A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

A következő hetekben zajlik majd az új alkotmány országgyűlési vitája, melyet mindenképpen indokolt nyomon követnünk. Az Országgyűlés – Salamon László által vezetett – alkotmány-előkészítő eseti bizottsága 2010 decemberében tette közzé koncepcióját, a kormány pedig a napokban nyújtotta be az Országgyűlésnek a törvényjavaslatot.

Az alkotmány ügye nem pusztán szakmai-jogi kérdés, hanem mindnyájunkat érint. Az egyház társadalmi tanítása több szempontra rávilágít. Az állam rendeltetése a közjó szolgálata, a közjó mibenléte azonban sok tekintetben változhat. Vannak ugyanakkor az egyház társadalmi tanításában szilárd pontok, így a személy méltósága, a szolidaritás eszménye és a szubszidiaritás érvényesítése; az elmúlt évtizedekben pedig egyre nagyobb hangsúlyt kap az alapvető jogok, különösen a vallásszabadság biztosítása. Míg a szolidaritás és a szubszidiaritás mércéje elsősorban az, hogy ténylegesen hogyan érvényesülnek a mindennapokban, az alapvető jogok és elvek biztosítását és rögzítését az alkotmánytól várjuk.

1. Preambulum

Az alkotmányok, törvények általában preambulummal kezdődnek, olyan, ünnepélyes bevezetővel, melynek önmagában normatív tartalma nincs (nem következnek belőle jogok, kötelezettségek), azonban az alkotmányozó (törvényhozó) itt utal azokra a jogot megelőző értékekre, melyek vezették, így az értelmezés során ezek a szövegrészek is figyelembe vehetőek. Ahogyan néhány évvel ezelőtt az Európai Unió alkotmányos szerződése körüli viták kapcsán, úgy ma Magyarországon is azt tapasztaljuk, hogy a preambulum („Nemzeti hitvallás”) körül néha éles világnézeti ütközések alakulnak ki. Ilyen kérdés a nemzet keresztény örökségének elismerése, és ilyen kérdés Isten nevének felhívása.

A kereszténység szerepe ténykérdés: nélküle nincs magyar államiság, nincs magyar történelem. Ugyanakkor kerülendő az olyan megfogalmazás, amely múzeumban helyezné el a kereszténységet: nemcsak történelmi szerepe van, hanem jelenvaló is. Ha tehát a preambulum méltat történelmi értékeket, akkor nem a kereszténység említése, hanem kihagyása szorulna magyarázatra.

A transzcendens utalás vonatkozásában az a kérdés is felmerülhet, hogy egy jogi dokumentumban említett isten valóban az Isten lenne-e vagy inkább az alkotmányozó teremtménye. Ugyanakkor érdemes rögzíteni, hogy Isten létének elismerése a pozitív jog fölött nem öncél. Ha csak a polgárok kisebbsége vallja is őt, akkor is a hatalom végességének elismeréséről van szó, ami így nem Istent (ő aligha szorul rá), hanem az embert védi. Ateisták számára sem sértő, hanem biztonságot adó gondolat, hogy az alkotmányozók egy része számot vet végső felelősségével is.

Gyakori félreértés, hogy a Szent Koronát is vallási tartalommal bíró jelképnek hiszik. A félreértésekkel szemben a korona nem a szó szakrális értelmében szent. Bár Szent Istvántól Boldog IV. Károly királyig számos királyunkat a katolikus egyházban szentként tiszteljük, maga a korona nem az.

2. Az élethez való jog

Kétségkívül a legalapvetőbb kérdés az élethez való jog, az életvédelem megfogalmazása. Úgy tűnik, az új alkotmány az élethez való jog összefüggésében külön említené, hogy a magzati életet is védi. Ezzel kapcsolatban megjegyzendő, hogy a magzati élet védelme a jelenlegi alkotmányból is levezethető, ahogy ezt az Alkotmánybíróság 1991-ben meg is tette. Ugyanakkor mind az alkotmánybírósági határozatok, mind a magzati élet védelméről szóló törvény többnyire következetesen magzati életről szólnak, míg valójában emberi életről van szó. A decemberi koncepció a fogantatással kezdődő emberi életet részesítette volna védelemben, ehhez képest a magzatvédelem nevesítése visszalépés.

