Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Meg­csal­nád a test­vért, meg­ta­gad­nád vé­re­det? Ami­lyen köl­tői a kér­dés, olyan re­a­lis­ta a vá­lasz. Meg­él­tük mi már mind­két vál­to­za­tát. 2004. de­cem­ber 5-én jött az el­ső, meg­le­he­tő­sen ne­he­zen emészt­he­tő vál­to­zat. A test­vér vissza­uta­sí­tá­sa, a vér meg­ta­ga­dá­sa, a csa­lá­di kö­te­lék ér­zé­ket­len fel­bon­tá­sa emészt­he­tet­len fa­lat az em­ber tor­ká­ban – érez­te min­den ha­tá­ron tú­li ma­gyar.

És most, hat év el­tel­té­vel, egy újabb fa­la­tot íz­le­lünk szánk­ban, mely sok­kal éde­sebb, kel­le­mes, ha­tá­ro­zot­tan emészt­he­tő, de tel­je­sen va­la­hogy még­sem fe­led­te­ti a ré­gi­nek az ízét. De jó, meg­nyug­ta­tó, vi­gasz­ta­ló s leg­fő­kép­pen gyó­gyí­tó. A pré­di­ká­tor ír­ja: „Meg­van az ide­je a rom­bo­lás­nak, és meg­van az ide­je az épí­tés­nek. Meg­van az ide­je a sí­rás­nak, és meg­van az ide­je a ne­ve­tés­nek. Meg­van az ide­je a gyász­nak, és meg­van az ide­je a tánc­nak. Meg­van az ide­je a kö­vek szét­szó­rá­sá­nak és meg­van az ide­je a kö­vek össze­ra­ká­sá­nak.” (Préd 3,3–5)

Új idők, új sze­lek, új kor­mány, új kez­det – egy bá­tor és ha­tá­ro­zott igen kell, csu­pán ennyi, hogy az el­csa­tolt tör­té­nel­mi or­szág­ré­szek­ben élő ma­gya­rok lel­ké­ben, szí­vé­ben fel­en­ged­jen a szo­rí­tás, el­tűn­jön az el­bi­zony­ta­la­ní­tó két­ség­be­esés. Csu­pán ennyi, egy őszin­te test­vé­ri gesz­tus, egy kis sze­re­tet­tel­jes oda­fi­gye­lés, és mind­járt vé­ge a sí­rás­nak, gyász­nak, szét­szó­ró­dás­nak. Jö­het a „kö­vek össze­ra­ká­sa”.

Az ál­lam­pol­gár­sá­gi tör­vény meg­sza­va­zá­sa óta ne­kem még­is a volt kor­mány egyik fe­lejt­he­tet­len alak­ja jár a fe­jem­ben. Őszin­tén be kell val­la­nom: kel­le­me­sen csa­lód­tam Gyur­csány Fe­renc­ben. Most az egy­szer egyet ér­zett, gon­dolt és mon­dott, kö­vet­ke­ze­tes volt ön­ma­gá­hoz és mind­azok­hoz, akik még hisz­nek ben­ne, üdv­ter­ve­i­ben és nem­zet­men­tő ví­zi­ó­i­ban. Nem ha­zu­dott sem reg­gel, sem dél­ben, sem es­te, most iga­zat mon­dott. Leg­alább­is az ő iga­zát – nem kell a ha­tá­ron kí­vül élő ma­gya­rok­nak ál­lam­pol­gár­ság, nem és nem!

Min­den­eset­re be­csü­len­dő, hi­szen nem szen­ved olyan iden­ti­tás­vál­ság­ban, mint a párt­ja. Egé­szen fel­tű­nő, hogy a bal­ol­dal annyi­fé­le­kép­pen vok­solt, aho­gyan csak le­he­tett, s a ne­met is csu­pán há­rom hon­atya kép­vi­sel­te Gyur­csány Fe­renc­cel az élen.

