A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után UTOL­SÓ ELŐT­TI (RE­MÉNY­SÉG) VA­SÁR­NAP – RÓM 14,7–12

Hozzászólás a cikkhez

Az­előtt sze­ret­tem au­tót ve­zet­ni. Az em­ber néz­te, ahogy a szag­ga­tott vo­nal vég­te­len kí­gyó­ként ka­nyar­gott a sebesség tal­pa alatt. A föl-le emel­ke­dő út­szél hí­vo­ga­tón ava­tott be a tá­vol­ság tit­ka­i­ba. Ma már csak a se­bes­ség­ha­tá­ro­kat je­lö­lő táb­lá­kat lá­tom, me­lyek újabb és újabb bün­te­té­si csek­kek­kel fe­nye­get­nek. A táj szép­sé­ge he­lyett az egy­re ra­fi­nál­tabb mé­rő­szer­ke­ze­tek­kel fel­fegy­ver­zett rend­őrö­ket fi­gye­lem, ne­hogy pus­ka­vég­re ke­rül­jek. Tu­dom, hogy ez így van rend­jén, vi­gyáz­ni kell a biz­ton­ság­ra.

Mi­köz­ben ra­jong­va be­szé­lünk a sza­bad­ság­ról, ti­tok­ban élünk-ha­lunk az olyan hely­ze­te­kért, ami­kor el­ve­szik tő­lünk a dön­tés kény­sze­rét. Nosz­tal­gi­á­val em­le­get­jük gye­rek­ko­runk fe­szí­tett ren­dű tá­bo­ra­it, a ré­gi, az­óta ezer­szer át­lé­pett szi­go­rú nor­mák vi­lá­gát, amely nyu­godt biz­ton­ság­ér­ze­tet te­rem­tett. Ko­moly, sors­for­dí­tó dön­té­se­ink előtt el­szo­ru­ló to­rok­kal idéz­zük föl el­rej­tett­sé­günk bol­dog em­lé­ke­it, ami­kor má­sok dön­töt­tek he­lyet­tünk, és nem szo­ron­ga­tott a jó és rossz di­lem­má­ja.

A „min­dent sza­bad” el­mé­le­te jól fest Ivan Ka­ra­ma­zov fi­lo­zó­fi­ai fej­te­ge­té­sé­ben, de már ne­ki sem tet­szik, ami­kor el­ve­i­ből va­ló­di, ar­cok­hoz kö­tő­dő gyil­kos­ság szü­le­tik.

Per­sze min­dig van­nak, akik a sza­bad dön­té­sek bá­tor ször­fö­sei. Ki­csit iri­gyel­jük őket, hi­szen is­mer­jük a meg­ha­tá­ro­zott­sá­gok­nak azt a rend­sze­rét, ami­kor sza­bad­sá­gun­kat má­sok sor­sá­ért ér­zett fe­le­lős­sé­günk, bel­ső esz­mé­ink ma­ra­dé­ka tart­ja lán­con. Ahogy ezt Pres­ser Gá­bor ének­li:

Mind­egy, hogy mi is a pó­ráz ne­ve;
Szen­ve­dély, Fi­zet­ség, Fé­le­lem.
Át­ve­zet szé­pen az éle­ten.
Te csak tán­colj még,
tán­colj még, akár­csak én!
Két láb­ra áll­tál, és óri­ás vagy,
még sincs erőd, hogy el­sza­ladj,
hát csak tán­colj még,
még, még, még!
Hát bá­mul a nép.”

Érez­zük, hogy iga­za van, szé­gyen­ke­zünk is, de a va­ló­ság az, hogy a tánc­lé­pé­se­ket leg­alább is­mer­jük, és a rit­mus biz­ton­sá­got ad.

A ró­mai gyü­le­ke­zet di­lem­má­ját a je­len le­vő val­lá­si kul­tu­szok okoz­ták. Ez ki­véd­he­tet­len volt. Nem vet­tek részt a ró­mai val­lás­ban, de a kü­lön­bö­ző evé­si szo­ká­sok, ame­lyek az ide­gen szer­tar­tá­sok­ból fa­kad­tak, el­ér­ték a kul­tusz­ban részt nem ve­vő­ket is. Ez olyan, mint ma an­nak a kér­dé­se, hogy sza­bad-e ka­ra­téz­ni egy gye­rek­nek. Egy sor olyan em­bert is­me­rek, aki az ah­hoz tar­to­zó val­lást ide­gen­nek tart­ja, de a spor­tot űzi.

Pál sem te­szi könnyű­vé a dön­tést. Nem azt mond­ja, hogy sza­bad vagy ti­los, ha­nem azt mond­ja: a Krisz­tus­hoz kö­tött­ség be­lül le­vő, sze­mé­lyes sza­bá­lyo­kat ír. Nem azt mond­ja, hogy aki ezt vagy azt a sza­bályt kö­ve­ti, az már el­ér­te a ke­resz­tény­sé­get, te­hát ar­ról le­het meg­is­mer­ni, hogy ő jó ke­resz­tény, hogy mit tesz, ha­nem for­dít­va, a Krisz­tus­hoz va­ló tar­to­zás a lé­nyeg. Ezt pe­dig sen­ki nem tud­ja el­len­őriz­ni. Így sen­ki nem is ítél­he­ti meg a má­si­kat annak alap­ján, hogy mit tesz. Ugyan­is a tett­ből nem kö­vet­ke­zik egy­ér­tel­mű­en az, hogy mi az in­dí­ték. Va­la­ki ugyan­azt a tet­tet bűn­ként cse­lek­szi, míg más­va­la­kit – pe­dig ugyan­azt te­szi – meg sem érint a vé­tek. Ez az­tán vég­képp bi­zony­ta­lan­sá­got te­remt, mit is kell ten­nünk. Ki­ke­rül­he­tet­len ugyan­is a sze­mé­lyes Is­ten elé ál­lás. Eb­ben dől el az, hogy ott és ak­kor mi a he­lyes.

