A közelmúlt krónikája

Hozzászólás a cikkhez

„Megpróbáltál minket, Istenünk, megtisztítottál, mint az ezüstöt” (Zsolt 66,10) – olvasható testvérünk gyászjelentésén. Ez az ige március 16-án a temetésen is elhangzott, ahol a szolgálatot Farkas Ervin bezi lelkész, dr. Percze Sándor győr-ménfőcsanaki lelkész és e sorok írója végezte. A téti evangélikus temetőben Kardos Józsefet népes gyülekezet kísérte el utolsó földi útjára.

Kardos József 1933. február 11-én született Nagykanizsán szülei egyetlen élő gyermekeként. Az elemi iskolákat Zalában, lakóhelyén végezte, középiskolai tanulmányait pedig a fasori gimnáziumban. Érettségi után a teológiára jelentkezett, de elutasították mint politikailag megbízhatatlant. Egy évet Inotán, az alumíniumkohóban dolgozott, ezután újra próbálkozott. Ekkor – mint a munkásosztály tagját – már felvették. 1958-ban szentelte lelkésszé Ordass Lajos püspök. Segédlelkész volt Szegeden és Porrogszentkirályon, majd Budapest-Józsefvárosban másodlelkész.

1959-ben kötött házasságot Psaiden Teréziával, három gyermekük született.

1961-ben Balatonszárszóra került, ahol a dél-balatoni szórványt gondozta, és a szárszói üdülő gondnoka volt. Itteni szolgálata idején Balatonfenyvesen és Szemesen istentiszteleti helyiséget, imaházat épített. Szabad idejében mozaikból Luther-rózsákat készített az épületek falára és kovácsoltvas gyertyatartókat az oltárra. 1974-ig szolgált itt, ekkor a téti gyülekezet hívta meg lelkészének.

Tét mellett huszonöt évig gondozta Győrszemere, tizennyolc évig Felpéc és Gyömöre gyülekezeteit. Több cikluson keresztül a Győr-Soproni Egyházmegye jegyzője, majd számvevőszéki elnöke volt. 2000-ben ment nyugdíjba, utána is szolgált ott, ahová hívták.

1. karácsonyán meghalt szeretett felesége, utána már nem vállalt több szolgálatot. Havi rendszerességgel megjelent Enesén, Mórichidán, Kajárpécen az istentiszteleten igét hallgatni. Balesete és betegségei után 2011. március 10-én hívta haza Urunk.

Vele olyan ember ment el, aki közel állt hozzám. Nyugdíjba menetele után sokszor helyettesített – ahogy nevetve mondta: „Esperesi káplán lettem!” Szívesen jött mindig, miként hónapról hónapra feleségével együtt – istentisztelet után a parókiára – egy-egy hosszabb beszélgetésre. Aztán hitvese halálával semmivé lett, amit még együtt terveztek. Sem gyermekei, sem unokái nem pótolhatták feleségét, aki negyvenöt éven keresztül állt mellette jóban, rosszban.

Mind többet beszélt saját elmeneteléről. Készült – ezt mutatják az énekek is, amelyeket temetésén az ő kérésére énekeltünk.

Néhány hónapja még rá tudtam venni, hogy eljöjjön, és megnézze új otthonunkat. Magam előtt látom, ahogy fáradtan botozva megy kifelé: mint aki kész a hosszú útra. Aztán a kórházi ágy, ahol elesetten fekszik, nehezen beszél. Ígérem neki: újra eljövök hozzád. Napokkal később a kérése: majd otthon. Minden vágya az volt, hogy hazamehessen. Otthon javult, mind erősebb lett a reménység: felépül. És egy reggel a lánya telefonált: elaludt. Békesség sugárzott az arcáról, megtért ahhoz, aki ismerte őt, akinél nyugalmat talált.

Ki volt testvérünk? Evangélikus lelkész, aki szavaival és tetteivel szolgált. Nem az elmélet, a gyakorlat volt az ő területe. Valakivel egyszer arról beszélgettünk: az utolsó régi vágású, falusi papok egyike. Prédikált, építkezett, a kertet kapálta.

Ugyanakkor szolgálatát, bárhol volt is, átfogta a hűség. Hű volt Krisztushoz – erről szóló hitvallás az egyik, temetésére kért éneke: „Életem, Jézus, egyedül te töltsd be!”

Kardos József hű volt egyházához a tanításban is. Emlékszem, a kilencvenes évek elején az egyik fiatal kollégát alaposan helyretette, amikor az egyházunk tanításától idegent vallott. Konzervatív volt – a szó igazi értelmében –, védte, óvta azt, ami drága kincsünk.

Egy volt fontos számára: Krisztusunk ügye. Ezért szolgált, ezért tett meg mindent. Szabadságra nem nagyon ment. Ha családja mégis rá tudta beszélni, de közbejött valami szolgálat, temetés, maradt, mert az a fontos!

Keveset beszélt magáról, nehezen tárulkozott ki. Figyeltünk-e rá? Rá, akit Urunk átvitt a testi szenvedések próbáján is? De csodálatos ennek a próbának az áldása: utána ott a megtisztított ezüst. Milyen nagy kegyelem, ha valakit Urunk megtisztít ama napra! Az ilyen ember mondhatja el – hiszem, hogy testvérünk is – a 66. zsoltár egy másik versét: „Áldott legyen Isten, mert nem utasította el imádságomat, szeretetét nem vonta meg tőlem.”

Jankovits Béla

::Nyomtatható változat::