Égtájoló

Hozzászólás a cikkhez

Lassan a böjti út feléhez érve nem árt tisztáznunk a kérdést: vajon hol is van a helye a keresztnek egyéni, közösségi, egyházi életünkben? Gyakran hivatkozunk arra, hogy a lutheri teológia alapjain építkező evangélikus egyház keresztközpontú egyház. De vajon mit jelent ez a hétköznapokban? Hogyan, miben nyilvánul meg a gyakorlatban ez a kicsit titokzatosan hangzó tézis? 6. századi böjti himnuszunkban is arról énekelünk, hogy a „keresztfa titka tündököl…” (EÉ 189) De vajon mennyiben lehet ez ma is irányfény számunkra?

Sokan úgy gondolnak a keresztre, mint a földi vándorút végállomására. Ha valakinek a neve után odakerül a kereszt jele, arról tudjuk, hogy már „néhai”. Szebben fogalmazva: előrement, hazatért, akinek sírján is többnyire ott látható a kereszt látszólag mindent lezáró szimbóluma. Pedig a kereszt sokkal több, mint a halál jele. Amikor Jézus a kereszthaláláról jövendölt, mindig hozzátette: „…de harmadnapon fel kell támadnia.” (Mt 16, 21)

Furcsa – ránk, emberekre olyannyira jellemző – módon akkori és mai tanítványai többnyire elakadnak a jézusi prófécia első felénél. Belebotlanak a kereszthalál botrányába, és nem hallják meg azt a tiszta evangéliumot, amely már idézett énekünkből is kicsendül: „…az élet halni szállt, / S megtörte holta a halált.”

A kereszt ugyanis nemcsak a testi halálra, a célba érkezésre utal, hanem a kezdet, az újat intonálás jele is. Ahogy a kottasor elején a kereszt előjegyzés, úgy Krisztus keresztje is egész életünket egy bizonyos hangnembe helyezi. Amikor a püspökiktatás liturgiájában az oltárnál térdeplő főpásztor megkapja a keresztet, egész élete „más hangnembe” kerül. S ha később netán „elhangolódna”, van esély az újrahangolásra. Ez lehet a mindenkori püspökök, egyben az egyház népének is reménysége, ugyanakkor felelőssége is…

Vannak püspökkollégák, akik a nevük elé írt kereszttel is utalnak erre az „előjegyzésre”. Ha Isten is úgy akarja, nem is olyan sokára, június 25-én a győri Öregtemplomban szemtanúi lehetünk majd egy ilyen ritka, felemelő ünnepnek, a napokban megválasztandó új dunántúli püspök iktatási istentiszteletén.

Továbblépve tegyük fel a kérdést: hol a helye a keresztnek templomainkban? A válasz egyértelműnek tűnik: a kereszt a nyitott Bibliával együtt ott van minden evangélikus oltáron. Sőt – sok helyütt – oltárkép helyett is olykor egészen impozáns keresztre nézhet fel a gyülekezet.

De él másfajta hagyomány is, ugyancsak lutheránus, sokatmondó tradíció, amellyel például Svédországban találkozhatunk. Amint erről röviden lapunk is tudósított, a testvér-egyházkerületünkben történt püspökváltás kapcsán Linköpingben és Uppsalában járhattam a közelmúltban. Mind a búcsúztató, mind pedig a beiktató istentisztelet egyik meghatározó élménye volt, amikor a liturgiában közreműködő szolgálók a Bibliát levették az oltárról, majd egy keresztet, valamint égő gyertyákat vivő menettel a templom közepére vonultak, hogy az ünnep evangéliumát ott, a gyülekezeti tagok között olvassák fel. Ez az egyszerű szimbolikus aktus gyönyörűen prédikál arról, hogy a keresztnek és az arról szóló evangéliumnak el kell jutnia a templom, a gyülekezet centrumába, szívébe.

Valójában ez a reformáció ötszáz éve mindig aktuális üzenete: kivinni, odavinni a keresztet a nép közé, bevinni az evangélium fényét az emberek életébe. Erről szól zseniális tömörséggel a Luther-rózsa, szívében a kereszttel!

De nem csak az említett impozáns svéd székesegyházakban szembesülhettem a kereszt méltó helyével. Uppsalai házigazdánk, Tord Harlin, az ottani egyházkerület nyugdíjas püspöke elvitt egy kicsiny lakótelepi kápolnába, a Sankt Ansgar-templomba, amelynek közepén egy hatalmas feszület magaslik. Ilyen módon a gyülekezet a szó szoros értelmében a kereszt körül, mintegy a kereszt vonzásában ül. Más képpel élve: az emberek a kereszt koordináta-rendszerében találhatják meg a helyüket.

Valójában ennek a lehetőségnek a felismerése, megragadása böjti utunk legfontosabb, legmélyebb értelme és célja. A kereszt nem csupán dekoráció templomainkban, és sokkal több, mint egy drága ékszer a nyakunkban. A kereszt nem díszlet, hanem amint már eleink is vallották: „Ave crux, spes unica” – Üdvöz légy, kereszt, egyetlen reménységünk!

Krisztus keresztje vertikálisan összeköti a mennyet és a földet, Istent és embert, horizontálisan pedig egymás felé fordít minket. Döbbenetes, hogy Krisztus keresztjének tövében egymás mellett áll Jézus édesanyja, Mária, a szeretett tanítvány, János, valamint a kivégzőosztag római századosa, aki elsőként mondja ki az egész világot megrendítő hitvallást: „Bizony, Isten Fia volt ez!” (Mt 27, 54) Nem véletlen, hogy az igazi lutheránus teológus, Johann Sebastian Bach a Máté-passió centrumába helyezi ezt a hitvallást. Hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy az idén, virágvasárnap és nagyszombaton este ez a ritkán hallható passió csendül fel a Deák téren…

A kereszt nem csak új kezdetre felhangoló előjegyzés és nem csupán a földi vándorlás nyugvópontját jelölő záróakkord. A golgotai kereszt életünk újra felfedezhető centruma, amelyben metszi egymást ég és föld, magasság és mélység, közelében egymásra találhat Isten és ember. Így lehet a kereszt valóban az, amiről immár másfél évezrede énekel Krisztus népe: „…Üdvösség kútja, mindenek!/ Legyen győzelmünk, add meg ezt, / A diadalmas szent kereszt!”

::Nyomtatható változat::