Hogy mi­ért is nem? Mert hát ő félt ben­nün­ket. Fél­ti gyer­me­ke­in­ket, fél­ti ép­sé­gün­ket, és at­tól ret­teg, mi lesz, ha… Azért ag­gó­dik, „ho­gyan te­kin­te­nek Nagy­szom­ba­ton a ma­gyar kis­is­ko­lás­ra? Mit gon­dol­nak majd a szlo­vák ügy­in­té­zők a kas­sai vá­ros­há­zá­ra be­té­rő ma­gya­rok­ról? A ma­gyar Or­szág­gyű­lés nem­ze­ti lel­ke­sült­sé­gé­ben a tűz­zel ját­szik. Azt hi­szi, hogy hely­re­bil­len­ti a tör­té­nel­met, én ez­zel szem­ben meg azt, hogy ki­bil­len­ti a biz­ton­ság és nyu­ga­lom ke­rék­vá­gá­sá­ból” – ír­ja.

Mi lesz hát a nagy­szom­ba­ti kis­di­ák­kal, a kas­sai ügy­in­té­ző ma­gyar­ral? Meg­nyug­ta­tom az ag­gó­dó­kat. Sem­mi, az ég­vi­lá­gon sem­mi, ami ed­dig ne lett vol­na. A 23 mil­lió ro­mán ven­dég­mun­kás­sal ma már nem le­het ijesz­te­ni, leg­fel­jebb né­hány nar­kóst meg el­me­ba­jost. Azon­ban a „fe­le­lő­sen ha­za­fi­ak” ki­ta­lál­ták a bi­bit, mi lesz, ha majd a csík­sze­re­dai vagy ne­tán új-zél­an­di ma­gyar kép­vi­se­lő dönt a sor­suk­ról, adó­juk­ról, éle­tük­ről. Sze­rin­tem leg­fel­jebb annyi, hogy ke­ve­sebb esé­lyük lesz a Hun­vald-, Wi­eszt-, To­csik-fé­lék­nek és tár­sa­ik­nak a dön­tés­re meg a szer­zés­re, és né­hány jó­zan eszű­vel több lesz az Or­szág­ház­ban. De meg­nyug­tat­nám az ag­gó­dó­kat: nem kell ne­künk sem par­la­men­ti kép­vi­se­let, sem sza­va­za­ti jog, sem ag­gó­dó, „fe­le­lős” fél­tés sor­sunk iránt.

Egyéb­ként is­me­rős még va­la­hon­nan ez a re­to­ri­ka. A Ká­dár-kor­szak­ban, sőt utá­na is érez­tük ezt a bur­kolt „fél­tést”. Aczél György nem­zet­po­li­ti­ká­ja ter­mő ta­laj­ba hul­lott, so­kan gya­ko­rol­ták azt a fe­lej­tést, amely a ha­tá­ron túl élő ma­gya­rok­ra és Tri­a­non­ra vo­nat­ko­zott. El kell fe­lej­te­ni min­dent, elv­tár­sak, majd a cseh­szlo­vák és ro­mán elv­tár­sak – ki-ki meg­old­ja a prob­lé­mát mar­xis­ta–le­ni­nis­ta el­vek alap­ján. Tud­juk, meg is ol­dot­ták – szé­pen, szisz­te­ma­ti­ku­san, hogy majd be­le­ge­bed­tünk.

El kell fe­lej­te­ni min­dent, ha­tá­ron tú­li nem­zet­ré­sze­ket, tör­té­nel­met, hi­tet, er­köl­csöt, ha­gyo­má­nya­in­kat. Ez így volt ké­nyel­mes, nem kí­vánt ener­gi­át, mun­kát, tö­rő­dést, ne­tán ál­do­za­tot, va­la­mi­fé­le ér­zel­met, em­pá­ti­át. Azért ag­gód­ni, ho­gyan te­kin­te­nek a ki­sebb­ség­ben élő kis­is­ko­lás­ra, és mit gon­dol­nak a több­sé­gi ügy­in­té­zők ró­lunk, csak az bi­zo­nyít­ja: egye­sek­nek túl­sá­go­san ter­hes a ki­sebb­ség kö­rül zaj­ló po­li­ti­kai já­ték. Könnyebb el­fe­lej­te­ni a ter­het ké­pe­ző ma­gyar „fosz­lá­nyo­kat”, könnyebb le­mon­da­ni ró­lunk.

