Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Magam alatt vágtam a fát, pedig nem is tudtam róla. Miután a teológián olvastuk Benedek reguláját (a bencés rend alapdokumentumát), és elolvastam számos, kolostorban játszódó történetet, sokszor viccelődtem, hogy ha lenne egy hely, amely lutheri tanítást követne, és alapja a bencés regula lenne, akkor biztos közéjük állnék. Nos, jelentem: magam alatt vágtam a fát: létezik ilyen. És nem is egy.

Jelenleg Mirfieldben (Nagy-Britannia) tanulok az anglikán teológián, amelyet az intézménnyel együtt élő anglikán szerzetesrend, a Community of the Resurrection (a Feltámadás Közössége) alapított és támogat mind a mai napig. Miután végre „élőben” tapasztaltam, milyen is a szerzetesi életritmus, és naponta ismerkedem az atyákkal, a könyvtárban is a szerzetesrendekről szóló kötetek szekciója felé sétáltam legtöbbször.

Itt került kezembe Dom David Nicholson OSB szerzetes füzete: Az evangélikus bencés szerzetesség liturgikus zenéje. Azonnal eszembe jutottak korábbi meggondolatlan kijelentéseim a szerzetesrendbe lépésről, hiszen ahol liturgikus zene van, ott közösség is kell, hogy legyen! A füzet egy egyesült államokbeli, három svédországi és két németországi (férfi és női) közösség istentiszteleti életét mutatja be röviden. Mindannyian evangélikusok, és rendjük alapja – kis változtatásokkal – a bencés regula.

Amikor kiejtem azt a szót, hogy szerzetesrend, azonnal a katolikus, esetleg az ortodox egyház jut eszembe, vagy a buddhista szerzetesek életéről szóló film kockái jelennek meg előttem. Elhamarkodottan kijelenthetném, hogy Luther is kilépett a rendből, párját pedig egy másik rendből „szabadította meg”. Ezek alapján – körültekintés nélkül – levonhatnám a következtetést, hogy a lutheránus képbe egyszerűen nem illik a szerzetesi élet. Kár, hogy Jézus felülírja a mi lutheránus gondolatainkat.

Az Ige beszél arról, hogy vannak, akiket Isten kiválaszt magának, hogy aztán ezeknek az embereknek minden idejét, osztatlan figyelmét az Atya dolgai kössék le. Vannak, akik ezt közösségben élik meg, életük ritmusát a napi többszöri elcsendesedés, imádság, istentisztelet határozza meg. Egyes közösségek a prédikálásnak szentelik magukat, mások a szociális munkát állítják a középpontba, vannak tanító közösségek, és vannak, akik az imádságra és lelkigondozásra kötelezik el magukat.

Vajon vannak-e Magyarországi Evangélikus Egyházunkban olyanok, akik elhívást éreznek a szerzetesi életre? Lenne-e szükség egyházunkon belül női és férfi szerzetesrendre? Egyáltalán összefér-e a lutheránusság és a szerzetesi életforma? Milyen szolgálatot, segítő közösséget tudnánk elképzelni egyházunkban? Egyáltalán eszünkbe jut-e, hogy a szerzetesség – realitás?

Szűcs Mária

::Nyomtatható változat::