Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Az 1840-es években Pest mintegy százezer lakosú város volt, ahol az evangélikus lakosság lélekszámánál jóval nagyobb mértékben vett részt a jogász-, a kereskedő- és az iparosvilágban. A mai Deák téren Schedius Lajos kezdeményezte az evangélikus iskola felállítását. Ennek az intézménynek tanári állását nyerte el pályázat útján 1843-ban Tavassy Lajos. De ki is volt ez a jeles személyiség, akinek életútja az ismert evangélikus nagyságok – Kossuth Lajos, Petőfi Sándor – mellett mára lassacskán a feledés homályába vész? Portréjának megrajzolásával azoknak a „névtelen evangélikusoknak” az emléke előtt kívánunk adózni, akiknek életútját szintén alapvetően meghatározta az 1848/49-es esztendő. Az a forradalom és szabadságharc, amelyből – miként az köztudott – az evangélikusság szintén számarányát meghaladó mértékben vette ki a részét.

Tavassy Lajos német anyanyelvű, szegény sorsú diákként végezte iskoláit. Iglón született 1814. augusztus 2-án. Édesapja mészáros volt, de korán árvaságra jutott. Losoncon, majd Sárospatakon tanítói fedezték fel különleges adottságait. A szepességi ősök szorgalmát öröklő ifjú saját erejéből tanult meg angolul, franciául és olaszul.

Lőcsén öt esztendőt töltött házitanítóként. Itteni tanárai ajánlották nevelőnek az evangélikus báró Prónay családhoz Acsára. 1836-tól 1839-ig élt ebben a szabad szellemű házban, amelynek feje – Prónay Sándor – az evangélikus egyház egyetemes felügyelőjeként vált ismertté. (Prónay Sándor a 19. században az MTA levelező tagja, főispánhelyettes, valamint Túróc vármegye követeként az országgyűlés tagja is volt.)

Tavassy három esztendeig járt egyetemre: a liberális gondolkodásáról neves Jéna, Göttingen, Berlin és Halle egyetemein folytatott tanulmányokat, majd bölcsészdoktori képesítést szerzett. Ebben az időben a legkorszerűbb pedagógiai elveket a svájci protestáns Pestalozzi dolgozta ki. Már nem Rousseau „Emil” című pedagógiai műve, hanem Pestalozzi „szociális pedagógiája” volt az irányadó.

Pestalozzi elve nem az egyéni oktatás, hanem a csoportos képzés volt, így azután nem csoda, hogy Tavassy Lajos, akit 1842-től Szirmay Ádám szeptemvir pesti házánál alkalmaztak nevelőként, 1845-ben örömmel pályázta meg a pesti evangélikus iskola igazgatói állását. Noha ellenjelöltje is kiváló egyéniség volt – Vajda Péter költő, akit tanítványa, Petőfi Sándor versben énekelt meg a szabadság bajnokaként –, 1845-től mégis Tavassyt bízták meg az intézmény vezetésével. Két esztendőn keresztül saját költségén adta ki az iskolai értesítőt „Tanodai hírlemény” címen.

Ágai Adolf „Utazás Pestről Budapestre” című könyvének 22. oldalán így ír: „… a régi épület templom melletti részében van bizony szűkösen elhelyezve a magyar, német és tót lelkészek, tanítók lakásain kívül két-két fiú és leány elemi osztályterem, egy tót elemi osztály, végül mindössze három gimnáziumi osztályterem. E három terembe hat osztály van beszorítva. A tanártól jobbra eső padsorokban ültek a novíciusok, bal felől a veteránok.” Tehát ugyanazt kétszer is meghallgatták a diákok. „Az I–II. osztályt, a grammatistákat a lőcsei Stuhlmüller Sámuel tanította, Petőfi egykori tanítója, a szintaxistákat, vagyis a III–IV. osztályt a szelíd lelkű gömöri Kanya Pál, József nádor és családjának házi tanítója, a humanistákat, tehát a legfelsőbb V–VI. osztályt Tavassy Lajos tanította, aki azon kívül az egész iskola rektora is.”

Tankönyv alig akadt, a tanár jegyzetei alapján oktatott. Az osztálytermek rosszul megvilágítottak és zsúfoltak voltak. Az oktatás német nyelven folyt, a legfelsőbb osztályban azonban magyarul tanultak. A diákok száma 629-re emelkedett. Egyharmaduk vidéken élt. 411 protestáns, 27 görögkeleti, 129 izraelita járt az iskolába.

Sokáig nem engedték meg, hogy katolikus diákokat is felvegyenek. Az egyetlen budai gyereknek – állandó híd hiányában – Pesten kellett laknia. A tanítás télen reggel 8-tól 10-ig, nyáron 7-től 9-ig, majd délután 2-től 4-ig zajlott. Szerdán és szombaton délután nem volt tanítás. Óraközi szüneteket nem tartottak.

Egy diákja így emlékezett vissza a kitűnő pedagógusra: „A felső két osztály tanára, Tavassy Lajos, már keményebb fából volt faragva, mint a mi jó, puha Kanya bácsink. Jupiteri szemének villanása szinte megigézte növendékeit. De a szigorúságra vajmi ritkán volt szüksége. Inkább jó pajtásul szegődött a fiúkhoz, s ezek rajongva is szerették.”