Megemlítendő, hogy az emberi élet fogantatástól történő védelmének kimondásából nem szükségszerűen következne az abortusz szabályozásának érdemi szigorítása. Az Alkotmánybíróság első abortuszhatározata (1991) alapján a törvényhozónak, ha nem ismeri el emberi személynek a magzatot (ahogy ez az evidencia ellenére történt), egyensúlyi helyzetet kellett (volna) létrehoznia a nő önrendelkezési joga és az állam életvédelmi kötelezettsége között. A második abortuszhatározat (1998) lényegében azt állapította meg, hogy a „magzati élet védelméről” szóló törvény egyoldalúan az önrendelkezési jogot helyezte előtérbe. Az ezt követő törvénymódosítás csekély mértékben erősítette az életvédelem oldalát, azonban semmiképpen nem beszélhetünk hatékony életvédelemről, az ellensúly továbbra is csak formális. Azaz a jelenlegi gyakorlat a jelenlegi alkotmányos rendelkezések alapján sem védhető.

Más kérdés, hogy adott társadalmi közfelfogás mellett indokolt-e a magzatelhajtás szélesebb körben történő büntetése, a közjót szolgálná-e a büntetés vagy a büntetéssel való fenyegetés. Ugyanakkor a jogrendszer belső összhangjának megteremtése indokolttá tenné a jogellenesség és a büntethetőség határainak újragondolását. A „jogellenes, de nem büntethető” formula, amely Németországban működik, koherensebb szabályozás lenne nálunk is – a jelenlegi alkotmányos rendelkezések mellett is. Emellett következetesen küzdeni kell azok ellen az emberi tudatot elhomályosító és a szabad akaratot befolyásoló kényszerek ellen (jöjjenek akár a hozzátartozók részéről, akár a munkáltatók, oktatási intézmények stb. irányából), melyek sokakat tragikus döntésre indítanak.

Új megfogalmazás az emberi méltóság sérthetetlenségének kinyilvánítása. Ugyanakkor a tervezet továbbra is emberi méltósághoz való jogról szól, ami azt sugallja, hogy nem a méltóság immanens voltából indul ki (ebben az esetben nem a méltósághoz való jogról, hanem a méltóság tiszteletben tartásához fűződő jogról rendelkezne).

3. A házasság és a család

Az alkotmány ma is védi a házasság és a család intézményét, újdonság lenne viszont annak egyértelmű rögzítése, hogy házasságot férfi és nő köthet. Több külföldi állam is alkotmányi szinten határozza meg a családra vonatkozó legfontosabb rendelkezéseket és a család fogalmát. Például az ír alkotmány szerint „[az] állam elismeri a családot mint a társadalom természetes, elsődleges és alapvető közösségét és mint elidegeníthetetlen és sérthetetlen jogokkal rendelkező erkölcsi intézményt, mely a pozitív jognál előbbvaló és felsőbbrendű” (41. cikk). Szintén egyértelmű megfogalmazást találunk a lengyel alkotmányban: „A Lengyel Köztársaság védi a házasságot mint férfi és nő szövetségét, valamint a családot, az anyaságot és apaságot” (18. cikk).

Nyilván a házasság intézményét azonos nemű párok számára is kinyitó nyugati törvényhozás vezette az alkotmányozót annak rögzítésére, hogy a házasság csak egy férfi és egy nő között állhat fenn. Emellett a lengyel alkotmány rögzíti, hogy a mezőgazdaság alapja a családi gazdaság (23. cikk), hogy őrizetbe vétel esetén a családot értesíteni kell (41. cikk), és az állami szociálpolitikának mindenekelőtt a család javát kell szem előtt tartania (71. cikk).

