Cantate

Hozzászólás a cikkhez

Kiváltságos embereknek tartjuk azokat, akik csodát élhetnek át. Így tekintünk Jézus kortársaira, a feltámadást átélő tanítványokra, mindazokra, akik megtapasztalhatták Isten erejének nagyságát a világ minden bajával, betegségével, mulandóságával szemben. Látták a visszakapott látást, a visszakapott lépteket, a visszakapott életet. De aki mindezt átélte, látott mást is. Látta a főpapok és a nagytanács igaztalan ítéletét, látta a római katonák öncélú kegyetlenkedését, látta a megalázott, összetört, megvetett Jézust meghalni. Látta az önfeláldozó, mentő szeretet legtökéletesebb megnyilvánulását.

Aki szívvel énekli a hét énekét, bár nem annak a kornak a gyermeke, nem szemtanú, az mégis látja, átéli a legnagyobb csodát: az emberre találó Istent, a megszabadított életet. A nehéz út és a végén a kereszt fája nem valaminek a végét jelentette, hanem új kezdetet. Nem a Mester felfelé ívelő pályájának derékba törését, hanem a lejtőre került ember után nyúló isteni szeretet kétségtelen jelenvalóságát. Ennek a csodának meglátására, átélésére mindennap szükség van. Bűneink, hibáink, mulasztásaink fájón perzselik lelkünket, nem hagyják elfelejteni elveszettségünket.

Kell, hogy valami más is frissen éljen életünkben, hitünkben. Kell, hogy valami másra is tudjunk emlékezni, ami gyógyulást hoz életünk mindig kiújuló égési sebére. Kérdőn kutatjuk, hogy létezik-e olyan dolog a világban, amely ugyanúgy össze tud forrni életünkkel, mint emberlétünk minden magunkban hordozott töredékessége, és mindennap fel tud emelni, tovább tud lendíteni. Békességet adó választ kapunk, ha észrevesszük böjt csendes, szenzáció nélküli, de legmélyebben emberi csodáját: azt, amit ő tett velem, a tiszta szeretet indíttatásából fakadó önfeláldozást.

A hét igéje (Lk 9,62) kemény beszédnek tűnik, hiszen annyira sok kísértés vesz körül bennünket, annyi minden elvonja figyelmünket az örök értékek, az örök cél felől. De minden kísértés, minden botlás megerősíti bennünk: nincs más reményem. A tekintet mindig egyenesen rá irányul, a szem mindig előre tekint. Arra, aki ott áll előttünk mint megfeszített, értünk szenvedő Megváltó. Arra, aki minden körülmények között, soha meg nem fásuló, konok szeretettel hív és vár országába. Az utolsó percig jó az irány, ha az úton járó mindig felé törekszik: az élet vándora így marad a másik emberrel szeretetben, Istennel örök békességben.

Ördög Endre

::Nyomtatható változat::