Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

„Aki az eke szar­vá­ra te­szi a ke­zét, és hát­ra­te­kint, nem al­kal­mas az Is­ten or­szá­gá­ra.” (Lk 9,62)

Böjt 3. he­té­ben az Út­mu­ta­tó reg­ge­li s he­ti igéi az Is­ten Bá­rá­nyát lát­tat­ják ve­lünk, és kö­ve­té­sé­re (im­it­atio Chris­­ti) hív­nak, mert Jé­zus sze­re­tett min­ket, és ön­ma­gát ad­ta ér­tünk ál­do­za­tul. Az Úr „Jé­zus Krisz­tus­ban van a mi vált­sá­gunk az ő vé­re ál­tal: a bű­nök bo­csá­na­ta az ő ke­gyel­mé­nek gaz­dag­sá­ga sze­rint” (Ef 1,7; LK). Ve­gyük ko­mo­lyan Urunk ve­zér­igé­vé lett sza­va­it, mert csak úgy kö­vet­het­jük, ha mi is így te­szünk: „Hoz­zád eme­lem te­kin­te­te­met, aki a mennyek­ben la­ko­zol.” (GyLK 758,1) Ne­künk nem le­het­nek elő­fel­té­te­le­ink – „Uram, en­gedd meg, hogy előbb…” –, ha hall­juk hí­vá­sát: „Kö­vess en­gem!” (Lk 9,59) Pál is ösz­tö­nöz, mi­vel vi­lá­gos­ság va­gyunk az Úr­ban: „Le­gye­tek te­hát Is­ten kö­ve­tői, mint sze­re­tett gyer­me­kei, és él­je­tek sze­re­tet­ben…” (Ef 5,1–2) Jé­zus Krisz­tus ön­meg­ta­ga­dá­sa, ke­reszt­hor­do­zá­sa a ch­ris­ti­a­nu­sok pél­dá­ja s az ő kö­ve­té­sé­nek elő­fel­té­te­le: „Ha va­la­ki nem hor­doz­za a ma­ga ke­reszt­jét, és nem jön utá­nam, az nem le­het az én ta­nít­vá­nyom.” (Lk 14,27) Jób őszin­te, Is­ten­hez ki­ál­tott négy „Mi­ért?” kér­dé­se kö­zül ez az el­ső: „Mi­ért nem ve­szed le ró­lam a sze­med?” (Jób 7,19) De majd meg­lát­ja Meg­vál­tó­ját (lásd Jób 19,25–27). Jé­zus egy­aránt óv má­sok, a ben­ne hí­vők és a sa­ját ma­gunk el­tán­to­rí­tá­sá­tól, bűn­re csá­bí­tá­sá­tól: „És ha az egyik sze­med bot­rán­koz­tat meg té­ged, vájd ki…” (Mk 9,47) Nem­csak a hi­tet­len fa­ri­ze­u­sok kö­ve­tel­tek Jé­zus­tól mennyei jelt is­ten­fi­ú­sá­gá­nak bi­zo­nyí­tá­sá­ra, ha­nem még ta­nít­vá­nyai is; no­ha lát­tak két ke­nyér­cso­dát, azon ta­na­kod­tak a ha­jó­ban, hogy nincs ke­nye­rük. „Van sze­me­tek, és még­sem lát­tok, fü­le­tek is van, és még­sem hal­lo­tok?” (Mk 8,18) Jé­zus egy­lé­nye­gű Aty­já­val; és „min­den­nél job­ban kell Is­tent fél­nünk, sze­ret­nünk és ben­ne bíz­nunk” (Kis ká­té). És ez is a mi ta­nít­vány­sá­gunk elő­fel­té­te­le. Jé­zus ma­ga je­len­ti ki: ha bár­kit vagy bár­mit job­ban sze­re­tünk őná­la, nem va­gyunk hoz­zá mél­tó­ak; „és aki nem ve­szi fel ke­reszt­jét, és nem kö­vet en­gem, nem mél­tó hoz­zám. Aki meg­ta­lál­ja éle­tét, az el­vesz­ti azt, aki pe­dig el­vesz­ti éle­tét énér­tem, az meg­ta­lál­ja azt.” (Mt 10,38–39) Jé­zus sze­mé­lye meg­ha­son­lást, bé­két­len­sé­get is te­remt­het a csa­lád­ban és na­gyobb kö­zös­sé­gek­ben is, s nyílt ál­lás­fog­la­lás­ra kész­tet. Mind­ez az Em­ber­fia el­jö­ve­te­le­kor vá­lik nyil­ván­va­ló­vá. Mi­ként Lót nap­ja­i­ban, meg­tör­té­nik a vég­ső szét­vá­lasz­tás! Nem vé­let­len, hogy itt is­mét elénk ke­rül a Krisz­tus-kö­ve­tés elő­fel­té­te­lé­nek igé­je: „Aki meg akar­ja tar­ta­ni az éle­tét, el­vesz­ti, aki pe­dig el­vesz­ti, meg­tart­ja azt.” (Lk 17,33) Az Úr kül­döt­tei meg­ra­gad­ták Lót s csa­lád­tag­jai ke­zét, és ki­ve­zet­ték az íté­let előtt a rom­lott So­do­má­ból. Fe­le­sé­ge azon­ban a til­tás el­le­né­re hát­ra­te­kin­tett, és só­bál­vánnyá lett (lásd 1Móz 19,15-26). Lu­ther úgy lát­ja, „aki az igét hit­tel meg­ra­gad­ja, más sze­met kap. Olyat, amely a ha­lál mö­gé, a fel­tá­ma­dás­ba te­kint, s csu­pa éle­tet lát. Jé­zus­sal mi is fel­tá­ma­dunk, és tes­ti­leg is örök hús­vé­tunk lesz – ve­le!” Csak rá néz­zünk fel. „Hív az Is­ten. / Őrá nagy bíz­va néz­het fel / Csen­des szí­vem. (…) Hű meg­vál­tóm. / Őt né­zem már bol­dog szem­mel.” (EÉ 500,1.2)

Ga­rai And­rás

::Nyomtatható változat::