Liturgikus sarok

Liturgikus tér

Hozzászólás a cikkhez

Ne ijedjen meg a kedves olvasó! Egy hete, amikor elindítottuk a liturgikus térről szóló sorozatunkat, nem azt ígértük, hogy minden szögről külön írunk. A bevezetőben arra utaltunk, hogy a szent tér titkairól, a templom üzenetéről, lényegéről beszélünk majd. Rainer Volp, a nemrég elhunyt német liturgiatudós, a szakrális hely nagy szakértője így fogalmazott: a liturgia tere olyan, mint a szöveg, a benne jelenlévők, az istentiszteletet ünneplők olvasnak belőle, hallják üzenetét. Így, amikor most heteken át a szent tér szerepel a Liturgikus Sarok napirendjén, nem mást teszünk, mint megpróbálunk olvasni, jól érteni, tudatosítani. Beszéljenek hát a falak, a berendezések, az eszközök!

Jóllehet az istentisztelet elképzelhető falak nélkül is. Sokak mesélhetnének arról, milyen nagy élményben volt részük, amikor egy erdei tisztás, egy szép hegyoldal, egy ifjúsági tábor szabadtéri színpada adott otthont a liturgiának. A vallástörténet világa is tud arról, hogy az ember újra meg újra használta a „természet templomát”, ahol a csillagok, a nap, a hold, az erdő fája, a hegy sziklaorma, a tágas tér volt az Istennel való találkozás remélt vagy megélt helye. Mégis a kereszténység története többnyire arról tanúskodik, hogy a liturgia zárt térbe, négy (vagy több) fal közé kerül.

A falak – a körülhatárolt tér miatt – zártságot, védettséget, biztonságot jelentenek, ugyanakkor mozgásteret, távolságot is biztosítanak.

Elszálló gondolatainknak, csapongó természetünknek ugyanis szüksége van a zárt térre. A térbe be kell lépni – ez egyfajta elhatározást igényel, mivel a térben helyet kell találni –, s a térből dolgunk végeztével ki kell lépni – ez ismét tudatos lépést vár el. A zárt tér rendet, rendező elvet is jelent. A falak irányítják tekintetünket, behatárolják figyelmünket, vezetik lépteinket. A zárt tér – bár nyomasztólag is hathat – segít bennünket. Nem bezártságot, nem fogva tartottságot sugall, hanem épp ellenkezőleg: felszabadíthat, helyünkre tehet minket, az otthonosság érzetét keltheti bennünk.

A falak védettséget is jelentenek. Védettséget az időjárás viszontagságaival, a fagyos hideggel, a kínzó hőséggel, a viharos széllel vagy a szakadó esővel szemben, hogy mindez ne zavarja az Istenre figyelést, a Vele való csendes beszélgetést, a felszabadult dicsőítést. Oltalmat a világ ma már elviselhetetlen zajával szemben, hiszen ha a külső zaj kibírhatatlan, alig lehet megteremtetni a belső csendet. Ám a „környezetszennyező” hangokat kiszűrhetik a falak. Bárcsak minél több ilyen csendsziget várná nyitott kapukkal a ma – csendre vágyó – emberét! Isten Mózest a szikla hasadékába állítja akkor, amikor elvonulása elviselhetetlen nagy energiát jelentene szolgája számára. Ilyen „sziklahasadék” lehet a templom minket védő fala is. A történelem számos példája emlékeztet erre. A templom szent hely volt: aki a falai közé húzódott, az megmenekült a gyilkos fegyverek vagy az erőszak elől.

A zártság és a védettség mellett azonban azt is átélhetjük a megszentelt falak közt, hogy ott aktívan tevékenykedhetünk. Levegő, fény és tér áll rendelkezésünkre, a falak ezért mozgásteret kínálnak. Ahol nemcsak magam vagyok, hanem más is elfér, ahol az embertársam is otthon lehet. Nem csupán a hatalmas katedrálisok kínálják a távlat érzését, a kicsiny kápolna is kölcsönözheti ezt az élményt. Aki beül egy templom utolsó padjába, és előre- vagy feltekint, átélheti ezt. Több ez, mint lakószobánk légtere, a másik sarok távolsága, más ez, mint egy hosszú folyosó látótere...

Ez a tér lehetőséget teremt a lelki és a fizikai aktivitásra. Az élettér minden tevékenységnél fontos, hiszen megfelelő munkához megfelelő térre van szükség. Az imádság, a közösségépítés, a beszéd, a térdelés, a kézfogás, a be- és kivonulás teret igényel. Nem végtelent, de nem is szűköset. A templom falai ezt az adott közösség és adott funkció számára optimális teret határolják be, jelölik ki.

A templomfalak külső és belső anyaga, díszítése, tisztasága, mérete, tagoltsága is sok mindent közvetít, elárul.

Áldott falak közt vagyunk – hallottam nem is olyan rég egy vidéki templomban egy presbiter testvér szavait. A templom önmagában nem szent, még akkor sem, ha felszenteltük. Az ige, a találkozás, Isten jelenléte teszi azzá. A falak sem szentek, mégis áldott eszközei lehetnek az istentiszteletnek. Az élet istentiszteletének. Ha olvasni akarunk belőlük, ha hallani akarjuk néma szavukat, elgondolkodtató világ tárul elénk.

Hafenscher Károly

::Nyomtatható változat::