Va­jon med­dig él az 1948-ban meg­szü­le­tett ma­gyar nem­zet­po­li­ti­ka ma­rad­vá­nya, a ma­gyar am­né­zia: fe­lejt­sük el, hogy van egy ma­gyar nem­zet, van­nak ha­tá­ra­in­kon túl élő ma­gya­rok? Úgy hi­szem, nem so­ká­ig. A ket­tős ál­lam­pol­gár­ság­ról szó­ló tör­vény el­fo­ga­dá­sa el­lent­mond az év­ti­ze­des am­né­zi­á­nak, és vég­re el­kez­dőd­het a ki­lenc­ven évvel ezelőtti tra­gé­di­á­nak a meg­fe­le­lő fel­dol­go­zá­sa. El kell kez­de­ni er­ről a kér­dés­ről nyíl­tan és ob­jek­tí­van kom­mu­ni­kál­ni, hogy át­lép­jünk ezen a trau­mán, hogy bát­ran fel­dol­goz­zuk kö­zös múl­tun­kat.

„A tri­a­no­ni bé­ke­dik­tá­tum a leg­ke­vés­bé sem tör­té­ne­lem”, kö­vet­kez­mé­nyei, tra­gi­kus utó­ha­tá­sai mi­att mind a mai na­pig prob­lé­mát je­len­te­nek. Utó­ha­tá­sa­it vi­szont po­zi­tív mó­don kell fel­dol­goz­ni, és fel kell mér­ni, hogy nap­ja­ink­ban mi­lyen kö­rül­mé­nyek kö­zött és ho­gyan erő­sít­he­tő a nem­ze­ti szo­li­da­ri­tás. Ha ez meg­va­ló­sul a nagy csa­lád­ban, nem­ze­ti szin­ten, ak­kor el le­het kez­de­ni a trau­mán­kat azok­kal a szom­szé­dos né­pek­kel együtt fel­dol­goz­ni, ame­lyek­kel kö­zös tör­té­nel­münk fo­lya­mán a leg­na­gyobb ér­dek­konf­lik­tu­sa­ink vol­tak.

Ahogy T. Sza­bó Le­ven­te iro­da­lom- és tár­sa­da­lom­tör­té­nész fo­gal­maz: „Tri­a­non em­lé­ke­ze­te kap­csán is ez az egyik leg­fon­to­sabb kér­dés: ért­jük-e va­ló­já­ban en­nek az ese­mény­nek a sze­re­pét, ha­tá­sát, el tud­juk-e he­lyez­ni lo­ká­lis lép­ték­től egé­szen egy olya­nig, amely­ben ez egy eu­ró­pai vagy glo­bá­lis tör­té­nés – vagy ki­zá­ró­lag egyet­len né­ző­pont­ból, egy sé­rel­mi po­li­ti­kai ál­lás­pont fe­lől va­gyunk haj­lan­dók szem­ügy­re ven­ni? Meg tud­juk-e ma­gya­ráz­ni más kö­zös­sé­gek­nek, hogy szá­munk­ra mi­ért fon­tos ez az al­ka­lom, és egé­szen pon­to­san mit je­lent? Eköz­ben meg­tud­juk-e ér­te­ni és el­fo­gad­ni azt, hogy más kö­zös­sé­gek mi­ért nem er­re vagy mi­ért más­ként em­lé­kez­nek? (…) Ha az új ma­gyar­or­szá­gi em­lék­nap és a Tri­a­non­ra való em­lé­ke­zés va­ló­ban így tud mű­köd­ni, ak­kor min­tát je­lent­het más trau­ma­ti­kus tör­té­nel­mi ese­mé­nyek fel­dol­go­zá­sá­ban is. De ez nem fog men­ni né­mi ref­le­xió, szak­mai se­gít­ség és sok-sok kér­dés nél­kül.” És per­sze anél­kül, hogy el­ső­sor­ban „há­zon be­lül” or­vo­sol­juk a sé­rel­me­ket.

Minden­nek el­le­né­re azon­ban el­jött az ün­nep­lés ide­je, mert ki­lenc­ven év után ide­je volt ki­mon­da­ni, hogy min­den ma­gyar le­het Ma­gyar­or­szág ál­lam­pol­gá­ra, ide­je volt már, hogy lé­tez­zen a nem­ze­ti szo­li­da­ri­tás nap­ja, és el­jött az ide­je an­nak, hogy vég­re nyíl­tan és ob­jek­tí­van ke­zel­jük ezt a trau­mát. Hi­szen ahogy a Pré­di­ká­tor köny­vé­ben ol­vas­suk, „minden­nek meg­sza­bott ide­je van, meg­van az ide­je min­den do­log­nak az ég alatt”.

Adorjáni Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület

::Nyomtatható változat::