Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

„Szeretteim és testvéreim beszélgetéseink közben, mikor élményeimet meséltem, sokszor biztattak, hogy írjam le, örökítsem meg emlékeimet. Így szántam el magam arra 1997-ben, hetvenöt évesen, hogy ötvenesztendei lelkészi szolgálataimra való visszaemlékezéseimet egy kis kötetben megírjam. A könyvecske kedves énekünk kezdő soráról a „Velem vándorol utamon Jézus…” címet kapta. (…) Nyolcvanévesen ismét tollat ragadtam, hogy alberti működésem fél évszázadából további visszaemlékezéseket vessek papírra. Ez az írás úgy folytatja előző kötetemet, ahogy az énekben: „Velem vándorol utamon Jézus, Gond és félelem el nem ér… (Ev.Ék. 459).”

Álljon itt néhány részlet Roszík Mihály lelkész könyvéből, komolyabb és vidámabb visszaemlékezések sora.

*

Az alberti gyülekezet 1711. szeptember 29-én jött létre, amikor a Felvidékről huszonnégy szekérrel érkezett elődeink ide telepedtek. Első lelkészük, Claudiny Frigyes aznap hirdette először Isten igéjét szlovák nyelven. Tanítót is hoztak magukkal Benedicty Izrael személyében. Ismerjük világi vezetőik nevét is: Havran Pál és Takács Mihály; ez azt is jelentette, hogy együtt indult a község, a gyülekezet és az iskola. Szolgálatukkal kezdetét vette az alberti evangélikus gyülekezet máig tartó külső és belső élete. A lelkészek sorában én voltam a tizenhetedik, aki átvettem a gyülekezet vezetését.

*

Kostyalik János gondnok úr az esperessel beszélgetett, aki szemére vetette, hogy nagyon sok áldozatot kérünk a gyülekezettől. A bölcs gazda így felelt: Esperes úr, amelyik tehenet nem fejik, elapad a teje. Az esperes szóhoz sem tudott jutni, pedig a gondnok úr ezzel csupán azt akarta kifejezni: az adakozásra rá kell szoktatni a gyülekezetet.

*

Hosszú szolgálatom ideje alatt, különösen annak első felében a hívekre nehezedő félelem miatt nagyon sok különös szolgálatot kellett teljesítenem. Titokban végeztem el, az éjszaka leple alatt keresztelési, esketési szolgálatokat. Egy katonatiszt házaspárt a szomszédban készített oltár előtt eskettem meg, egy megyei KISZ-titkárt, aki menyasszonytánc után „ellopta” ifjú feleségét, éjfélkor a templomban adtam össze a szűk család jelenlétében. Nyilvánosan eskettem meg az egyik Pest megyei KISZ-titkárt, akit a helyi pártszervezet erőszakkal le akart beszélni az egyházi esküvőről. Amikor erről velük beszélgetett, leleplezte őket: maguk is templomban esküdtek, tőlünk pedig irigylik, hogy ilyen gazdag lelki élményben részesüljünk. Azonnal abbahagyták a gyötrését. Községi párttitkárunkat is megeskettem, erre fegyelmivel felmentették tisztéből, de két év múlva megbocsátottak neki.

*

Hajnali négykor kopogtatott az ablakomon Zajacz János, Bajcsy-Zsilinszky utca 37. szám alatti lakos. Ablakot nyitottam, és kérdeztem, mit óhajt. Azt kérte, engedjem be. Kinyitottam a kiskaput, de azt mondta, ő beljebb akar jönni. Amikor beléptünk a konyhába, egy üveg pálinkát nyújtott át nekem. Kérdeztem: Miért nem adta át nekem az ablakban? – Mert azt akartam, ha én felkeltem ilyen korán, a tisztelendő úr is keljen fel!

*

A Dánosi utcában délután találkoztam dr. Kopár Károly főorvos úrral, aki éppen távozott özv. Miloszrdni Pálnétól, kilencvenkét éves hűséges hívemtől; a doktor azt mondta, hogy sajnos elkéstem, a haldokló már nem reagál semmire, biztosan nem tudom megúrvacsoráztatni. Bementem, leültem az ágy mellé, és elkezdtem szlovákul énekelni az ősi éneket: „Kde si muj premily, Jezisi Kriste…” („Jézusom, Krisztusom, én szerelmesem…” Ev. Ék. 381), erre a beteg szeme kinyílt, velem énekelt, meghallgatta az igét: „Légy hű mindhalálig” (Jel 2,10). Az úrvacsorai kérdésekre érthetően válaszolt, és elfogadta a kegyelem eszközeit. Kézrátétellel bocsátottam el: „Mostan bocsátod el, Uram, a te szolgádat, a te beszéded szerint, békességgel” (Lk 2,29). Estére megtért Urához. Idős híveimmel hosszú évek során mindig csak magyarul beszélgettem, de a gyermekkori szlovák ének volt az, ami még egy utolsó kis időre visszahozta kapcsolatát a külvilággal. Ekkor döbbentem rá, hogy amit gyermekkorunkban fogadunk be lelkünkbe, az elkísér utolsó óránkig is.

*

Egy fiatal párt eskettem. A vőlegényt annyira szorította a cipője, hogy odasúgta nekem: rosszul vagyok, mert nagyon szorít a cipőm. Feleségem behozta a bőr papucsomat és ebben folytatódott a szertartás. Az esküvő utáni napokban vártam, hogy visszahozza, de hiába. Amikor találkoztam vele; és szóvá tettem, azt felelte: ebben én esküdtem, ezt én nem adom vissza!

Gazdag Zsuzsanna

::Nyomtatható változat::