Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

1946-ban, ami­kor di­a­kó­nu­si szol­gá­lat­ra ké­szül­tem Fel­vi­dé­ken, ke­zem­be ke­rült Sza­bó Ala­dár Jé­zus éle­te cí­mű, igen ér­té­kes köny­ve (Bu­da­pes­ten, Nagy Sán­dor könyv­nyom­dá­já­ban ad­ták ki 1907-ben). Eb­ben a szer­ző rész­le­te­sen fog­lal­ko­zik az em­be­ri bol­dog­ság­gal. Hol ke­res­sük? Hol ta­lál­juk meg?

E kér­dé­se­ket ak­kor már úgy ta­nul­má­nyoz­tam Is­ten gyer­me­ke­ként, hogy a he­lyes vá­laszt to­vább­ad­has­sam a bol­dog­sá­got ke­re­ső test­vé­re­im­nek. Sok eset­ben ez ered­ménnyel is járt. Si­ke­rült az élet ván­do­ra­it a he­lyes út fe­lé irá­nyí­ta­ni. Ez min­dig kü­lö­nös bol­dog­ság­gal töl­tött el. Ezért vet­tem ke­zem­be új­ra ezt a köny­vet, hogy ér­té­kes gon­do­la­ta­it meg­osszam a bol­dog­ság­ke­re­sők­kel.

Ma is sok a bol­dog­ta­lan em­ber, aki ke­re­si a bol­dog­sá­got, de iga­zán nem tu­da­to­san, csu­pán vá­gyó­dik utá­na. Nem tud­ja, hogy „a bol­dog­ság az em­be­ri élet küz­del­me­i­nek ve­zér­csil­la­ga. Fény, amely ren­de­sen tá­vol van, de leg­alább vonz­za a föl­di em­bert. Nem tud­ja, hogy a bol­dog­ság em­be­ri.”

Ami­kor Jé­zus a bol­dog­mon­dá­sok­ban a bol­dog­ság­ról szól Má­té evan­gé­li­u­má­nak 5. ré­szé­ben, az em­be­ri szív vá­gya­i­ból in­dul ki. Azt ál­lít­ja, hogy van bol­dog­ság. Sza­va­i­ból az is ki­tű­nik, hogy a bol­dog­ság itt e föl­dön el­ér­he­tő, mert akik­nek ő bol­dog­sá­got ígér, azok mind itt él­nek a föl­dön: itt van­nak sí­rók, igaz élet­re vá­gyó­dók, igaz éle­tet éhe­zők és szom­jú­ho­zók.

Ez a föl­dön ta­lál­ha­tó bol­dog­ság el­ér­he­tő. Gyak­ran küz­de­lem­mel, mert sok csa­ló­dá­sunk a két­ség­be­esés fe­lé hajt ben­nün­ket, és már-már le is mon­dunk ar­ról, hogy a föl­dön meg­ta­lál­juk a bol­dog­sá­got. Pe­dig a sok csa­ló­dá­sunk ab­ból ered, hogy nem jó he­lyen ke­res­sük. El­fe­lejt­jük, hogy a bol­dog­ság, ha föl­di is, ha em­be­ri is, min­den­eset­re lel­ki kincs. És Jé­zus er­re hív­ja fel fi­gyel­mün­ket az em­lí­tett bib­li­ai rész­ben. Aki ko­mo­lyan ol­vas­sa, an­nak rend­kí­vül be­cses ta­ní­tás ez. Iga­zán ak­kor ért­jük meg, ha Jé­zus­ra fi­gye­lünk.

Jé­zus sze­rint a bol­dog­ság nem gyö­nyör, nem él­ve­zet, nem ön­zés, nem föl­di ter­mék, ha­nem Is­ten ado­má­nya, olyan „égi nö­vény”, amely az em­be­ri szív­be ül­tet­ve em­be­ri­vé lesz, de azt egy­út­tal át is ala­kít­ja, meg­szé­pí­ti. Mit kell te­hát ten­nünk?

Már az el­ső lé­pés­nél Is­ten­re kell irá­nyí­ta­ni fi­gyel­mün­ket. Mert ki a lel­ki sze­gény? Bi­zo­nyá­ra nem az, aki­nek ke­vés okos­ság ju­tott. „Lel­ki sze­gény az, aki­nek a mér­té­ke a nagy, a ha­tal­mas, a gaz­dag Is­ten. Az olyan em­ber, aki Is­ten­hez kö­ze­le­dik, és lát­ja, hogy mily cso­dás sze­re­tet van őná­la, azt ér­zi is, és az tud­ja, hogy Is­ten nél­kül az em­ber sze­gény és nyo­mo­rult. Ezért ha meg­nyit­ja az Úr előtt a szí­vét, lel­két, s be­te­lik az Is­ten or­szá­gá­nak ja­va­i­val, bol­dog­sá­got ta­lál.”

Csak­hogy Is­ten or­szá­ga nem egy­szer­re lesz a mi­énk. A lel­ki sze­gény sír és ke­se­reg, ami­kor a sa­ját nyo­mo­rú­sá­gának tu­da­tá­ra éb­redt, az Is­ten or­szá­gát pe­dig tá­vol­ról lát­ja csak. Bol­dog sí­rás ez, mert eze­ket a könnye­ket Is­ten le­tör­li. Ezek után a lé­lek­be cso­dá­la­tos nyu­ga­lom, bé­kes­ség és sze­líd­ség köl­tö­zik. Az Is­ten­től meg­vi­gasz­talt lé­lek a to­váb­bi­ak­ban már nem vá­gyó­dik a föl­di ja­vak után. Bol­dog, ha azt, ami­re föl­di éle­té­ben szük­sé­ge van, Is­ten ke­zé­ből ve­he­ti, mint örö­kös az örök­ha­gyó aka­ra­ta sze­rint.

