A vasárnap igéje

Hozzászólás a cikkhez

A diakóniai teológia rávetülő árnyéka ma is megnehezítheti ennek a mondatnak a megértését: „…az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” A kérdés az, hogy Jézus kinek jött szolgálni: Istennek vagy az embereknek. A diakóniai teológia válasza az volt, hogy Jézus nekünk, embereknek szolgált és szolgál bűnbocsánattal, megváltással, de ha kellett, akkor kenyérrel is. Ám az evangéliumok tanúsága szerint Jézus az isteni javakkal nem szolgált, hanem mint Úr megajándékozta övéit, és ma is megajándékoz minket.

Szolgálni és ajándékozni – két teljesen különböző dolog. A szolga kötelességet teljesít. Jézusnak pedig velünk szemben semmilyen kötelezettsége sincs. Arra, hogy megbocsássa bűneinket, és az örök élet kenyereként szétosztva magát, egész életét odaadja a kárhozattól való megmentésünkre, legfeljebb az irántunk érzett könyörülete indíthatná, ha a mennyei Atya iránti szeretete nem kötelezné rá, hogy – mint aki szolgál – a kereszten engedelmesen beteljesítse megváltásunk művét. Mert az Atya akarata volt, hogy Jézus áldozza fel értünk az életét. A múlt vasárnap evangéliumában láttuk, hogy a sátán pont ettől akarta őt eltéríteni. A sátán nem akarta, hogy Jézus meghaljon, és mi kiszabaduljunk a bűn, a halál és a pokol rabságából. Isten határozta el, hogy így kell lennie. Jézus, az Isten Fiát megillető méltóságtól eltekintve, Isten üdvtervét szolgálva ment a keresztre. Ilyen értelemben volt ő köztünk úgy, mint aki szolgál.

Ha elhárítottuk a diakóniai teológia okozta botránkozást, újabb botránkozás kísértése fenyeget: nagyon könnyen és jóleső érzéssel törhetünk pálcát Zebedeus fiainak botrányos viselkedése fölött. És ezt a botránkozásunkat szívesen kiterjeszthetjük a mindenkori klérus hatalomvágyának elítélésére is. De miközben ezt tesszük, félő, hogy süketekké válunk a történetben rejlő evangélium meghallására, és evangéliumhirdetés helyett olcsó moralizálásba fullad az igehirdetésünk.

„…az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” A Máté írása szerinti evangéliumnak valóban ez az egyik kulcsmondata. A másik majd a Golgota keresztje alatt hangzik el: „Bizony, Isten Fia volt ez!”(Mt 27,54)

Ez önmagában is hatalmas örömhír, de mégiscsak része az evangélium teljességének, és nagy hiba – ha a protestáns quietizmus kísértésének engedve – itt megállunk. Mert a Krisztus halálával megnyílt úton végig kell mennünk! Különben hiába nyílt meg előttünk! Ám az evangélium – általunk nem mindig szívesen hallott – másik fele arról szól, hogy ha hiszünk, akkor Jézus halála munkálkodni kezd az életünkben, hajtóerővé lesz, és végigvisz az úton, egészen a célig.

Pontosabban: Jézus halála – ha hittel tekintünk a keresztre – naponta megöl és újjáteremt bennünket, hogy – Pál apostol szavával – már ne mi éljünk, hanem Krisztus éljen bennünk (Gal 2,20). Krisztus bennünk munkálkodó halála folyamatosan keresztre feszíti a mi – valljuk meg – igen nagy egónkat, amely miatt mindig minden eszközzel a magunk akaratát igyekszünk érvényre juttatni. Így szabadít fel az Isten akaratának cselekvésére. Annak megtételére, ami rendre ellenkezik az egónk érdekeivel. De az egónk keresztre adásának gyötrelmével együtt annak az örömét is tapasztalni fogjuk, hogy Isten számára éppen akkor vagyunk élők, amikor önmagunk számára halottak vagyunk.

És végül Jézus halála hitünk előtt azt a titkot is feltárja, hogy aki Isten számára él, azt az Istennek való élettől a testi halál nem tudja megfosztani. Nagypénteken Isten számára egyedül Jézus volt élő, noha még ő is úgy érezte, hogy Isten magára hagyta, amikor haldoklott, majd meghalt a kereszten. Jézus mégis Isten számára élőként ment a halálba: csak ez akkor minden emberi tekintet elől rejtve volt. Húsvét hajnalán viszont nyilvánvalóvá lett. Kereszthalála – ha engedjük, hogy naponta elvégezze bennünk munkáját – számunkra ezért jelent megváltást nemcsak a bűntől, hanem annak következményétől, a haláltól is.

A megváltásnak ezt a csodálatos titkát ünnepli a keleti egyház liturgiájában naponta elhangzó néhány mondat: „Hódolattal ünnepeljük Krisztus feltámadását, mert íme, a kereszt örömöt hozott a világba! Áldjuk a föltámadott Urat, aki eltűrte értünk a keresztet, és halálával eltiporta a halált. Ó, dicsőséges és szentséges húsvéti Bárány, Krisztus! Ó, Bölcsesség, Isten Igéje és Hatalom! Emlékezzél meg rólunk, amikor eljössz a te országodba!”

Mert nincs kétség: akikben ebben az életben hit által Krisztus halála munkálkodott, azok az eljövendő világban Krisztus örök életében részesülnek! A kérdés csak az, hogy engedjük-e, hogy Krisztus halála hit által szüntelenül munkálkodjék az életünkben? Nem ehelyett menekülünk-e naponta mindenféle pótcselekvésbe? Mert az emberileg legnehezebbnek tűnő tett is könnyebb, mint engedni, hogy Isten cselekedjék az életünkben.

Hit által van üdvösségünk, és nem cselekedetek által: ez azt jelenti, hogy nem a mi cselekedeteink által! Hanem Istennek hit által bennünk véghezvitt cselekvése üdvözít minket. Mert enélkül a Golgota keresztje számunkra csak egy kétezer esztendővel ezelőtti történelmi tény, amelynek nincs semmi következménye ránk nézve. Következménye csak akkor van, ha Krisztus halála hit által az életünkben válik a régit szüntelenül megöldöklő és naponta új embert teremtő cselekvő erővé, a Szentlélek által. Mert Jézus halála – szigorúan a hithez kötve – mind a mai napig, sőt egészen a világ végéig Isten hatékonyan cselekvő ereje bennünk, emberekben. A bűnnel szemben ez az egyetlen hatékony erő, amely nem a külvilágban vagdalkozik, hanem bennünk hat, és bennünket változtat meg gyökeresen, sőt valósággal megsemmisít és újjáteremt.

2017-re készülve 2011 számunkra a reformáció és a szabadság éve. Nem baj, ha az idei böjti időben emlékezetbe idézzük Luther szavait: „Ha egyedül a hit kell az üdvösséghez, akkor nincs is másra szükségem, mint arra, hogy a hit az üdvösség irányába gyakorolja szabadságának erejét és hatalmát. Íme, ez a keresztények felbecsülhetetlen hatalma és szabadsága”. (Luther: A keresztény ember szabadságáról)

Véghelyi Antal

::Nyomtatható változat::