Az olasz alkotmány is természetes egységként ismeri el a családot, melynek alapja a házasság (29. cikk) – ott a világháborút követő alkotmányozáskor aligha gondolt valaki is arra, hogy azonos neműek is házasságot kívánnának kötni. A köztársaság elősegíti a családalapítást, és külön intézkedésekkel segíti a nagycsaládokat. A nők egyenjogúságát a munka világában úgy kell biztosítani, hogy lényeges családi kötelezettségeiknek is eleget tehessenek (37. cikk). Az egyenjogúság álszeméremtől mentes, ma már szinte politikailag inkorrekt megfogalmazása férfi és nő eltérő családi szerepéből indul ki.

A különneműség rögzítése éppen a homoszexuális kapcsolatok emancipációjának visszahatása – korábban (így az olasz alkotmány megfogalmazásakor) ez fel sem merült. A deklaráció fölöslegesnek tűnhet az Alkotmánybíróság 1995-ös, élettársi kapcsolatokra vonatkozó határozata tükrében, hiszen ez rögzíti, hogy házasság csak férfi és nő között jöhet létre. Azonban a határozat indokolásában az Alkotmánybíróság a házasság „kultúránkban és jogunkban hagyományosan” kialakult intézményéről szól, ami nyitva hagyja a lehetőséget, hogy később az Alkotmánybíróság a társadalmi-kulturális változásokra tekintettel új tartalmat adjon a házasság intézményének. Azaz az alkotmányozót az óvatosság, indokolt óvatosság vezeti, amikor a polgárok döntő többségének meggyőződésével összhangban rögzíti, hogy házasság csak férfi és nő között jöhet létre.

Az alkotmánytervezet – szemben a decemberi koncepcióval – nem köti össze a házasság és a család intézményét, azaz nem (nem csak) a házasságon alapuló családot részesíti védelemben. Így a tervezet a házasság intézményét és a családot „mint a nemzet fennmaradásának alapját” védené. Úgy tűnik, hogy az utóbbi megfogalmazás alapvetően a gyermekes családokat tartja szem előtt, azaz nem önértéknek tekinti a családot, hanem reprodukciós értékét hangsúlyozza.

A tervezet több ponton elkötelezi magát a családok védelmére és a gyermekvállalás támogatására. Az alkotmány továbbra is elismerné a szülők jogát arra, hogy a gyermeküknek adandó nevelést megválasszák.

Élénk érdeklődést váltott ki a gyermeket nevelőket esetleg megillető további szavazati joggal kapcsolatos felvetés (ebben a vonatkozásban szabatosabb lenne a kiskorúak szüleik által gyakorolt választójogának kérdéséről beszélni).

Fontos új elem a közteherviselés vonatkozásában annak rögzítése, hogy a gyermeket nevelők esetében a közös szükségletek fedezéséhez való hozzájárulás (így az adók) mértékét a gyermeknevelés kiadásainak figyelembevételével kell megállapítani.

4. Vallásszabadság, állam és egyház

Az új alkotmány az elmúlt húsz évben hatályos szöveghez hasonló megfogalmazással védené a vallásszabadságot, külön hangsúlyt adva az egyházi önállóságnak.

5. Értékelés

Az alkotmányozás nem az alkotmányjogászok ügye, hanem mindenkié. Az említett kérdésekben – különösen a család és az élethez való jog ügyében – eddig is komoly viták folytak a szövegről. A tervezet a házasság és a család vonatkozásában a hatályos alkotmánynál többet (de a decemberi koncepciónál kevesebbet) ígér, míg az életvédelem vonatkozásában nincs érdemi változás a hatályos helyzethez képest (ami a decemberi koncepcióhoz képest csalódást kelthet).

Amikor azt szorgalmazzuk, hogy olyan megfogalmazások szülessenek, amelyek minél teljesebben tükrözik az igazságot, nem saját felfogásunkat akarjuk ráerőszakolni másokra, hanem egy párbeszédben hallatjuk hangunkat – ez állampolgári felelősségünk.

Schanda Balázs

::Nyomtatható változat::