol­só­sor­ban a mé­di­u­mok ahe­lyett, hogy di­csér­ték vol­na a bé­ké­ért va­ló bá­tor fel­lé­pé­sét, in­kább na­iv­nak ne­vez­ték őt. „A pré­di­ká­lás nem aka­dá­lyoz­za meg a tá­l­ibo­kat a gyil­ko­lás­ban”– volt ol­vas­ha­tó új­sá­gok cím­lap­ja­in.

A szé­le­sebb nyil­vá­nos­ság fi­gyel­mét azon­ban el­ke­rül­te, hogy a Né­met­or­szá­gi Evangélikus Egy­ház­ban az ok­tó­be­ri vá­lasz­tás, az Af­ga­nisz­tán­nal kap­cso­la­tos pré­di­ká­ció és a feb­ru­ár 20-i it­tas ve­ze­tés kö­zött azért egyéb is tör­tént. Pél­dá­nak oká­ért ki­ad­tak egy fon­tos ál­lás­fog­la­lást az egy­ház­nak az ok­ta­tás­ban-kép­zés­ben va­ló fe­le­lős­sé­gé­ről. Je­len­tős volt az idő­sek­nek az egy­ház­ban és a tár­sa­da­lom­ban be­töl­tött sze­re­pé­ről szó­ló do­ku­men­tum, és je­len­tet­tek meg tá­jé­ko­zó­dást se­gí­tő javaslatot ar­ról, hogy mi­ként ja­vít­ha­tó az egy­ház és a fi­a­ta­lok kö­zöt­ti, nem min­dig prob­lé­ma­men­tes kap­cso­lat.

Ezen do­ku­men­tu­mok­ban ér­ző­dik a len­dü­let, egé­szen konk­ré­tan és prak­ti­ku­san fo­gal­maz­zák meg, ho­gyan le­het el­in­dul­ni, ho­gyan le­het ne­ki­vág­ni je­len­ko­ri, sür­ge­tő és szo­ron­ga­tó kér­dé­sek­nek, olya­nok­nak, ame­lyek mé­lyen gyö­ke­rez­nek a né­met tár­sa­da­lom­ban is.

Mind­er­ről az „el­tá­vo­lo­dott” egy­ház­ta­gok va­ló­szí­nű­leg alig tud­nak. Pél­dá­ul a 2002-es egy­ház­tag­sá­gi elem­zés­nek kö­szön­he­tő, hogy az is­ten­tisz­te­let­re já­ró gyü­le­ke­ze­ti mag mel­lett egy­re in­kább az „el­tá­vo­lo­dot­tak” ke­rül­tek a fi­gye­lem kö­zép­pont­já­ba. Ép­pen kö­zöt­tük van­nak éven­te tíz­ez­rek, akik – ha sza­vak­kal nem mond­ták is ki vé­le­mé­nyü­ket az egy­ház­ról – úgy­mond a „lá­buk­kal” vok­sol­tak, ami­kor ki­lép­tek az egy­ház­ból. Egy­részt azért, hogy az egy­ház­adón spó­rol­has­sa­nak, más­részt azért, mert úgy ér­zik, csa­lód­tak az egy­ház­ban. És mi­vel ők fő­leg a vi­lá­gi mé­di­án ke­resz­tül ér­te­sül­nek az egy­há­zi élet­ről, fenn­áll an­nak a le­he­tő­sé­ge, hogy né­hány pro­tes­táns egy­ház­tag 2010-ben alig lesz job­ban in­for­mál­va egy­há­zá­nak egyéb tör­té­né­se­i­ről, mint a Käß­mann-ügy­ről. Az 1,54 ez­re­lé­kes vér­al­ko­hol­szint te­ret hó­dí­tott – az utób­bi hó­na­pok­nak az egy­ház­zal kap­cso­la­tos fon­tos tör­té­né­sei hát­tér­be szo­rul­tak.

Mind­emel­lett az EKD-nak si­ke­rült meg­gá­tol­ni a na­gyobb bajt. A ta­nács­ta­gok és egy­há­zi elöl­já­rók bi­zal­mu­kat fe­jez­ték ki Mar­got Käß­mann iránt. Így tör­tén­he­tett meg, hogy a püs­pök asszony sza­ba­don és sa­ját el­ha­tá­ro­zá­sá­ból dönthetett és nyi­lat­ko­zhatott vissza­lé­pé­sé­ről: „Az a sza­bad­sá­gom, hogy az eti­kai és po­li­ti­kai ki­hí­vá­so­kat ne­vü­kön ne­vez­zem, már nem lenne meg a jö­vő­ben úgy, mint ko­ráb­ban.” Hoz­zá­tet­te: „Ko­ráb­bi krí­zi­sek­ből tu­dom, hogy nincs az a mély­ség, amely­be zu­han­va az em­bert ne az Is­ten te­nye­re fog­ná fel.”

