Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Ne mondd ki hiába Istenednek, az ÚRnak a nevét, mert nem hagyja az ÚR büntetés nélkül, ha valaki hiába mondja ki a nevét!

A Jézus korabeli zsidóság annyira komolyan vette ezt a parancsolatot, hogy egyáltalán nem ejtették ki Istenük nevét. A titokzatos Jahve szót, amelyet Mózesnek nyilatkoztatott ki Isten, mindig valami mással helyettesítették. Szép szinonimákként használják mindmáig az Örökkévaló, a Felséges, a Mindenható vagy a Szent elnevezéseket. Ennek az óvatosságnak a nyomát Máté evangéliumának szövege is őrzi, ahol Isten országát következetesen mennyek országaként olvashatjuk.

Tény, hogy ahol túl gyakran említik Istent, ott valószínűleg nem az ő szellemében cselekednek. Nemcsak és nem is elsősorban a durva és tudatos káromkodásokra gondolok, hanem a kegyes – vagy inkább álkegyes – vallásoskodásra. Istent ürügyül használni önös célok elérésére vagy a felelősséget őrá ruházva nem vállalni döntéseink súlyát – lényegét tekintve ez a legsúlyosabb káromkodás. Jézus is utal ennek a magatartásnak a veszélyeire: „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem, Uram, Uram, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.”

A név kimondása ősidőktől fogva mágikus cselekedet. A névadás aktusa pedig a hatalom gyakorlásának kinyilvánítása. A teremtéstörténetben olvasunk arról, hogy Ádám nevet adott minden élőlénynek, amelyet Isten megalkotott. Az ember tehát hatalmat kapott a teremtett világ felett.

Isten nevének kimondása az ő személyének megszólítását, segítségül hívását jelenti. Egyetlen ember sem veszi örömmel, ha nevével visszaélnek, vagy reá hivatkozva próbálnak elintézni egy olyan ügyet, amelyre ő maga nem tenné rá pecsétjét. Isten nevével felelőtlenül visszaélni tehát a lehető legsúlyosabb bűn. Isten nevére esküdni, netán isteni sugallatra hivatkozva gonosz és embertelen dolgot cselekedni – ez maga a káromlás. Annál is inkább, mivel a legtöbb emberben – még a nem vallásosakban is – él egyfajta eredendő tisztelet az általuk talán nem is ismert istenség iránt. Ezzel együtt jár az is, hogy némiképp respektálják azokat, akik magabiztosan szónokolnak erről a titokzatos legfelsőbb személyről.

A név tudása, ismerete mai felfogásunk szerint is valamiféle hatalom megnyilvánulása. Az információ mindig előnyökkel, hiánya pedig hátrányokkal jár. Ezt ma, a harmadik évezred hajnalán talán még jobban érzékeljük, mint valaha. Isten nevének ismerete, a vele való kapcsolat felvétele óriási lehetőség, ugyanakkor hatalmas felelősséget is ró az emberre. Aki ezt nem ismeri fel, és felelőtlenül, önös, pillanatnyi érdekeinek, céljainak megfelelően próbálja legitimálni döntéseit Istennel, az végül keservesen csalódni fog. Jahve ugyanis nem hagyja büntetés nélkül, ha valaki hiába mondja ki a nevét.

Jahve, ez a titokzatos név, a héber ábécé négy mássalhangzóját tartalmazza. Jelentése: „aki van”, a „létező”. Nem a hitetleneknek, nem az úgynevezett pogányoknak szól a parancsolat. Ők mit sem törődnek ezzel. A parancsolatok nem tartják vissza őket, a parancs adója pedig ismeretlen számukra. Amikor tehát a „ne vedd hiába Istened nevét” magyarázatát keressük, ne a közönséges szitkozódásokra gondoljunk elsősorban. Sokkal inkább gondolkodtasson el minden hívő embert az, hogy vajon nem bánunk-e túlságosan könnyedén az Istenre való hivatkozással? Nem csak alibi-e Isten saját rögeszméink, makacs elgondolásaink véghez-vitelében? S ha netán megrettennénk önnön gyakorlatunk tévességén, nem az a megoldás, ha egyáltalán nem említjük többé Istent, hanem sokkal inkább az, ha minél többször hívjuk segítségül őt – imádságban.

Bartha István

::Nyomtatható változat::