Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

„Egyszer valamelyik zsinagógában tanított szombaton. Íme, volt ott egy asszony, akiben betegség lelke lakott tizennyolc éve, és annyira meggörnyedt, hogy egyáltalán nem volt képes felegyenesedni. Amikor Jézus meglátta őt, előszólította, és ezt mondta neki: ťAsszony, megszabadultál betegségedből.Ť És rátette a kezét, mire ő nyomban felegyenesedett, és dicsőítette az Istent.” (Lk 13,10–13)

Teológusokkal dolgoztuk fel – mintegy hittanóraként – ezt a történetet, és kipróbáltuk, hogy milyen az, amikor az ember kilencven fokban meggörnyed, és nem tud kiegyenesedni. Azt tapasztaltuk elsőként, hogy a valóságnak, a térnek csupán egy icipici szeletét látjuk. Pont úgy, mint amikor az embernek a csőlátása miatt fogalma sincs, hogy mi van az általa befogható körön kívül.

Aztán megpróbáltuk egymást megszólítani ebben a görnyedt helyzetben. Nagyon megalázó volt, hogy vagy lehajolt hozzánk az egyenesen álló, aki beszélgetni akart velünk, vagy nekünk kellett a nyakunkat egészen kicsavarni, hogy lássuk az arcát.

Bizony vannak olyan szakaszok az ember életében, amikor nagyon kiszolgáltatott, megalázó helyzetbe kerül. Ilyen helyzetben volt ez az asszony is.

Amikor kipróbáltuk ezt a pózt, döbbenten tapasztaltuk azt is, hogy nem tudunk mély levegőt venni. Csak egészen felszínesen lélegeztünk, hiszen összeszorult a rekeszizmunk.

Egy olyan asszony áll előttünk, aki a valóságnak csak egy pici szeletét látja, aki folyton megalázó helyzetbe kerül, és aki nem bír mélyen lélegezni.

Jézus akkor minden látványos megoldás nélkül, szelíden, csendesen odalép, megérinti őt, és azt mondja neki: „Asszony, meggyógyultál a betegségedből.”

Ő pedig azonnal kiegyenesedik, és megtörténik vele az, amit bármelyikünk átélhet. Én is megtapasztalhatom, milyen érzés észrevenni azokat a dolgokat, amelyek eddig a csőlátásom miatt rejtve voltak előttem. A valóságból mindig mindent csak a magam szemszögéből láttam, az életnek csak egy kis szeletét érzékeltem. Nagyon nagy élmény, amikor az ember szeme előtt egyszer csak kitárul a világ. Én, aki korábban megalázott helyzetben voltam, rádöbbenek arra, hogy van méltóságom. A teremtettségből kapott méltóságomat élem és érzem át, hiszen én is egyetlen, egyedi darabként jöttem ki az Isten kezéből. Ez pedig nem valami pökhendi nagyképűséggel tölt el, hanem nagyon nagy hálával az Isten iránt, aki engem pont ilyenre teremtett.

Kapok olyan lehetőséget, mint ez a mostani, piliscsabai találkozó is. Jézus odalép hozzám, kitágítja a perspektívát, rádöbbent méltóságomra, és friss levegővel szellőzteti át a lelkemet. Amikor igazán mélyen föllélegezhetek, amikor egy picit kijöhetek a mindig gátló körülmények közül, a mindig csak felületes, kapkodó lélegzés világából, és igazán belélegezhetem a tiszta, friss, hűvös levegőt, amitől az ember egészen más közérzettel fog visszamenni a mindennapok feladatai közé.

Imádkozzunk Anselm Grünnel! Uram, Jézus Krisztus, keresztbe fonom karomat a mellkasom előtt. A szívem belsejében őrzöm a mai nap estéjét, és bezárom az ajtót, hogy senki se léphessen be csendes, belső szobámba. Itt laksz te, Uram. A napi gondok, problémák számára tilos a belépés. A jövőtől való félelem, a szorongás sem jöhet be ide. Az emberek, akikkel ma együtt voltam, még a legjobb barátaim is mind kívül maradnak. Természetesen gondolok rájuk, és imádkozom értük, mégis, bezárom az ajtót, mert most veled szeretnék kettesben lenni. Ha te, Uram, a titok, bennem élsz, akkor én is otthon vagyok önmagamnál. Belső világomban felfakad általad a Szentlélek forrása, és ebből mindig erőfeszítések nélkül meríthetek. Amikor fáradt vagyok, és elfogyott az erőm, tudom, hogy forrásod sohasem apad ki bennem, hiszen isteni forrás ez. Ámen.

Sza­bó­né Mát­rai Ma­ri­an­na es­ti áhí­ta­ta, amely el­hang­zott a Dé­li Egy­ház­ke­rü­let fel­ügye­lő­i­nek ta­lál­ko­zó­ján, Pi­lis­csa­bán.

Sza­bó­né Mát­rai Ma­ri­an­na

::Nyomtatható változat::