Mar­got Käß­mann mél­tó­ság­gal tá­vo­zott, és most egy­ház­ve­ze­tők és po­li­ti­ku­sok sor­ban áll­nak, hogy saj­ná­la­tu­kat fe­jez­zék ki a té­vé­ka­me­rák előtt.

A püs­pök asszony egy­há­zi nyo­más nél­kül tu­dott le­mon­da­ni. Ne­héz azon­ban a ku­lisszák mö­gé te­kin­te­ni. Va­jon mennyi­re mond­ták hi­va­ta­lo­san, hogy Käß­mann sza­ba­don dönt­het, az új­ság­írók tá­vol­lé­té­ben pe­dig eset­leg je­lez­ték ne­ki, hogy re­mél­he­tő­leg ma­gá­tól tud­ja, mit kell most ten­nie? A mé­di­u­mok már el­in­dul­tak ilyen le­lep­le­ző kér­dé­sek fe­lé, hát­ha adód­nak még szen­zá­ci­ók e té­má­ban, a pél­dány­szám­nak biz­to­san jót ten­ne…

Te­gyük fel azon­ban a kér­dést: mi­re szá­mít­ha­tott vol­na Mar­got Käß­mann, ha úgy dönt, még­is ma­rad? Nem is el­ső­sor­ban a be­legy­há­zi vi­szo­nyok­ra gon­do­lunk, hi­szen – mint em­lí­tet­tük – ő nem­csak püs­pök volt, ha­nem – en­nek min­den elő­nyé­vel és hát­rá­nyá­val – „mé­dia­sztár”, aki jól is­me­ri a né­met mé­dia­vi­lág já­ték­sza­bá­lya­it. Lát­ta, hogy bi­zo­nyos té­vé­mű­so­rok­ban és „al­sóbb ran­gú” új­sá­gok­ban mi­ként ad­nak el ol­csó po­é­no­kért „el­esett sztá­ro­kat”, ho­gyan csi­nál­nak ko­ráb­ban el­is­mert sze­mé­lyi­sé­gek­ből bo­hó­cot. Ez el­len le­het püs­pök­ként küz­de­ni – kér­dés, med­dig tart az em­be­ri erő…

Hi­he­tő, hogy ő, aki­nek vé­le­mé­nye fe­le­ke­ze­ti és or­szág­ha­tá­ro­kon túl is mérv­adó­nak szá­mí­tott egy­há­zi, sőt tár­sa­dal­mi és po­li­ti­kai kér­dé­sek­ben is, nem kí­ván­ta azt az utat jár­ni, ame­lyet egye­sek ko­ráb­ban jár­tak, és szí­vé­re hall­gat­ván vissza­lé­pett. Nyil­ván­va­ló, hogy le­mon­dá­sá­val a püs­pö­ki tiszt­sé­get és egy­há­zá­nak te­kin­té­lyét is óv­ni kí­ván­ta.

Most ide­ig­le­ne­sen Mar­got Käß­mann he­lyet­te­se, a hat­van­két esz­ten­dős Ni­ko­laus Sch­ne­i­der ve­szi át az EKD ta­ná­csá­nak el­nö­ki tisz­tét a no­vem­be­ri vá­lasz­tá­so­kig. Ő – Man­fred Kock­hoz ha­son­ló­an – nyu­god­tabb tí­pus. És ez az EKD mos­ta­ni, kis­sé vi­ha­ros idő­sza­ká­ban ta­lán nem is baj. Hogy kit vá­lasz­ta­nak meg no­vem­ber­ben, még nyi­tott kér­dés.

So­kan most még Mar­got Käß­mannt si­rat­ják. De ne fe­led­jük, hogy akad­tak kö­nyör­te­len kri­ti­ku­sai is, bár a Käß­mann-kar­ri­er ilyen vá­rat­lan be­fe­je­ző­dé­sé­vel bi­zo­nyá­ra ők sem szá­mol­tak.

Min­den­eset­re no­vem­ber­ben a Né­met­or­szá­gi Evan­gé­li­kus Egy­ház­ban „új­ra­ke­ve­rik a kár­tyá­kat”. A „trón­örö­kös”, aki ta­lán nem „tö­ké­le­tes”, de aki egyé­ni­sé­gé­vel hi­te­le­sen és szim­pa­ti­ku­san tud­ja kép­vi­sel­ni az egy­há­zat, ké­pes zord idők­ben ve­zet­ni és jó irány­ba vi­vő, fon­tos újí­tá­sok élé­re áll­ni, még nem tűnt fel a lát­ha­tá­ron.

Ma­rad a re­mény­ség és az imád­ság, hogy az egy­ház te­kin­té­lye nem szen­ve­dett na­gyobb csor­bát, és hogy to­vább­ra is az Úr tart­ja ke­zé­ben egy­há­zát.

Hol­ger Man­ke

::Nyomtatható változat::