Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Kérdőívek tömkelegét töltöttük ki az elmúlt hetekben, mint a gyülekezetek nagy részében – ahol nem, ott néhányan most kaphatnak a fejükhöz...

Fontosak és kevésbé fontosak egyaránt voltak közöttük. Ezek jó része épületeink állapotával foglalkozott, az esetleges – vagy aktuális – karbantartási igényeket és azok szükségességét vizsgálva. A szolgálati gépkocsik állapota – a garanciális vagy ajánlott átvizsgálások helyzete – is képezte már ellenőrzés tárgyát.

A leltárok és szabályzatok készítésének korában eszembe jutott egy, még a monarchia korából eredeztetett fanyar mondás: „Szabál, szabál, embert zabál.” A nyilvántartások és adatszolgáltatások közt valóban csak a szolgálatot végző ember felől nem kérdez senki.

A mai divatos tudományok (szociológia, mentálhigéné) egybehangzó véleménye szerint a lelkészi pálya fokozottan veszélyeztetett terep. A külső és belső elvárásoknak nem könnyű mindig eleget tenni, pláne ha ezek helyenként feszültségben vannak. A külső szemlélő nem is érzi igazán annak sokszor felemelő, máskor nyomasztó terhét, hogy a lelkész Isten igéjének szolgájaként fentről jövő elvárásoknak is meg kell, hogy feleljen, pontosabban: ezeknek kell igazán megfelelnie...

Német testvéregyházaink a második világháború után kényszerültek a helyzet átgondolására: a lelkészi kar jelentős részét behívták katonai szolgálatra. Nem lelkészi vagy egészségügyi feladatra, hanem mint bármilyen polgárt, fegyveres, első vonalas szolgálatra. A náci rendszer egyházellenességét ez is jól jellemezte. A frontról, a fogságból visszatérőket testi-lelki állapotuk nem tette alkalmassá arra, hogy azonnal, teljes erővel álljanak szószékre, tanítsanak, végezzék a megszokott feladatokat. Vissza kellett őket vezetni a civilizációba, a polgári rendbe, az egyházi légkörbe, miközben az újra alkalmassá tételt nemcsak lelkileg és kulturálisan, hanem fizikailag és egészségileg is értették.

Ebből a szükséghelyzetből nőtt ki mára a német lelkészi kar intézményes továbbképzési rendszerének, a „Pastoral-kolleg”-nek (lelkészi kollégium) a formája. Néhányan részt vehettünk ilyen alkalmakon. A szakmai továbbképzés mellett a testi-lelki feltöltődés, kulturális élmények is egyformán hangsúlyosak voltak.

Elnézve lelkészi karunk feladatmenynyiségét és igénybevettségét – amelyek messze magasabbak a németországiaknál –, szükséges lenne végre nemcsak beszélni a hasonló rendszer fontosságáról, hanem tenni is valamit ennek érdekében. A westernfilmben gyakran fordul elő, hogy a pozitív hős nem tölt, csak lő (és mindig célba talál), az evangélium hirdetőinél ez azonban az ügyhöz méltatlan, eredménytelen lenne; kiégéshez és más kellemetlen jelenségekhez vezetne. Ne várjuk meg azt a helyzetet, amikor komolyabb feladatok adódnak abból, amit most még megelőzhetünk!

Lackner Pál

::Nyomtatható változat::