A vasárnap igéje

Hozzászólás a cikkhez

Állok a kiállítás elsötétített termében. Szemben velem egy fehér zsírkőből készült szobor. Mark Wallinger alkotása. A címe: Ecce homo. Lenyűgözve nézem. Nem vagyok hajlandó élőnek tekinteni, de mélységesen hat rám. Szédelegve lépek ki a Szépművészeti Múzeumból. Egy egyszerű fiú, töviskoronával. Olyan magas, mint én. Semmi szakrális nincs rajta. Csak áll kiszolgáltatottan. Olvastam, hogy Londonban egy köztéren állították fel így. A tömeg naponta ment el mellette. Senki nem mondta: Íme, az Isten Báránya.

Egy egyszerű bárányt? Mózes megrendülve hallgatta az Urat. Az elmúlt hetek eseményei örökre beírták magukat az emlékezetébe. A kilenc csapás látványa végleg megfosztotta őt a kívülmaradás ártatlanságától. Öregnek és fáradtnak érezte magát. Miközben a körülötte levő világ darabjaira hullott szét, aközben az Úr egy egyszerű asztalt tett elé. Arról beszélt, hogy kell a bárányt levágni, hogy csontja ne törjön, hogy a vére szabályosan folyjon a tálba, ahonnan majd fel kell kenni az ajtók félfájára.

Milyen hétköznapi, milyen egyszerű! A bárány vére válik páskává; amikor jön a pusztítás angyala, a befestett ajtókat elkerüli majd. Végtelen lesz a gyász, de a mieink megmenekülnek. Gyerekek és anyák sikoltása tölti majd be ezt az éjszakát, de a festett ajtók mögött életben maradnak az ott lakók. Íme, az Isten Báránya!

Érzünk valami mély belső késztetést, hogy az életünkben felgyűlő terhet valahogy letegyük. Szinte minden vallás, kultusz ismer valamilyen rituálét arra, hogy a régit el lehessen hagyni, hogy meg lehessen tisztulni, hogy új életet lehessen kezdeni. Olykor működik is. Tragikus valóság, hogy azok a sorsok, melyek ezeket a tisztulási folyamatokat nem ismerik, végül összeomlanak, nem bírva az elviselhetetlen terheket. A kultuszok segítik a közös vágyat, hol durva kínok között, hol szelíd szenvedéssel. Mi pedig átélhetjük a szabadulást, az új út kezdetét, új reményt kapunk további életünkhöz. Életelemünk ez a vallás.

Mi lebegett Ézsaiás szeme előtt, amikor az Úr szenvedő szolgájáról írt? „Nem volt neki szép alakja, amiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna. (…) Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. (…) Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját.” (Ézs 53,2.4.7)

Ezer évekkel később mi már csak a keresztet látjuk és Krisztus meggyötört testét. A Golgotán ezek a szavak kikerülhetetlen képpé váltak. Ugyanakkor lehet, hogy a régi próféta egészen mást élt át. Talán egy meggyalázott, kikötözött embert látott, vagy egy beteget, amint elhagyottan fekszik az ágyában, vagy egy előkelő családból származó koldust, akit mindenki gúnyol? Nem tudhatjuk.

Jézus halála mindent megfordított: a mondatok ott, Jeruzsálem határában teljesültek be, de egyidejűleg értelmezték a régi látomást is. Az Úr szenvedő szolgája így vált Krisztussá. Íme, az Isten Báránya!

Az Isten Báránya kifejezésnek sok jelentése van. János evangéliuma elsősorban a páskabárány jelentést erősíti fel olyannyira, hogy még a szenvedéstörténetet is kész kicsit torzítani, hogy végül Jézus kereszthalála arra az időre kerüljön, amikor a szokások szerint a családoknak le kellett ölniük a húsvéti bárányt. Más iratok azzal a báránnyal hozzák összefüggésbe, melyre a családtagok rátették a kezüket, mintegy a vétkeiket, aztán kizavarták a pusztába. Ez a bűnbak. Ézsaiás ilyen értelemben szól az Isten emberéről, az Úr szenvedő szolgájáról. Életelemünk ez a teológia.

A fiatalemberre, aki megjelent a folyóparton, nem volt igaz az, amit Ézsaiás írt: inkább megnyerő külsejű, egyszerű ember volt. Ruhája, mint a többieké. Nem volt sem túl magas, sem túl alacsony. Kinézetre talán nem is keltett volna feltűnést, mégis volt benne valami különleges. A körülötte állók egyidejűleg érezték, hogy jó lenne a közelében lenni, ugyanakkor valami tiszteletteljes távolságot is kellett tartaniuk. Itt minden Istenről szólt.

Keresztelő János nagy hatású beszédei sok érdeklődőt gyűjtöttek a Jordán mellékére. Később kijöttek a városból a „szakértők”, akiknek az volt a dolguk, hogy felfedezzék, ki Isten embere, talán a messiás maga. Jánost faggatták, de ő elhárította a kérdéseket. A hivatalos vizsgálat ellenére mindenki érezte, hogy van itt a levegőben valami mérhetetlen feszültség. Olykor az emberek önkéntelenül is az ég felé néztek. Aztán jött ez az egyszerű fiatalember. Valaki azt mondta, ács Názáretből. János azonban felnézett, és így szólt: Íme, az Isten Báránya!

Saját sorsom elmerül évezredes kultuszok világában, vallásom felfedezéseiben, nagy gondolkodók értelmezésében, ahogy a Bibliát olvasták és értették. Kész vagyok vitetni magam ezzel a sodrással. Nem érzem magam becsapottnak, hogy része leszek a megtisztulási rituáléknak, még ha tudom is, hogy ez olykor primitív egyszerűségű vallásosok reflexe is. Nem érzem magam kijátszva, ha az értelmezések olykor a maguk ellentmondásosságában lesznek csak igazzá.

A régen látott szoborra gondolok: valahogy el kell képzelnem. Arc nélkül lép hozzám ma mégis. Ismeri terheimet. Kész megtisztítani. Nem szobor, nem kép, nem kő. Nem hagyomány és nem liturgia pusztán. Nagyon is élő és cselekvő. Minden vallás minden jelentésével, minden teológia minden magyarázatával férkőzik közel hozzám, hogy lássak. Megérinti vak szemeimet. Leveszi hályogos bűneimet, így vezet ki a fényre. Oculi vasárnapja van: láss! Íme, az Isten Báránya.

Koczor Tamás

::Nyomtatható változat::