1846-ban megindította az első magyar pedagógiai szaklapot, a „Nevelési Emléklapok”-at. Ebben az évben, 1846. augusztus 10–12. között szervezte meg az első magyar protestáns tanári köztanács-kozmányt. Itt – egyebek mellett – így fogalmazott: „Protestánsnak lenni és haladni nem akarni, ez összeférhetetlen ellentét.”

1. november 12-én Schedius Lajos meghalt. December 20-án a Schedius-ünnepen Tavassy Lajos volt az ünnepi szónok. „Tanodai búdal” címen verset írt az iskolaalapító emlékére:

„A könny leperg, a gyász marad, mely honfiért zokog, S bár léte szála megszakadt, Emléke élni fog. Míg e hazában férfi lész Nevelni gyermeket, Lészen magyar kegyelni kész A Schedius nevet.”

A Nevelési Emléklapok beszámolt a tanári tanácskozásról, és a végén Tavassy azt is leírta, hogy 1848 szeptemberében – amikor Jellasich már a Balaton táján járt, és az összeütközés elkerülhetetlenné vált – mi mindent éltek át.

„Tanítás csak délelőtt folyt, délután ugyanis a nagyobb fiúk Tavassyval együtt a főváros védelmi övén dolgoznak, ássák a budai sáncokat. A tornatanár, Clair Ignác francia emigráns, és valaha Napoleon gárdatisztje, elemében érezhette magát, külön készített kisebbszerű szuronyos puskák kezelésében gyakorolta diákjait. A tanárok amellett a nemzetőrség éjjeli őrjárataiban tesznek szolgálatot. Harci izgalomban él az egész város.” A beszámoló egy lelkes fölhívással zárul, mely arra buzdítja a főiskolai tanulókat, hogy azonnal jelentkezzenek honvédnek vagy tüzérnek.

1. január első napjaiban Tavassy is elhagyja Pestet és vele iskolánkat is mindörökre. Beáll honvédtüzérnek: hét hónapot szolgál a honvédseregnél, ott van egészen az augusztusi összeomlásig. A vég őt Erdélyben, Bem hadseregénél éri. Petőfi segesvári eltűnése után tizennyolc nappal Dévánál teszik le a fegyvert Lüders orosz parancsnok előtt, a veressipkás XI. honvéd zászlóaljjal együtt.

Kővári László „Erdély története 1848–49-ben” című könyvének 270. oldala szerint 350 fogoly tisztet vittek innen Nagyszebenbe. Tavassyt, aki akkor tüzérszázados volt, büntetésből közlegényi rangban az olasz tartományokban állomásozó Pakievics-féle osztrák ezredbe sorozták.

Alig fél év múltán már újra visszazökkenhetett régi hivatásába: képességeinek fölismerése után Grawert tábornok családjánál nevelőként alkalmazta. Ennek is szerepe volt abban, hogy évek múltán hazatérhetett Magyarországra. Azonban hiába kérte, nem engedték vissza Pestre – a Deák téri iskolánál szerette volna folytatni pályáját –, hanem szülővárosába, Iglóra internálták. Egy évig újra nevelősködött. Ekkor írta hosszabb alkalmi versezetét Balatonfüredi Emlék címen. 1855-től haláláig, huszonkét éven át az iglói evangélikus gimnázium tanára volt. Megszervezte a Szepesi Evangélikus Tanítóegyesületet, fontos szerepet vállalt egykori iskolája újjáépítésében és főgimnáziummá fejlesztésében. Az Iglón megalakult „tápintézet” – azaz diákotthon – első gondnoka, az alkotmányos korszak helyreállításával igazgatója is ő volt. Igazgatói minőségében ő avatta fel 1867-ben az új iskola épületét. Az acsai tanterv készítésekor még egyszer elidőzött ifjú éveinek kedves helyén, a Prónay-kastélyban.

Idős korában elvonult az emberek elől könyvei közé és a szép Nádler-kertben levő gazdaságba. Egy év múlva lemondott az igazgatóságról. Feladatkörét Pákh Károly vette át, aki sokat szenvedett fogolytársa, majd az intézet történetírója volt.

A neves pedagógus latint, görögöt, vallástant, bölcseletet és németet oktatott. Mindvégig saját maga imádkozott az óra elején és végén. Minden tettét bizonyos méltóságteljes pátosz jellemezte, a tekintélye korával együtt csak növekedett. Szikár, de hatalmas, széles vállú termetével, őszbe vegyült, válláig leomló hajával jellegzetes alakja volt a városkának, és mindvégig legfőbb büszkesége az iglói gimnáziumnak.

Még egyszer felöltötte századosi atilláját, amikor az iglói honvédszobor leleplezésén ünnepi beszédet mondott. Végső nyughelyét az iglói temetőben lelte meg, annak a hatvanhét szepesi német és tót honvédnek a sírja mellett, akik Branyiszkónál haltak meg magyar hazájukért.

Berényi Zsuzsanna Ágnes

::Nyomtatható változat::