Az ilyen lé­lek só­vá­rog az Is­ten­nel va­ló he­lyes vi­szony, az igaz, he­lyes ma­ga­tar­tás után. Nem­csak az igaz­ság után, ha­nem az igaz élet után is, mert er­ről van szó Mt 5. és 6. ré­szé­ben. Az Is­ten pe­dig ki­elé­gí­ti az ilyen só­vár­gást, s a lel­ket mind­job­ban ma­gá­hoz kap­csol­ja.

Az ir­gal­mas Is­ten­ből az­után át­árad­nak az em­ber­be az ir­gal­mas­ság erői, s az em­ber, aki az­előtt ön­ző és kap­zsi volt, má­sok­kal szem­ben is tud ir­gal­mas­sá­got gya­ko­rol­ni. A bol­dog­sá­got, ame­lyet meg­szer­zett, má­sok­kal is meg akar­ja osz­ta­ni. Így a lé­lek min­dig job­ban meg­tisz­tul a bű­nös szen­ve­dé­lyek­től, az ön­ző gon­do­la­tok­tól, a go­nosz vá­gyak­tól, s lel­ki sze­me­ink öröm­mel lát­ják, hogy Is­ten ve­zet ben­nün­ket.

Ép­pen ezért ar­ra tö­rek­szünk, hogy az ál­dott bé­két, ame­lyet Is­ten adott, ter­jesszük. Sőt ké­szek le­szünk há­bo­rú­sá­got is szen­ved­ni, hogy Is­ten­nel va­ló he­lyes vi­szo­nyunk­ban meg­ma­rad­has­sunk.

Ez te­hát az egy­re ma­ga­sabb­ra szál­ló bol­dog­ság út­ja!

El kell is­mer­nünk, hogy so­kan nem ezen az úton ke­re­sik a bol­dog­sá­got. Ide olyan erők kel­le­nek, ame­lyek lel­kün­ket fel­fe­lé irá­nyít­ják. Az Úr Jé­zus a ter­mé­sze­ti em­ber előtt is­me­ret­len for­rá­so­kat tár fel.

Ha vé­gül Jé­zus út­mu­ta­tá­sa alap­ján az em­ber ezt a bol­dog­sá­got meg­ta­lál­ta, ak­kor erőt, böl­cses­sé­get és szent­sé­get nyert. Az Is­ten­nel va­ló kö­zös­ség és az Is­ten ál­tal adott iga­zi bol­dog­ság le­he­tő­vé te­szi, de egy­út­tal kö­te­les­sé­günk­ké is, hogy má­sok­ra is su­gá­roz­tas­suk a ka­pott erő­ket.

Jé­zus azt kí­ván­ja hí­ve­i­től: le­gye­nek a föld sójai s a vi­lág vi­lá­gos­sá­ga. Mu­tas­sa­nak utat az élet sö­tét éj­sza­ká­já­ban té­ve­de­zők­nek. Ne tart­sák meg ma­guk­nak az Is­ten­től nyert ke­gyel­met. Óv­ják a lel­ke­ket a rom­lás­tól, mint ahogy a só óv a rot­ha­dás el­len. Ér­vé­nye­sít­sék a nyert is­te­ni erőt cse­le­ke­de­te­ik­ben, s így kény­sze­rít­sék az em­be­re­ket, hogy Is­ten jó­sá­gá­nak és ke­gyel­mé­nek nagy­sá­gát el­is­mer­jék, és az Urat di­cső­ít­sék. Éle­tük­ben Is­ten le­gyen az el­ső, mert ő a leg­be­cse­sebb kincs! Az ő szent ne­ve min­de­nek fe­lett va­ló.

Jé­zus sze­rint te­hát a bol­dog­ság iga­zi for­rá­sa: Is­ten. A tő­le ka­pott ren­del­te­té­sün­ket pe­dig csak ak­kor tel­je­sít­jük, ami­kor az égi fény­ből annyit tu­dunk ven­ni, hogy vissza is tud­juk su­gá­roz­ni szó­val, ami­kor Is­ten­ről bi­zony­sá­got te­szünk, Is­tent di­cső­ít­jük. Jé­zus előtt nincs föl­di gát. Ő a lel­ket oly ma­gas­ra eme­li, ahol nincs más, mint Is­ten és az ő or­szá­ga, s ahol az Úr és az ő gyer­me­ke kö­zöt­ti sze­re­tet­tel­jes össze­köt­te­tést sem­mi meg nem aka­dá­lyoz­za.

Vizs­gál­juk meg ma­gun­kat, hogy így ke­res­sük-e bol­dog­sá­gun­kat! Egy­ál­ta­lán mi­lyen bol­dog­sá­got ke­re­sünk? A föl­di örö­mök bol­dog­sá­gát vagy Is­ten meg­men­tő ha­tal­má­nak, ben­nün­ket át­öle­lő meg­vál­tó sze­re­te­té­nek bol­dog­sá­gát?

Ami­kor én ezt a bol­dog­sá­got meg­ta­lál­tam, ma­ga­mé­vá tet­tem, túl­ára­dó öröm töl­töt­te be szí­ve­met, s nem tud­tam ma­gam­ban tar­ta­ni. So­kak­nak ad­tam to­vább, s ez tet­te tel­jes­sé bol­dog­sá­go­mat. Azt is tu­dom, hogy en­nek vég­ső fo­ko­za­tát ott fenn a bol­dog­ság szép ha­zá­ja tel­je­sí­ti be, hol szí­vem örök­ké örül­ni fog.

Szen­czi Lász­ló

::Nyomtatható változat::