Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Tasch­ner Er­zsé­bet Bu­da­pes­ten szü­le­tett 1923. feb­ru­ár 15-én. Édes­ap­ja, Tasch­ner Fe­renc MÁV-se­géd­tiszt volt, édes­any­ja Pa­ul Er­zsé­bet. Az édes­apa ko­rai ha­lá­la után az édes­anya egye­dül ma­radt a két le­ány­gyer­mek­kel, Er­zsé­bet­tel és nő­vé­ré­vel, Ilo­ná­val. 1932-ben köl­töz­tek Fe­renc­vá­ros­ba. Er­zsé­bet itt kez­dett va­sár­na­pi is­ko­lá­ba jár­ni, ame­lyet Ker­mesz­ky Éva di­a­ko­nissza test­vér ve­ze­tett. Édes­any­já­val már ek­kor jár­tak a Fé­bé Evan­gé­li­kus Di­a­ko­nissza­egye­sü­let Ül­lői úti dél­után­ja­i­ra, ahol több di­a­ko­nisszá­val is meg­is­mer­ked­tek. Kon­fir­má­ci­ó­já­ra a De­ák té­ri gyü­le­ke­zet­ben ke­rült sor 1937-ben.

Ez idő­ben már ko­moly el­ha­tá­ro­zás volt ben­ne ar­ra, hogy di­a­ko­nissza le­gyen. Ami­kor 1941. jú­li­us 1-jén be­lé­pett az anya­ház­ba, édes­any­ja igen bol­dog volt, hi­szen ő azért imád­ko­zott, hogy leg­alább az egyik lá­nya di­a­ko­nissza le­gyen. Ek­kor még nem sejt­het­te, hogy nem sok­kal ké­sőbb má­sik lá­nya is fel­öl­ti majd az egyen­ru­hát.

A di­a­ko­nissza­kép­ző kur­zus el­vég­zé­se után Er­zsé­bet test­vér el­ső szol­gá­la­ti he­lye Uz­don volt, a gyer­mek­nap­kö­zi­ben. Ren­des di­a­ko­nisszá­vá 1950. no­vem­ber 19-én avat­ta Zu­la­uf Hen­rik, a Fé­bé lel­ké­sze. Ava­tá­si igé­je Ef 5,1–2 volt: „Le­gye­tek te­hát Is­ten kö­ve­tői, mint sze­re­tett gyer­me­kei, és él­je­tek sze­re­tet­ben, aho­gyan a Krisz­tus is sze­re­tett min­ket.”

A Fé­bé fel­osz­la­tá­sa 1951-ben a rá­kos­ke­reszt­úri ár­va­ház­ban ér­te Tasch­ner Er­zsé­be­tet. Mun­kát se­hol nem ka­pott, mert di­a­ko­nissza volt. Vé­gül, is­me­ret­ség ré­vén, egy VI. ke­rü­le­ti óvo­dá­ban ju­tott ál­lás­hoz. El­vé­gez­te az óvó­nő­kép­zőt, és in­nen is ment nyug­díj­ba 1979-ben.

A Fé­bé új­ra­in­du­lá­sa­kor, 1990-ben fő­nök­asszony-he­lyet­tes­nek vá­lasz­tot­ták meg, majd 2001-től a fő­nök asszo­nyi te­en­dő­ket lát­ta el.

Is­ten aján­dé­ká­nak ve­szem, hogy az utol­só hét év­ben együtt szol­gál­hat­tunk. Sok­szor utaz­tunk együtt, hosszabb-rö­vi­debb uta­kon. Kü­lö­nös sze­re­tet­tel em­lé­ke­zem ezek­re az órák­ra. Ami­kor au­tó­val men­tünk, ügyelt ar­ra, hogy be­szé­dé­vel ne za­var­jon a ve­ze­tés­ben. Így is – nem­egy­szer – volt al­kal­munk ko­moly, teo­ló­gi­ai té­mák­ról be­szél­get­ni. Más al­ka­lom­mal egy­sze­rű­en csak rá­cso­dál­koz­tunk egy-egy nap­le­men­té­re.

Ura, akit egész éle­té­ben nagy hű­ség­gel szol­gált, jú­ni­us 10-én ha­za­hív­ta őt. Ra­va­ta­lá­nál, az Új­pes­ti te­me­tő­ben jú­ni­us 22-én áll­tunk meg. Is­ten vi­gasz­ta­ló üze­ne­tét Mt 5,7 alap­ján hir­det­tük, amely a Fé­bé­nek is ve­zér­igé­je: „Bol­do­gok az ir­gal­ma­sok, mert ők ir­gal­mas­sá­got nyer­nek”, s ab­ban a hit­ben vár­juk a fel­tá­ma­dást, hogy a bol­dog Is­ten örök bol­dog­sá­got ké­szí­tett az őt sze­re­tők­nek.

Veper­di Zol­tán

::Nyomtatható változat::