Az el­múlt idők nagy ha­tá­sú ma­ra­to­ni té­vé­so­ro­za­ta a Lost – El­tűn­tek. Egy re­pü­lő­gép-sze­ren­csét­len­ség túl­élői egy szi­ge­ten re­ked­nek, ahol nem a túl­élés a leg­fon­to­sabb kér­dés, ha­nem mind­egyi­kük egyé­ni sor­sa. A hely ugyan­is – va­la­mi sa­já­tos erő­vel – szem­be­sí­ti őket éle­tük­kel. Fel­fe­de­zik, hogy va­ló­já­ban itt van dol­guk, oly­annyi­ra, hogy ami­kor egy kis csa­pat­nak si­ke­rül ha­zajutnia, ha­ma­ro­san rá­jön­nek, hogy va­ló­di he­lyük a szi­ge­ten van, és vissza kell tér­ni­ük.

Ak­kor vál­tak el­ve­szet­té, ami­kor lát­szó­lag meg­let­tek. El­ve­szett­sé­gük­ben van­nak a he­lyü­kön. A szi­get fog­lyul ej­tet­te őket örök­re. Csak ott dől­het el szá­muk­ra a jó és a rossz, a bol­dog­ság és a bol­dog­ta­lan­ság kér­dé­se. Nem az a kér­dés, hogy mit tesz­nek, ha­nem az, hogy a szi­ge­ten ma­rad­nak-e, vagy sem.

Nem tu­dunk Krisz­tus­nak él­ni, de ő ne­künk él, emi­att vissza­von­ha­tat­la­nul más lett az éle­tünk. Nem az­ál­tal, hogy job­ban tud­juk a sza­bá­lyo­kat, ha­nem az­ál­tal, hogy Krisz­tus­sal szem­be­sül­ve kell dön­te­nünk – sza­bá­lyok nél­kül. Nin­cse­nek se­bes­sé­get elő­író táb­lá­ink, út­köz­ben kell jól meg­vá­lasz­ta­nunk a ha­la­dá­sunk tem­pó­ját. A sza­bá­lyok ki­hir­de­té­se, meg­mu­ta­tá­sa, be­tar­tá­sa ün­ne­pi, már-már li­tur­gi­kus pil­la­nat. Krisz­tus je­len­lé­te hét­köz­na­pi­vá te­szi a ve­le va­ló ta­lál­ko­zást. Ke­resz­tény cse­le­ke­de­tet vég­re­haj­ta­ni hő­si ak­ció.

Krisz­tus hét­köz­na­pi je­len­lé­te éle­tünk­ben nem lesz min­dig nyil­ván­va­ló­vá. A hit lel­künk mé­lyé­re hú­zó­dik, va­la­mi bel­ső szo­bá­ban ku­co­rog, ma­ga sem tud­va, biz­to­san jót cse­le­ke­dett-e. „A sza­bad aka­rat ma­ce­rás do­log” – mond­ja Al Pa­ci­no Az ör­dög ügy­véd­jé­ben. Má­rai Sán­dor pe­dig Is­ten fe­lé for­du­ló imá­da­ta köz­ben is két­sé­ges­ke­dik sa­ját hi­te fe­lől. „Hi­szek ben­ne? Né­ha azt hi­szem, csak­nem fri­vo­li­tás és túl­buz­ga­lom hin­ni ben­ne. Több és más Ő an­nál, sem­hogy hi­tem vagy ta­ga­dá­som el­dön­te­né ket­tőnk vi­szo­nyát.”

Eb­ből a pá­li le­vél­rész­let­ből nem fog­juk meg­tud­ni azt, hogy mi a jó, és mi a rossz. Mint ahogy éle­tünk­ben sin­cse­nek táb­lák – ki­vé­ve per­sze az uta­kon. Na­gyobb do­log tör­tént ve­lünk. Meg­fer­tő­ződ­tünk a sza­bad­ság jó hí­ré­től. Dön­té­se­ink esen­dő­sé­ge ma­gá­ban hor­doz­za a se­gít­ség­ké­rés élet­for­má­ját. Ugyan­ak­kor ki­tár­hat­ja szí­vün­ket azok fe­lé, akik­nek ver­gő­dé­sét kö­zel­ről lát­juk. Ez a ver­gő­dés oly­kor ép­pen min­ket se­bez meg, de küz­del­me mé­lyeb­ben zaj­lik, ép­pen ezért szá­na­lom­ra és ir­ga­lom­ra mél­tó.

Is­ten Krisz­tus kö­zel­sé­gé­ből lát­ja ügyet­len­ke­dé­sün­ket. Csak egyet nem ért: ha fog­lyul ej­tett min­ket an­nak a bol­dog­sá­ga, hogy ő nem bír­sá­go­ló Is­ten, hogy le­het, hogy mi még min­dig ké­szek va­gyunk egy­más rend­őrei len­ni?

Ko­czor Ta­más

::Nyomtatható változat::